A fénytervezõ

Csészék, csészealjak, tép-
desed fojtott lázaktól cserepes ajkad, 19-
64-ben. Benne a káosz kellõs
közepében. Virágzol, hanyatt
vetve magad egy mocskos ülésen, tervezed,
hogy kalapács alá dugod az ujjadat,
ha hazaérkezel. Odakeríted, és le-
sújtasz rá, mint egy isten. Istenben persze
nem hiszel, csak a csapásait érzed. Nem
jársz Pekingben, ahol vörös sárkányfõk
ugrálnak körül egy fejhangon éneklõ
ifjú herceget hercegnõi maszkban. Köd
üli meg a mondat, hogy ki ki után eped,
rázkódol, az égõ hunyorog fölötted,
fülkéd gyógyszerszagfelhõben úszik. Egy tiszt-
viselõ üvegcserépbe pisilteti a virág-
szép ifjú herceget. Hull a szõnyegre a permet,
a sárkányok odakint vetkõznek, hideg van,
ujjad vörösen izzik, akár a kelõ nap.
És érintetlen. Fejedben zakatol a holnap,
amikor egyik csapást méred majd rá a másik
után. Nincs benned könyörület, írsz 196-
4-et, istent nem ismersz, a történelem untat, ét-
vágyad a húsra mérhetetlen. Gyûlölöd a kép-
mutatókat. Angyalföldön vesztegel a vonat,
könyököd üríti a le- s a felszállókat,
arcukat kékre-zöldre mázolja a neon; nem
eszel belõlük. Fintorogsz, a szádon át lélegzel,
tíz év múlva egy színpadon úgy megütközöl, hogy menten
elhányod magad. Közben mintha megállt volna benned
az idõ; mered maga elé, s nem lát rajtad kívül
semmit. Pekingben a herceg máris sorvadozik,
körmei repednek, összeszakad velük a bágyadt
lampion, sárkány ágyasa fejjel rohan neki a Nagy
Falat ábrázoló falnak. Hangja, melyet utoljára
kiad, a szívedbe hatol. Odahat, ahol nem vagy
ura magadnak. Örömmel fogadod a szemed sar-
kában a könnyet, de a kisujjadat ez nem mozdítja
meg; csupán színesebbnek látsz és elmosódottnak egy
visszás történetet, amelytől az olvasót még ál-
mában megleli a hideg; több élményre azután
nincs is szükséged, ujjadra összpontosítasz, álom-
munkát végzel. Természetesen az életedből
ez hosszú éveket visz el. A vonat immár terhes
hasonlattá válik, kétséged támad a másvilággal
szemben, kételyed, hogy tarthat-e még fogva más
is azon kívül itt? Hinni azonban továbbra sem
hiszel. Jobban veszi ki magát a szellem rossz
megvilágításban. A test nemkülönben. Belépsz
valami színkörbe, ott állsz a szélén, a széket ár-
verezik, amelyben hibbantan ül az agg király.
Hirtelen nem tudod hova tenni a darabot
magadban, olyan idegen az egész, tele rokon
vonásokkal. Késleltetve minden, ugyanakkor
fejvesztve kapkodnak a végkifejlettel. Záró-
izmod rezeg, mint a wolfram, felfogod hogy zászlóst
alakítasz, egy növendékkel párban. A nö-
vendéknek valahol még szava is lesz, s ettõl
persze már most odáig van; egyre szörnyûbb
vitustáncot jár a kezében a rúd. Kidõl,
úgy látod, mielõtt megszólalhatna; téged
meg csak az unalom ingerel, hogy valamibõl
meg kell élned. Így téved rá tekinteted ott a rúdra,
ahol most vájja be magát egy kalapácsköröm.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: A fénytervezõ (Budapest, 2002.)
Kiadó: Árkád-Palatinus