Nincs

Mint az ember, ki elindult
saját magát megkeresni,
övéit mind hátrahagyva
csak keresni, kutakodni,
révedezni, merre bújt el,
kényes fába, magas fűbe,
habos betonba bújt talán?
Merre téved szem, ha látja,
hangja milyen, szaga van-e?
De a lába térdig kopott,
de, ahogy ment,
mind elkopott,
s addig ment, míg
semmivé lett;
eret szőtt a levelekbe,
erdőn mezőn kinn bolyong.
Így keresünk, így kutatunk,
merre van az ott,
hol ott van,
rózsafában, sárga fűben,
vasbetonban, hol van ott?
Hallgatózunk, hátha zörren
elszáguldó kamionban,
hátha pattan friss rügyekben,
hátha gödör, s hangtalan.
Hátha nincs is,
hátha semmi,
hátha eljön,
hátha halál,
s előtte még
utoljára
ezt gondoljuk:
jaj, mégsincs meg…
Mint az ember,
ki elindult
saját magát megkeresni.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Bárka 2002/4,