Virág a szárszói sínen

       Földre szorított füllel fekszem,
és várom a tehervonatot.

Nyomában majd a föld dobog,
ha monotonon elrobog:
tatam,
tatam.

Így fekhettél te is azon az éjjelen.
Talán kezedet nyugtattad ziháló melleden,
s míg ünnepélyes nyugalommal vártál,
nyughatatlan agyad már-már
megformálta az utolsó verset,
melyet senki nem ismer.

S tán már végtelen óta folytak a percek,
mikor a sínvasak megremegtek
átjárva gerincedben a velőt,
s talán gyorsabban szedted a levegőt,
mégis mikor felcsendült az andalító moraj,
és egyre hevesebben lüktetett tested alatt a talaj,
ajkadon félmosollyal fogadtad választó életed végét.

Ime, hát meglelted hazádat:
a síneken a temetőt,
s itt már biztos nem lelsz Levegőt!
A fű kinő utánad…
Követted anyádat,
s te is csak azért görbítetted a hátad,
hogy egyengesd egy láda fenekén.

Pedig olyan sokan visszavárnak.
De te nem engedtél Nagy László szavának.
Holott szüksége volt rád.
S hogy reményt merítsen belőled, tán
azért ment utánad Latinovits Zoltán.
De hiába.

S látod, én mégis virággal jöttem.
Leteszem a sínre, és lemondóan nézek
a dübörgő vonat szelében elvesző szirmok után.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.