NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-09-07 12:40 Összes olvasás: 62177| 891. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 132. | 2024-09-03 09:56 | A munkatervről és a borzongásról
Nehéz úgy munkaterv szerint dolgozni, ha az ember főállásban van alkalmazva valahol. Ilyenkor az élet leszűkül annyira, hogy reggel hattól délután kettőig vagy négyig DOLGOZOL, és azt, amit mondanak neked. Autószerelőként kezdtem a munkás éveimet, mégpedig szocialista típusokat szereltem: Kamaz, Maz, Zil, ZISZ, Ural, GAZ, Skoda, Csepel, IFA. Ezek az autók böszmetegek a maguk nemében, és minden alkatrészük is az. Volt munkarendünk, mait a művezető határozott meg, illetve a garázsmester, ÉS természetesen a NORMAKÖNYV. Ugyanis abban le volt írva az, hogy egy Maz váltócsere mondjuk két óra 38 perc. Ha ennyi idő alatt nem voltunk készen vele (szerelőpárokban dolgoztunk), akkor annak oka kellett legyen, ha nem volt semmi műszaki oka, akkor csak szimplán lusták voltunk, és nem kaptunk jutalmat, vagy órabéremelést (abban az időben 10-20-50 filléres emelések voltak). Persze ilyenkor csúszott a terv, a várakozó sofőr néha dühöngött, de többnyire megértette, ha valami technikai dolog jött közbe (pl. a váltót lehúzva kiderült, hogy a kuplung is cserére szorul. Megvolt az elégedett borzongásunk is, ha egy-egy jól elvégzett munka után a sofőr dicsérte a kezünket, a munkánkat.
Amióta szabadúszó vagyok, nekem nincs munkatervem: minden napnak elég a maga baja. Mindig van valami-valaki aki közbejön, becsönget, felhív, új munkával bíz meg, s ilyenkor az „egy percre ugrok be csak”-ból minimum fél-, vagy egy óra lesz. Azaz, borult az én munkarendem. Épp ezt megtanulva nem állítok magam elé nagy terveket, és végső határidőket sem. Csak olyan munkát vállalok el, ami nem határidős, ami miatt nem kell kapkodnom, ha netán valami családi dolog is közbejön.
Egyébként meg azt mondom, munkaterv ide, munkaterv oda, a jól végzett munka olyan örömöt ad, ami elfeledteti azt ha van, de azt is, ha nincs ilyen tervünk.
Rendnek kell lenni – tudom. Ám a rend nem a sarkosságot, nem a merevséget, nem a kockafejűséget, és nem az örömtelenséget kell jelentse. Ha munkádban örömödet leled, hagyj minden egyebet a fenébe!
| |
| 890. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 131. | 2024-08-26 10:34 | A vendégeskedésről
Ha vendég jelentkezett be hozzánk, anyám már napokkal előtte takarított, rendezkedett, próbálta eltüntetni szegénységünk jeleit, és olyan „állapotokat” létrehozni, hogy a vendégek ne vegyenek észre semmit abból, ahogy valóságosan élünk. A vendégnek „kijárt” az, hogy semmit se csináljon, csak pihenjen, ebédkor kijárt neki a legjobb falat, anyám ilyenkor mindig csak a „szárnyát vagy a hátát szerette” a csirkének, de azt is épphogy csipegette, a vendégnek kijárt a legjobb ágy, a legnagyobb csend ebéd utáni pihenésekor, míg anyám mosogatott, vagy főzte a vacsorát. A vendégeink általában ezt így tartották helyesnek, mert mind városi ember volt, és ha nálunk vendégeskedtek, mivel messziről jöttek, minimum egy éjszakát nálunk aludtak. Reggel addig aludtak míg akartak, anyám sosem zavarta őket téblábolással, de már ébredéssükkor minden az asztalon volt. Erején felül költött ilyenkor a boltban, hogy „minden legyen a vendégnek”, olyan is, amit egyébként soha sem vett volna meg. Aztán amikor a vendégek szedelőzködtek, anyám telepakolta az autójuk csomagtartóját krumplival, zöldségekkel, hússal, szalonnával, gyümölcsökkel, és még az útra is élelmet készített nekik.
