Tavasz, nyár

Mint kéklő hegyi patak, tajtékos habzó sodra,
Fájó szívvel gondolsz gyermekkorodra.
Hős szíved, háborgó dacos lelked,
A mai világban, nem találod helyed.

Emlékként él benned, jó és a rossz,
A szíved eddigi életed során, sosem volt gonosz.
Láttál hőst, ki lovagként küzdött,
S szerelmest, kit saját végzete űzött.

Láttál gyötrelmet, mit ész nem bír,
S szeretetet, mint lágy hajnali pír.
Gyermeket, fiatalt, felnőttet, s öreget
E világ lényei sok-sok apró jelek.

Tavasz, nyár, ősz, tél és újra tavasz,
Kinyílik a világ, sok-sok virág, s gaz.
Mély erdő csermelyt szül, éltető hűsével,
Mely patakká duzzad, zúgó vizével.

Kis patak, mely hűs nedvével olt szomjat,
Munkát végez, a molnárnak malmot hajt.
Énekes vidám asszonyhad, mely partján térdel
Mossa a ruhád, gúnyád két kezével.

Patak sürög, sebesen rohan tovább,
Napfény, vizén pattog, s tükröt ád.
Vize szélesedő, sudár ember, s hízik,
Mely csónakot, uszályt tart, mi benne bízik.

Nagy folyammá duzzad erőteljes árja,
Nem csak hasznot hajt, ha nincs gátja.
Rombolni, háborúzni, s ölni is tud,
Ha fekete árja, nem talál hatalmas kaput.

Kéklő nyugalom, mely honol szívedben,
Szűzies arcodon pír, remegés térdedben.
Első szerelmed, lágy érintése, te hajadon
Csókja ajkadon, s méz íze, szorult torkodon.

Várod a tavaszt, mely virágot, s illatot ád,
Tűnöd a telet, mely vastagra hizlalta ruhád.
Felejted búdat, s bánatod, s mi mosolyod
Kiül fénylő arcodra, legelő szemed, mámorod.

Szerelmed, mi bódít, új életet fogant,
S várod magzatod születését, mi rohant.
Sikoltva látod az új, gyönyörű világot
S dicséred, családod, született ártatlanságot.

Serényen igazgatod, szereled e pár életet,
Míg családod-félted, s magadat megleled.
Felnőttök, s méltóságok lesztek mind,
De az élet mutatóujjával sokszor megint.

Élsz egyre jobban, magadat égeted,
Míg élted tüze, hamvadó parázs lesz életed.
Az idő nyárra vált életed delén,
S megtanulod, mi a lélek, mely elér.

Új ember születik, s tanult hű szolga,
Vágyik bársonyos, szép és új otthonra.
Szerető szívre, becéző szóra, minden jóra,
Mi lehet, e harmonikus élet sava, borsa.

Folyó, mi folyam, eléri tengert,
Nem ismer se vadat, se szegény embert.
Tengeri szél, mely vihart hoz,
Sötét felhőt, árt, mely feloldoz.

Felkelő napban, hűs pára vagy nyugtalan,
Hamar feloszló víz, mely sokszor hasztalan.
Égő tüzed, mikor a nap delel,
Megérint, simogat, majd megperzsel.

Napnyugta, mit ád az ég, színesen,
Pára leszel újból, majd harmat kéjesen.
Nyugvó napból hold előtűn,
S mögötte a hatalmas, végtelen űr.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.