Fölösleges






Az idő, ha siettetni szeretnéd,
lassabban múlik, a tér, ha nem tudod
eldönteni, hol állsz, kiterjed.
Ha valaki hajnali fél négykor
le-föl mászkál a házban, mintha
az éjszaka széteső darabjait
szedegetné össze számodra, akkor
fölösleges azon tűnődnöd, hogy a
következő lépése vajon akkorát
dobban-e, mint az eddigiek, s hogy az
összes lépése valamiképpen
benne lehet-e egyben-egyben,
vagy csak te érzed úgy, miközben a
következőre vársz. Ő bizonyára
elfoglalja magát a működéssel, hogy
belegyömöszölje, beletapossa a világot
a láthatatlan, de bizonyíthatóan
mindent elnyelő fekete lyukba,
amelybe te képtelen vagy visszaaludni,
s nagyon kell ügyelnie, nehogy
kimaradjon, kilógjon vagy elvesszen
valami, s dehogy gondol arra, hogy te
éppen róla gondolkozol, s a pokolba
kívánod, mi több, egyre inkább
rettegsz is tőle, mert bárhogy figyelsz,
lehetetlen pontosan behatárolni,
melyik lakásból, s hogy lakásból
hallod-e egyáltalán, vagy a
lépcsőházból, esetleg a folyosószerű
kapualjból, netán a koponyád sötét
boltozatáról a kopogást. Legjobb tehát,
ha fölkelsz, kezedbe fogod a
zseblámpát és a sarokba állított
furkósbotot, s végigjárod a lépcsőházat,
megnézed a kaput, belehallgatsz az
utcai neszekbe, a szemét dörzsölő hajnal
mocorgásába. Ha te is elfoglalod magadat
az érzékszerveiddel közösködő
közvetlen valósággal, amely, lám, megint
túltesz a fantázián. Nem érdekli az sem,
ha verekedned kell, s leütnek.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Kortárs,