Mi, én és anyám általában keveset vendégeskedtünk. ha igen, sosem tudtunk magunkkal mit kezdeni úgy, hogy nem kell semmit csinálnunk, ezért a vendégeskedésünk alatt is feladatokat kértünk, vagy kerítettünk magunknak. Félve mentünk az udvari budink után a városi wc-be, ami ráadásul egy kis luk, amiből minden kihallatszik. Ilyenkor nem fingtunk (nem mertük emésztésünk hangjait „elereszteni”, mert azt ilyen környezetben szégyelltük), de talán vizelésen kívül nem is jártunk oda be. Étkezéskor vendégként is csak falatkákat ettünk, anyám szinte semmit, biztosan mindig éhezett. Én fiatalon azért megettem a magamét. Napközben nem mertünk sehol kényelmesen leülni, mert nem az otthonunkban voltunk, nem tartottuk illendőnek. Éjszaka későn tudtunk csak elaludni, mert zavart minden a környezetben. Szinte megváltás volt, ha hazautazhattunk végre! Persze ilyenkor mi a városból nem vittünk semmit egy kis útravalón kívül, mert mit is vihettünk volna? Mi hoztunk ilyenkor is több kilónyi élelmet, ajándékot.
Magyarán, én is és anyám is nagyon bután viselkedtünk, azaz hülyék voltunk. De falun ezt nevelték belénk, a hülyeséget, mert az ilyen mértékben való megalázkodás, másokra istenként tekintés eleve hülyeség kérem, és még az ősi szegénység reflexei. Igen, a szegény mindig levette a kalapját az úr előtt, meghajolt földig, mindenét odaadta, vagy hagyta elvenni, csak néha lázadt, de akkor a büntetések ismét felidézték lelkében azt, hogy neki „hol a helye” a magyar lét társadalmában.
Én is ezt „örököltem”, ezeket a zsigeri hozzáállást a vendégekhez. Emlékszem, mi is állandó takarítással vártuk a vendéget, minden rendben volt, mégis, egy karácsonyi látogatásukkor a hozzánk képest „kőgazdag” sógorom fiam és lányom karácsonyi éneklésekor nem őket videózta az új és modern kamerájával, hanem azt, hogy a zongoránk mögött a fal alján lepergett a vakolta egy foltban. Még rá is zummolt. Később megkaptam ezt a felvételt, és megdöbbenve tapasztaltam ezt, elég megalázó, de sokkal dühítőbb volt számomra. Ő például nálunk soha sem evett. Vagy a négy gyerek zavarta, vagy a (neki) szegényes ellátás, a számára szegényes konyhában elkészült ételbe sokszor bele sem kóstolt.
Mára szabadosabb lett az emberek felfogása, de én „megrekedtem” azona szinten, amit anyámtól „örököltem”, láttam a vendéglátással és a vendégeskedéssel kapcsolatban: ha vendég jön hozzánk, a lelkünket kitesszük elé, ha én megyek vendégségbe annyi mindent viszek, ami tán el sem fogy, és máig feszengek, még ha a legjobb barátomhoz is vagyok hivatalos.
Kijelenthetem, hogy nem szeretem, ha vendégségbe hívnak. örömmel megyek, de nem szeretem, mert utána „ki kell pihennem” az ottani fáradalmaimat. Kijelenthetem, hogy én a készülődés ellenére is szívesen látok vendégeket, és tőlem még soha sem ment el senki üres kézzel: hol egy befőtt, hol egy bőrtárgy, hol egy üveg pálinka, hol „bármi”, ami megtetszett a vendégnek – de mindig adtam valamit „útravalónak”. (Meg kell tanulni adni, és elengedni tárgyakat. Persze meg kell tanulni elfogadni mások ugyanilyen szándékú ajándékozását is. Nekem az utóbbi mindig kellemetlen egy kicsit, de gyakorolom magam, hogy az örömön túl nagy természetességgel tegyem meg az elfogadás gesztusát is.)
| |
| 889. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 130. | 2024-08-25 08:48 | A tapintatról és a gyöngédségről
Ha a tapintat és a gyöngédség emberfeletti dolog, akkor bizony manapság azt bizonyítjuk, hogy „seggünk mily nehéz”, s hogy nem tudunk a földi gravitációtól egy pillanatra sem elszakadni. Vagy nem is akarjuk még csak megpróbálni sem.
| |
| 888. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 129. | 2024-08-24 11:18 | Az ütemről és a változásról
„…csak nem papucsot húzni és szakállt ereszteni…” – milyen szemléletes kép ez a kétféle életfelfogáshoz!
