|
Napok óta nem csinálok semmit,
csak fekszem az ágyban
a meddőség rángógörcsei között,
hajótöröttként néhány szóba kapaszkodom,
homlokomon verejtékes áramlatok,
sós íz számban, fuldoklom,
a párnára riadtan vörös szárazföldet köpök.
Aludni, álmodni kellene rá egy házat,
pirostetőst, fehér falakkal,
forrást, amiből ihatnék, öreg almafákat,
kik kora tavasszal gyümölcsmeleget ígérnek,
pedig tudom, itt sosem lesz nyár,
mert a madarak is avarszerelemből születnek,
így hidegbarnák, akár a partmenti szelek.
Lehet, lázas vagyok,
már városokat látok e csöppnyi alvadt szigeten,
utcák, terek neonfényeit
a mosószer-örökkévalóság buborékja alatt,
tarka őszingek lobognak a szárítókötélen,
kezek, talán anyámé, ahogy kosárba szedi
a hátsóudvar fáradt színeit.
|
