ALPHONSE DE LAMARTINE: Õsz
Üdv nektek, fák koronájáról eltűnő zöld
Sárguló levelek, tarka színkavalkád
Utolsó meleg napok, eső, vörös gyász
Általam imádott szürke, hűvös, nyirkos köd
A magányos ösvényt járom gondolkodván
Szeretem újra látni e sápadt napvilágot
Szürke életemből már olyan régen hiányzott
Szívemben örömökkel megyek hát tovább
Igen, ilyenkor ősszel, ha meghal a természet
Haldoklása engem inkább boldogít
Mint a búcsúzó barát, éppen úgy sír
Én pedig csak mosolygok e gyászos enyészeten
Elmerengek sok száz rég elmúlt emléken
Reményeken, képeken, tovaszállt napokon
Mára ködbe veszett, rég elnémult hangokon
Léteken, mik sosem voltak az enyémek
Föld, nap, völgyek, a természet oly csodálatos!
Gyászolom én is, sírja mellett állva
S ahogy minden visszatér önmagába
A tiszta fény s illat bódítón varázslatos
Kiüríteném e mennyei nektárpoharat
De nem vész kárba egyetlenegy cseppje sem
S közben azon gondolkodom csendesen
Egyszer vajon nekem is juthat-e belőle majd?
Talán egyszer nekem is jut e létben egy kis boldogság
S a tömegből egy lélek megérti magányos lelkemet
Mielőtt még az ősi, örök, nagy elmúlás eltemet
Talán egyszer a millió kérdés megleli válaszát…
A hulló gyümölcsfalevél elveszíti illatát
A napfénynek és az éltetnek búcsút így mond
A táj száz, szívemet tépő melódiát ont
S észreveszem: már engem is kerülget a vén halál.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
