A Hegy

már nem dühöngöm
hirtelen szétfoszlott haragom,
vagy nem is volt soha,
sőt azon tűnődöm,
hogy csak lelkem erősítettem vele.
mindegy, a dolog lényege,
hogy végtére megerősödtem:
már nem félek szeretni téged,
s vele minden gyengeséged.
mert él még az a sok emlék,
az a láthatatlan szövetség,
még ha nincs is karkötőnk
(-lám, ebben sem álltad szavad).
de már nem érdekel,
csak az ész mérlegel,
a szív szeret.

sajnos amíg mi vergődtünk
ebben a hiúság játékban,
elveszett egy őszünk.
már hull a hó a Hegyen…
és hideg van a hintán…
ám legyen!....
nem is bánnám
(legalább is azt mutatnám)
azt a negyven-ötven percet

a cica megitta az eperlevet?
vagy megfagyott? cica is, lé is…
kicsit megfagytam én is…
a Komondor utca is rég csúszhat…
de ha mással nézem meg,
az mindent elszúrhat,
mert erről a tájról
rád akarok gondolni!

egyébként még szeretek borozni,
csak arról is eszembe jutsz
és ha még mozdulni tudsz
a ’rökamék”, fogik, bem terek,
kisjátszó-kilátó tengelyek
árnyékában, akkor irigyellek,
mert én kicsit jobban szenvedek
ezzel a felejtés dologgal.

látod, a Hegy is el van szomorodva,
és megsúgom, arra a kis dombra,
(még ha butaság is)
mindig rápillantok…
hátha ott ülünk.
mint mikor még volt közünk
egymáshoz.
persze sosem tudtuk nevén nevezni,
főleg nem kezelni
a helyzetet:
egyik sémába sem illettünk,
úgyhogy inkább elhidegültünk.

csak a nosztalgia maradt,
s bár hazudtál,
mégis tarkára festetted magad
csak nekem…
ezért vagy értékes…





(hidd el: csak nekem…)







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.