Utak, csendek, végtelenek

I.

Köszönöm hogy betakartál rám húztad a pokrócot a paplant
hogy ne fázzak mintha ez is csak egy este lenne olyan lanyha
néztem a koszos falhoz támasztott kezed az ágyam felett
szép volt még sosem volt ilyen szép ahogy a látványt elengedtem

nagyon fájt rajtad volt a cipőd a cipzár felhúzva a kabátodon
és a csend a csend a csend már túlmegy minden határon
topog tapogatózik majd komótosan felkúszik a bokámtól
a számig itt mar bele kegyetlen ezen a szégyenletes úton

egyenként minden porcikámba végigcsörgedez vérem követve
összerágva minden csigolyám befészkelve magát ölembe
hajlataimba hajszálaimba magányom geometriáját megrajzolva
hogy önmagam mosolyfakasztó illusztrációjaként szabad maradjak.


II.

Így aztán beléd léptem nyomorult tévelygésem estéjén
foglyul ejtett a végtelen ahogy súlyosodott a sötétség
mozdulat pillantás szó alakult testté lélekké kigombolt vággyá
ahogy kotortad melleim közül a szirmokat még most is száll

nem ér földet a suhogás lágy harmóniát hozott és olyan hajnalian
rezgett az ócska redőny rése is pedig ez itt nem Brazília
semmi más csak én csak én fekszem a kezeddel bélelt lepedőn
felnőttem bevallhatom ahogy kapaszkodik hanyatló erőm

örök monológot adva elő árokparti ébredéseket kulminálva
mikor a csillagok bódultan keringenek bennem s számat
újranyalva tündöklök riadtan a reménytől hogy előröl fogom
megint kezdeni nem hiszem csak teszem bűvölten monoton.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Palócföld, 2006/3.