A nyugati ember (még ha Közép-Európai is netán, keletről nyugatinak tűnik) számára az örökös mozgásban levés, utazás, zsizsegés és állandó tevékenység adja az életének savát-borsát. Ha nem tud e szerint az „ütem”, ritmus szerint élni, valamiféle „elmebaj” lesz rajta úrrá, és különféle civilizációs betegségek támadják meg, sokszor teremtésre, alkotásra képtelenné téve, s így sokszor helyhez (ágyhoz) köti őt. A polgár, vagy a polgáriasodott ember életéhez hozzátartozik-tartozott az utazás. Manapság is sokan vágynak arra, hogy világot lássanak, hogy környezetet váltsanak. Ez megérthető, természetes igény. Épp ezért szemléletes a „szakállas beszólás”. Aki ilyen, az nem hagyhatja el magát (már, ha szakállat növeszteni egyet jelent azzal, hogy elhagyom magam), annak minden apró részletre (külsőségekre) oda kell figyelni, és nagy jelentőséget tulajdonítani a külvilág ítéletének. Sokan azért öltöznek, azért utaznak (törökbe, görögbe, horvátba), azért foglalkoznak a látszattal, mert ehhez a világhoz bizony maga a látszat elengedhetetlen.
A mindig elegáns külső azonban nem mindig takar „elegáns” belsőt. Egész évszázadok, évtizedek telnek el egyes nemzetek történelméből úgy, hogy a belső rothadást a külső pompával (vagy annak látszóval) helyettesítik.
Mi a jobb akkor? – kérdezhetjük bátran. Jobb-e rendszeresen és ütemesen változtatni az életünket, vagy megelégedni a „szakálleresztéssel”, és azzal, ami azzal együtt jár? Mert a keleti kultúrában a szakálleresztés természetes folyamat, és egyfajta nyugalmat, megfontoltságot, és igen, igénytelenséget is jelent a szónak abban az értelmében, hogy kevéssel is beéri az, akinek az életfelfogása nem a látszatok világában vergődik, hanem csak egyszerűen megéli a saját életét. A nyugati társadalmakban a 60-as, 70-es években a fiatalok egyik lázadása volt a szabályok, a semmitmondó látszat, a mindig jólnevelt viselkedés ellen a haj és a szakáll megnövesztése, mert az apáik mindig jólfésültek és jólborotváltak voltak akkor is, ha épp állatként viselkedtek a feleséggel, családdal. A szakáll náluk egyet jelentett a lázadással, a külsőségekben is megmutatkozó lázadással, ami mellé TARTALOMMAL töltötték meg az életüket, és szabadabban fordultak más világnézetek, életfelfogások, és erkölcsök felé. Apáik, anyáik is szeretkeztek eleget fiatalon, lázadtak is a maguk módján, de aztán háborúztak is, ha arra szólította fel őket a hatalom. Ez ellen a hatalom és a hatalom borzalmai ellen is tiltakoztak azok a fiatalok, akik „elszakállasodtak”, bár papucsot soha sem húztak, inkább a mezítlábas életet kedvelték.
Márainál ez a javaslat persze nem teljesen erről szól, ám ennyire leegyszerűsítve akár sértőnek is felfogható. Sértőnek arra, aki DIREKTE ereszt szakállt, aki direkte nem akar foglalkozni a külsőségekkel, aki nem a látszatot tartja fontosnak, ha meglát vagy megismer egy embert. Természetesen azokban is megvan az a teremtő erő, amiről az író beszél, sőt! Gondoljunk csak a nagy orosz írókra, vagy a régi bölcsekre, vagy a keleti kultúra művelőire.
