A Narrátor

Százezer éve kántál magában
Vak mikrofonba, sötét szobában.

Szavait nem hallja, senki, s mindenki
Rájuk figyel a kába agyvelőkből kinézve.

Ősz  hajtincseit valami sugárhajtású repülőgép
Turbinái kavarják fel, kuszálják össze és
Belőlük fonódik a se-vége-se-hossza beszédkötél.

Vibrálnak a hangszálak a bortól folyton nedves
Torokban, s bennük száz kótyagos lexéma repdes.

A két tintasötét szem Ianus módjára lát előre s hátra
A történet fonalát vascsőről legombolyítva.

A száj csőtorkolatán keresztül töltényhüvelyek
Éles klikkanásai közepetette
Repülnek ki ellipszispályán az ólomszavak.

A forró agy fogaskerekei nyomják a cselekmény újabb
S újabb apró láncszemeit, huzaljait, csavarjait,
Küldve őket a célhelyre az idegcsatornákon át.

A futószalag önmagába visszatérve teremti az
Elbeszélés újabb s újabb elemeit,
Míg az asztalon üres papíron soha vörös tintával le nem írt  
Frázisok és képletek hevernek a nihil könyvnehezék alatt.  






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.