Az õsz nyitott...

Az ősz nyitott ki ablakot a télre,
bár látomásként: távoli hegyek
csillogtattak gyorstükrű csillagok közt
varjak kísérte hóembereket.

Ami közel volt: még minden mosolygott.
Vadrózsabokron piros méz dalolt.
Az ég tele volt madár-hangjegyekkel,
s pitypanggömbön derengett pici hold.

Az unokámmal mentem, Szilvikével,  -
mesék tudósa, ötéves leány.
Verset írt éppen nyíltszemű csodáról:
darázshad nyüzsgött körtelakomán.

Boldog voltam, rá vágytam hogyha vágytam,
csöpp hajtásra, mely lelkemből kinő,
s mikor mesél  -  elámul a valóság,
s minden szívben gyönyörű ég-idő.

A fecskék gyűltek, s szálltak, messze szálltak.
Elvágyó kékség ígért Afrikát.
Nekik. Ránk tél várt kegyetlen csodákkal,
s gondtól lehajló, fáradt, görbe ág.

Ám ősz volt még, s minden, minden mosolygott.
A menny gyümölcsét pokol falta be.
Szilvike mesélt, s ámult a valóság:
az ördöglelkű, rút, gonosz mese.

Pitypanggömbön gyermek-hold átderengett.
Kezembe fogtam Szilvikém kezét.
Mentünk tovább. Gyönyörű ég-időben
villant fel fecske, csillag, messzeség.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: kéziratban,