Nem hiszem tehát, hogy feltétlenül változtatnunk kellene megszokott és jól működő dolgainkon, nem hiszem, hogy lelkünk egészségét az jelentené, hogy elutazok-e bárhová, vagy felrúgom kellemes és jó szokásaimat. Mindezt csak akkor kell megtennem, ha valamelyikkel nem tudok már azonosulni, és szükségét érzem, hogy életütememet is megváltoztassam. Amikor beleunok a napi rutinba, akkor is végezzem el azt, ez elengedhetetlen, különben valóban lecsúszok egy olyan szintre, ahol már magamat is megvethetem, ha például megérzem mosdatlanságom szagát. Persze a belső szagtalan (a Teremtő úgy gondoskodott róla, hogy pl. emésztésünk, belső szerveink szagai nem „ütnek át” bőrünkön), így a lélek is mindig tisztának tűnik. Akkor valóban baj van, ha csak azért szakállasodunk el, mert igénytelenek vagyunk önmagunkra, és a környezetünk tagjaira is ezzel. Az ilyen „elszakállasodás” valóban rossz, és együtt jár azzal, hogy FELADTUK. Ilyenkor már nincs tovább, már csak az időpont bizonytalan, mikor lesz vége az egésznek. (Persze, ha borotválkozunk, akkor is így van ez, kérem!)
| |
| 887. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 128. | 2024-08-23 10:01 | Arról, hogy az emberek kiszámíthatatlanok
„Az emberek csodálatosak.” – zárja ezt a fejezetét Márai a könyvében, és csak egyet lehet vele érteni, ám azzal, hogy az emberek kiszámíthatatlanok lennének, már nem egészen értek egyet. A MA EMBERE lehet, hogy magánéletében kiszámíthatatlan és furcsa dolgokat tesz, vagy mond, vagy gondol, de a közösségi, vagy inkább mondjuk „tömeglétének” minden egyes eleme totálisan kiszámítható egy hozzáértő és kellően gátlástalan szakembernek.
Mire gondolok? Arra például, hogy az ember „tömeglétét” ismerve egy-egy választáskor a kellően gátlástalan szakemberek olyan javaslatokat, szlogeneket, terveket tesznek le a politikusok elé, amivel maximalizálni lehet az emberek befolyásolásának folyamatát. A MA EMBERÉNEK NAGY TÖBBSÉGE már rég feladta „ÉSZAKFOK, TITOK, IDEGENSÉG” tulajdonságát, jellemzőjét, és fészbuk, tiktok és twitter létéért lemondott viselkedésének kiszámíthatatlanságáról is, pedig az egyfajta szelep volt nála, amivel a felgyülemlett gőzt leereszthette. Manapság olyannyira befolyásolható a tömeg, a többség, hogy szinte precízen meg lehet jósolni, mit fognak cselekedni például akkor, ha valaki azt elszajkózza nekik 538-szor, hogy „ha nem nyer az Ördöggolyó Párt, akkor másnap a gyerekeiteket katonáknak fogják vinni”. Persze ehhez, hogy ez így működjön, hatalmas mennyiségű pénz kell rendelkezésére állnia annak, akim ilyen üzenetekkel „előhívja” az emberek kiszámítható indulatait.
Nincs mese, a pénz ma is pénzt szül, és a hatalom megtartásához is csak ez kell. Gátlástalanság, az ember legprimitívebb indulatainak ismerete, azok kihasználása, előhívása, az emberek rettegésben, létbizonytalanságban tartása, a jövőtől való félelmének felkeltése. Akit ennyire befolyásolni lehet, az már sokat vesztett abból, amitől igazán emberinek mondható lenne. Persze a világ mindig is e szerint a szabály szerint működött: akinek több pénze volt, az ha BÁRMILYEN ESZKÖZZEL megszerezte a hatalmat, onnantól nagyon nehezen lehetett leváltani, számon kérni, felelősségre vonni, visszahívni.
Érdekes és kiszámítható volt a mostani választás is: olyan lázas, felfokozott hangulatot keltett a HATALOM az óriásplakátjaival, az azokon olvasható „faékszerűen egyszerű” behívó szavaival, amivel a kiszámítható emberek megfélemlítésének maximumát érték el. Háború vagy béke?-szólt a legfélelemkeltőbb üzenet, és ki lenne az, aki háborút akar? Természetesen az ellenzék, akiket le kell győzni az ellenük folytatott örökös harcban. Ha békét akarunk, akkor erős hadseregre van szükségünk – szólt a másik, és elkezdődött a toborzása az önkénteseknek, a hadiipar gyártása, természetesen úgy, hogy épp a hadügyminiszter az egyik milliárdos hadiipari vállalkozó. (Ilyenkor mindig Hamvas Béla: Nehéz nem szatírát írni című könyve jut az eszembe.) És az egykor (2008-ban az óriásplakátok és politikai reklámok totális megszüntetését óhajtó miniszterelnök milliárdokat költött propagandára, (ilyen titulusú minisztere is van, mint a Harmadik Birodalomnak egykoron ) a fészbukon és a plakátokon, tíz-, vagy százmilliókat saját neve alatt a fészbukon, pártja pedig még ezt „megfejelve” ugyancsak százmilliókat költve erősítette ezt a félelemkeltő színjátékot. Már atomháborúval is riogatták a népet, ami hamarosan eljön vagy eljöhet.
