Békét suttogva




Hömpölyög az utca, mondd kinek?
Szemtől szemben állnak a zord arcú felek.

Némán nézem a képeket, mint egy valóságsót,
Nem hallgatom meg a károgót.

Nem látom a szemekben a fényeket.
Sorolják egymás ellen a „tényeket”.

Már csak a gyűlölet és a félelem térít,
Az utcát lassan széttépik.

Már megint egy ilyen világba csöppentem,
Ahol nem győzhet más, csak a gyötrelem.

A múlt emlékeiben kutatok.
Úgy döntöttem, ott nem maradok.

Ahol a bombák fenyegetnek,
És hetekig felettünk lebegtek.
Aztán valahol a távolban „leperegtek”.

Nem hallottam, nem láttam őket.
Csak néztem a tévében a bús arcú főket.

Így süllyedtünk lejjebb a nyomorba.
És szított a hang, az a goromba,
Szórta az átkot a sok éhes torokba.

Ők meg ordították szüntelen,
Hogy a szabadságért van e küzdelem.

E szó értékét elveszti,
Ha érte mindenki megszenvedi
A létet,
Mert a valódi cél: csak az érdek.

Átéltem.
Többé sose jöjjön utcámba a fürkésző félelem!
Jelszavam nem más, mint a kényelem,
Mélységes nyugalom, testben, tudatban, lélekben.
Mondd meg hát végre: Mit vétettem?

Tanulni kellene a szót,
Felismerni a jóakarót,
Élni kellene az életet,
És nem kergetni a végzetet.

Becsén éltem, most Szekszárd a városom,
És Palánkon hajtom le fejem a vánkoson.

Nyugalmat szeretnék, nincs más bűnöm,
De félelem kopog a küszöbömön:
Hogy átélni még egyszer a borzongást,
A rettegtető belső zokogást.
Már nem jön ki torkomon a panaszos hang,
Megszólalt egy belső harang.

Feladom! A versnek így lesz vége,
A rímnek itt semmi értéke.
A fohász marad csupán a végére:
Régóta éhezünk a békére.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.