|
Talán a vasárnapi piacon voltam
és te kiabáltad, hogy "vegyenek",
vagy itt a kis sarki élelmiszerboltban
csak előttem kaptad a kenyeret,
vagy éppen a városi könyvtárban ültem
s morgolódtam: "ezek a modernek",
míg te elfordulva, leckédbe merülten,
karjaiban a bársonyfotelnek
kisírtad magad egy Kosztolányi-műnek
és megszépített az irodalom,
hiszen ezek a dolgok varázsszerűek
s a csodákban hiszünk fiatalon.
Vagy abban a kávézóban, fenn a téren,
vagy a túrán, ahol a vad erdő,
úgy óvott a lázas, délutáni fényben,
mint hatalmas szivárvány-napernyő.
Vagy az írótalálkozón Budapesten,
amikor összeértél kezemmel,
amikor elhittem azt, hogy megszereztem,
ami éppen-akkor-ott veszett el.
A párkányon is kopogsz - csilló. Vagy talán,
mint egy tollhegybe száradt fájdalom,
a tegnapi jajongás íróasztalán
heversz. Vagy szemüvegen páranyom
vagy, mert mindent léteden keresztül nézek,
és ha így nézek, akkor minden más.
Ízed ragacsol a számban, mint a méznek
s illatod füstös elme-kábítás.
Megérezlek téged: ezer nő alak vagy.
Ahová lépek, a vágy odarak.
Mint a nyirkos, fölfordított kő alatt nagy
hernyók, giliszták, férgek, bogarak,
úgy hemzsegsz, nyüzsögsz és nyugtalankodsz bennem,
rajtam, mellettem, bármely irányban
s nem lehetsz sohasem versbe vont véletlen,
mert vagy véletlen - vagy a hiány van.
S mégis ki vagy te, ki a széledő százból
mellkasomban eggyé tapadsz össze?
Csak mint az óvatlan gyermek nevetsz, játszol
és alkatrészekre bontasz közbe.
Föltűnsz hídon, az utcán, a hivatalban,
a parkban, a hintán, a buszokon,
már vérző sebem vagy csontig kivakartan
és nem alszom tőled, csak szuszogom.
Mégis úgy kellesz nekem, mint ahogy kellhet
egy holnapnak a szertelen remény.
Még nem ismerlek fel, de ismerem lelked -
s próbálgatom az emberek fején.
|