Aztán lezajlott a választás, az nyert, aki a legjobban tudta befolyásolni az embereket a félelemkeltéssel. Aztán véget ért a választás, és eljött a dühöngő nyár, az uborkaszezon, és bár folyamatos „háborús vészhelyzet” van hirdetve az országban, ez nem akadályozza meg a Hatalmat abban, hogy a választás óta már nem költ háborúellenes propagandára, sőt, nyaralni mentek ezen vészhelyzet kellős közepén, és Európa legnagyobb tűzijátékár rendezték meg hálából (és persze számításból) a népnek, az istenadtának. Persze a nép pénzéből, mert a Hatalomnak csak az a pénze van, amit a néptől beszed, főleg most, hogy nyugatról nem jönnek a „pénzek”.
Azt is mondhatná valaki, hogy aktuálpolitizálok ebben az írásomban, pedig amellett hogy igen, mégiscsak NEM! Miért? Mert egyrészt a Hatalom örökösen kiszámítható „fogásairól” beszélek, másrészt a Márai féle „csodálatos emberről”. Valóban, egyenként lehet csodálatosnak látni az embert, az embereket. Ám TÖMEGBEN, és elbutítva a Hatalom által, már kevésbé látjuk ezt a fennköltséget, ezt az erkölcsi magasságot, ezt az „északfok, totok, idegenség”-et. Mintha nem is lenne olyan csodálatos az ember, hiszen nem tud racionálisan, érzelemmentesen dönteni KÖZÖS ÜGYEINKBEN. És később jön a bosszúálló tulajdonsága is: most például azokat csak szimpla károgóknak mondja a tömegember, akik el merik mondani azt a racionális véleményüket, hogy ha bajban van az ország, akkor nem kellene húszmilliárdos ünnepséget rendezni, csak kenyeret kellene adni az embereknek, és nem cirkuszt. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Hatalom az ünnep után néhány nappal úgy döntött, hogy a háborús övezetből, Kárpátaljáról érkezett több ezer menekültnek szállást adóknak nem utalja a napi 5000 forintot, így a menekültek gyerekeikkel együtt utcára kerültek. Az indok a Hatalom részéről az volt, hogy ezek a menekültek már hosszabb ideje itt vannak, és azóta már be kellett volna illeszkedniük, és dolgozniuk kellene, amit ők nem tesznek. Kíváncsi lennék, erről van-e önálló véleménye azoknak, akik odaszavaztak, ahová „a szívük diktálta”? Igaz, eléggé kiszámítható a válaszuk, így meg sem kérdezem.)
| |
| 886. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 127. | 2024-08-22 10:10 | Az Istenről
Most még az eddigieknél is őszintébb leszek, mert ehhez a fejezethez-témához nem illik a mismásolás.
