Ki eszi meg ma este a lecsót?


Ez íme, a vers címe.
Mert vers ez, és a vershez,
bár nem lényeges,
de cím is dukál,
s e cím egy témát indukál.

Jó-e az Ember? Az Emberiség?
És célja-e, hogy jó legyen?
Egyáltalán, mi célja van?

Nagy kérdések, de nincsen válaszom.

A dedukció itt ingatag,
csak kábán tántorog,
pálcika lábakon áll,
ha megáll,
s mocsáros ingoványon áll,
bár pro és kontra is akad,
rengeteg tényanyag,
mégis csak belőlem fakad
minden premissza, és tapasztalat.

Fejemben fényes csontgolyók gurulnak,
szavakat löknek benne balra-jobbra,
néha összefutnak mondatokba
-álmatlanok az éjszakák.
Verset írok,
a versem hőse én vagyok magam,
magam vagyok a jó, a rossz.
Csak egy vagyok.
Boldog boldogtalan,
hitetlen hívő,
reménytelen reménykedő,
a valló és a vallató,
titoktalan titok,
egy hús-vér ember,
nem az elvont Ember fogalom,
és hiszem, hogy a Rossz
nem tudatos bennem, csak ösztönös,
s a tudatom, az Jóra ösztönöz,
míg fejem felett a Törvény
sejtésekből font korbácsa suhog,
és bukfenceznek a molekuláim,
mert anyagcserét folytatok.

Figyeltem én a muslicák raját.
Próbáltam követni egyetlen muslicát,
ahogy fel és alá-hitem szerint-
csak céltalan cikáz.
A mozgásának nem volt ész oka,
nem írta azt le semmi formula,
nem szabott annak semmi más határt
csupán a többi muslica,
mégis a raj rendületlenül
egy eldugott cefrés bödön felé repült.

Gondoltam-én muslicák Istene-
tenyerem lesz a Sors keze,
ha egy nagyot majd közéjük csapok,
ám elvesztettem én e háborút.
A rettenet
nem volt csupán egy röpke rebbenet,
és visszaállt a célszerű,
a megszokott robotos káoszuk.

Ez lenne hát a Törvény?
Valami cefrés bödön?

A csontgolyók a fejemben dobolnak
szavakat löknek benne jobbra-balra,
néha összefutnak mondatokba
-álmatlanok az éjszakák.

Verset írni?
Képtelen vállalkozás.
A mindenséget egyetlen képbe sírni:
szerelmet, életet, halált,
-a teljességet hajszolom-
szinte pucéran táncra kelni,
kitárva minden szégyenünk,
s a lengő köszörült kaszák
pengő élein ringani
hallgatva lelkünk ritmusát?
Embertelen vállalkozás.

Inkább csak góngorázgatok.

Eszembe jut a tarka-barka szarka.
Belém akad e szarka karma
így jár ki szarka szakra jár.
Mit vár ki szarka szagra vár?
Hisz a szarkának nincsen szarva,
csak marhának lehet szarva,
de le van minden marha
szarva marva.
A szarkamentomát!
Bocsánat,szakramentomát,
vagy mentumát.
Én nem a Latabár vagyok,
én szarufésűt árulok,
sorban állnak a kopaszok,
és mint a cukrot úgy viszik.

A nap ragyog, eső zuhog.
A felesége beszopott,
a Sátán jól megrakja most,
a szivárványhíd leszakad,
Belzebub fején koppanok.
Amikor minden szín halott.
Alkony suhan a szarka szárnyakon,
s a selyem szőrős éjszaka
Bagíra talpakon topog,
szemei éhes csillagok,
zsákmányuk én, ma én vagyok

Fejemben fényes tűzgolyók gurulnak
pukkannak petárda mondatok
szavak spriccelnek balra- jobbra
-„csillaghullók az éjszakák”-

A kényszerzubbonyt szaggatom
míg nadrágféken utazom
a szellem-hullámvasúton
Mi lesz, ha elromlik a fék?
Majd csak akad egy sekélyes, törpe szakadék.
Majd csak megállunk valahun.
Uraim! Elvtársaim!
Most már csupasz a fenekünk!
A zabszemet eldobhatom?

Még bújócskázom egy kicsit,
a mondókámat mormolom:

„Ander vander rokocsi
Incsi pincsi tenperi
Sikó sákó maska rákó
Álé bálé
Disznó kocogó
Én vagyok most a hunyó”

Kiszámolom magam.

Vagy önmagammal malmozom
Mert abban mindig én nyerek,
A zabszemeket eldobom

Kék fény sikolt.
Lipót mező! Végállomás!

Horkolva alszanak a smasszerek, az ápolók,
a kibicek, a téglák.
Tudják
-minden hiába-
itt a kezdet a vég.

Én nem tudom:
A lecsót ki eszi meg ma este még?
A csőre töltött paprikát?

A szomszéd kakas nem otthon kukorékolt.
Kis tyúkja ezt nem tűri már tovább.
A ló is eladó,
A nyulakat levágják, ugye,
én Kassák Lajost olvasok,
fejem felett TV-jük elrepül.

Kicsit talán csak boldognak kéne lenni.
Az volna jó.

Az Emberiség meg….?
Olyan amilyen.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.