Esti vallomás

Csak játszik neved ajkamon.
Lágy szellőként, simogatón,
nevetve formálódik,
hogy incselkedve
mosolyt csaljon számra.
Nevetve suhan, édes incselkedőn.
Neved ízlelgetem megint,
és feltámad a vágy, a kín,
hogy most, most öleljelek én.
Nem majd egyszer,
nem sok év múlva,
hanem lágyan karomba fogva,
átkarolva, fejem
válladon megpihenjen.
Ajkam keresse a szádat,
és suttogja érzéssel,vággyal:
szeretlek édes életem.
Ugye nem mondtam még sosem?
És te rámnevetve mondod:
nem kincsem, ezt még nem.
Szemünk összenevet a viccen,
amit eljátszunk mindíg,
hogy utánna ajkunk
egymásban fürüdve
szinte harapja egymást vággyal,
amitől a lélegzet is elállna,
ha kedves, végső csókban
nem csattanna lágyan.
Ezt jelenti a neved.
Egyszerű, mint mezei virág,
melynek mégis pompája
szememet, szívemet
végtelen boldogsággal,
szerlemmel átjárja.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.