Gyerekkorom vallásossága megalapozta azt nálam, hogy semmiféle istenképem nem volt, egyrészt mert gyerekként nem értettem, hogy miért kell Istennek állandóan feddeni, és utasításokat adni ahhoz, hogy mit csináljak, ha örök életet akarok. Mondták ezt akkor a papok a misékben nekem, aki akkor még a saját földi életlehetőségeivel sem volt tisztában, és még egy valóban bűntelen, romlatlan, gyermeki léleknek számítottam. Olyannal terhelték meg az agyamat, a lelkemet, amit nem értettem bár sokat gondolkodtam róla, és sokat olvastam is róla. Az Ószövetség Istene, a zsidók Istene kemény és határozott volt, könyörtelen ha kellett, és nem rettent meg attól, hogy az általa teremtett egyiptomiakat milliószámra ölje meg csapásokkal, csak azért, hogy választott népe egy saját földterületet, egy saját államot kapjon. (Ebben még a keresztény István királyunk is hasonlított rá, a magyar állam emberek lekaszabolt hulláinak tízezrei által alakult ki, bár ekkor már a keresztényeknek a bosszúállás és a gyilkolás tiltva volt.) Ha gyónnom kellett, akkor egy sablonszöveget „nyomtam” el a papnak, mert mit is bűnözhettem volna? Aztán a penitencia után azt tapasztaltam, hogy más gyónók ugyanúgy isznak, verik a feleségüket, lopnak, csalnak, és ki tudja még, milyen dolgokat követnek el. Ez ,meghasonláshoz vezetett nálam, és feltettem a kérdést magamnak, mi értelme van annak, hogy egy hatalmas munkával felépített templomban valaki „megszentül”, majd ha kilép a kapuján, visszaváltozik olyanná, amilyen a belépése előtt volt? Mi történik a templomban? Mi az, amitől „összekapja” magát az is, aki odakinn hőzöngő a kocsmában, itt meg csendes és hallgatag, a földet nézi, kalapját szorongatva. Csak nem fél valamitől? Mitől fél ott, ahol örülni kellene, mert Isten van a falak között? Vagy nincs itt Isten? A szent ostya az áldozáskor (?) a szájpadlásomra ragadt, mert olyan szentnek gondoltam, hogy összerágni sem mertem. (Vagy csak eleve tiltakozott a lelkem megértve azt, hogy ha ez Jézus teste, akkor én kannibál vagyok?) Sokszor öklendezésig fajult a helyzet, míg aztán nagy nehezen a nyálam feloldotta a lisztből készült ostyát, és végre tápcsatornámba kerülhetett, hogy aztán néhány óra múlva barna ürülékként távozzon belőlem maradék anyaga. Mi maradt meg belőle a testemben? Mi maradt meg belőle a szellememben, a lelkemben? Nem éreztem soha semmit!
Érdekes volt azt is megélnem, hogy mivel apám római katolikus volt, anyám pedig hörö9g katolikus, ezért egyik héten Pócspetribe mentem misére a római katolikus templomba egyeddül, majd másik héten anyámmal gyalog zarándokoltunk a kb. négy kilométerre lévő máriapócsi templomba. Az sokkal érdekesebb volt nekem, mert azt hatalmasnak láttam akkor, az ikonosztáz elbűvölt, bár az „értetkőzés” (Jézus képét csókoltuk meg egy emelvényre fellépve, egy pap törölte meg minden ember után a képet) itt is teljesen értelmetlennek tűnt számomra. Az viszont szimpatikus volt, hogy nem ostya, hanem kenyérdarab volt az „áldozáskor”, és egy kikanál vörösbor is járt a híveknek, míg a rómaiaknál bort sosem adtak. A szertartásuk is érdekesebb volt számomra, az állandó és folyamatos éneklés a papok részéről egyszerre volt érthetetlen és elbűvölő. Ám istenélményem itt sem volt, itt is azt láttam, hogy a búcsú és a körmenet után a páston „adtak az érzéseknek” a fiatalok, ittak, és sokszor verekedtek, szinte minden búcsúban volt egy-egy késelés, többnyire lányokért, akik a közeli kukoricásban veszítették el szűzességüket, majd rászokva a „jóra” búzatáblában, erdőszélen és egyéb helyeken élvezték a földi élet gyönyöreit. Úgy látszik, rájuk sem hatott a templom, és a mise szövege.
Istent soha sem láttam. Ám sok olyan embert láttam, aki látta Istent és látta Jézust. Ez is érdekes volt számomra, mert elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy bárki egyszerű ember előtt megjelenjen, mert MINEK? Üzenetet nem küldött velük, csak ők dicsekedtek el azzal, hogy Jézussal pertuban vannak. Lelkük rajta. Én máig sem láttam sem az Urat, sem Jézust. És levetve gyerekkorom templomi képeiből felépített sztereotip arcait, a szakállas és hatalmas Istenről, az ugyancsak szakállas és szelíd tekintetű Jézusról, eltűntek számomra. Soha sem látok egy arcot vagy egy személyt, amikor rájuk gondolok, vagy imádkozom. Azt olvashatjuk, hogy saját képére teremtett bennünket az Isten, tehát logikailag mi rá, ő pedig ránk hasonlít. Neki is van keze, lába, szakálla, haja, kell hogy legyen nemi szerve, és ha emésztőrendszere is van, akkor székletének is kell lennie. Emberi logikával legalább is így van-lenne. Jézusnak is lehettek merevedései kamaszodva, sőt, talán (tanítói fellépése előtt) akár nemi vágyai is, ha meglátott egy szép zsidó leányt.
