AZ ÖRDÖG KORBÁCSA

Nincs furcsább tárgy, mint ez a hosszú-hosszú,
sokszínű csík, amely, mikor lecsap,
fel-felvillan aranyfogsor-ígéret,
selyemgyönyörrel befont pillanat
kéje kacsint kéken, bűvös-pazarlón
test árasztja csábító melegét,
de más helyen, az árnyaktól sötétlő
korbácstest-részen hold jajong zenét,
fehéren izzót, s meggörnyed a lélek,
s ha meggörnyed  -  halálig úgy marad,
s lecsap a korbács, feljajong a lélek
futó, kínszikrás csillagok alatt,
lecsap a korbács, felsikolt a lélek,
roncsolt erekből szivárog a vér,
majd ömlik, ömlik, mindig, mindig, mindig,
fehér holdtesten már a vér zenél,
testvérek vére, meglendül a korbács,
sújt és nevet: az ember birka csak,
mohón legeljen mérgezett füvekből,
s csapja be látszat-selymes pillanat!
Nevet a korbács: ostoba az ember,
oly ostoba, hogy  -  minek a Pokol?
Pokol a Föld is. Sújt hatalom-korbács,
hazugság-korbács. Itt. Ott. Valahol
mindig lesújt. Ó, tanul-e a birka?!
Sátánkézben korbácsgúny felnevet:
-  Tüzes aklunkban mennyi, mennyi birka!
Rossz pásztorok a gőgös istenek...





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: kéziratban,