Az, hogy később a művészek, de elsősorban az erkölcseikben nem igazán topon lévő pápák és bíborosok alakítottak ki évszázadok alatt a katolikus és a görögkeleti egyházban egy KÉPET ISTENRŐL ÉS JÉZUSRÓL, sőt, az angyalokról (akiket talán még egy ember sem látott) az semmi egyéb, csak egy-két ember fantáziája, amit aztán erőszakkal és fondorlatokkal kanonizáltak, és beépítették a szertartásrendbe. Így tarthatták félelemben az egyszerű embereket, azokat, akik erőszakkal lettek az „egyház” kebelébe fogadva (vagy behajtva, terelve). Persze csak az adók miatt történtek ezek a szent kijelentések, a dogmák, a frázisokat puffogtató bűnös, de a külvilág felé szent embereket játszó egyházi vezetők részéről.
A pápaság, a bíborosok, és más egyházi „méltóságok” hataloméhsége, és kicsapongó élete, vagyongyűjtése sokszor valódi és örök művészeti értékeket hoztak létre, de szinte mind mögött az önzés, és nem az istenszeretet állt. Az adófizető néptől elkülönülve éltek szabados és tanításaiktól teljesen eltérő életet, de a kicsiktől erőszakkal megkövetelték a szabályok betartást.
És Isten nem csapott le rájuk, és Jézus sem űzte ki őket a templomokból. Ez a tény, és főleg az egyházi túlkapások, erőszakok (inkvizíció) a gondolkodó embereket reformációra késztette, és az egyesült és egyetemes egyházi vízió végképp „kútba esett”. A pápaságnak, a katolikus egyháznak a történelme miatt NINCS JOGA magát kizárólagosnak tekinteni, pedig jelenleg Magyarországon épp a világi hatalomba olyan szorosan beépültek, hogy megint üldözni kezdték azokat, akik kritikusak velük szemben (lásd Iványi Gábort és egyházát).
Visszatérve magamhoz: miután teljesen csalódtam mind a katolikus, mind a görögkeleti egyházban, magányos lettem, és önmagamtól kezdtem a magamnak feltett kérdésekre választ keresni. Így megfordultam Jehova tanúinál, megfordultam Evangélikusoknál, Baptistáknál, de sehol sem találtam azt az Istent, azt a Jézust, az a Szellemet, amiről a biblia beszélt. Aztán a Hit Gyülekezetében rátaláltam. Az úgynevezett hőskorban, amikor még a budaőrsi házba jártak. Én persze csak hírből ismertem meg a tanaikat akkor, de mindent a bibliával egyezőnek találtam, és az embereket sem úgy ismertem meg, akik hasonlóan képmutatók kifelé, de odahaza ördögök. Az első időkben a Folyondár utcába jártam fel, majd Balassagyarmaton lettünk tagok, akkor keresztelkedtünk meg felnőttként, tettünk nyilvános bűnvallást, kaptunk feloldozást és örömhírt, és nagy szeretetet és vidámságot tapasztaltunk az úrvacsorákon, ahol maceszt és édes vörösbort ettünk-ittunk, és nem csak egy pici darabot, és nem csak egy kiskanállal. Persze senki sem részegedett le, mert nem arról szólt az ünnep. 1989-től 2001-ig voltunk tagok, persze nem hivatalosan, mert nem tudjuk, volt-e nyilvántartás egyáltalán. Adományokat adtunk, később megpróbáltuk a négy gyerekünk nevelése mellett a tizedet is fizetni (a gyülekezet gyömrői úti csarnokában nekünk is van pénzünk, így tulajdonrészünk is, persze azt soha nem kérhetjük vissza), úgy-ahogy sikerült. Volt amikor az összes pénzemet odaadtam egy gyűjtéskor, pedig lerobbant az autóm, nem indult csak tolásra, a testvérek betoltak, aztán a négy gyerekkel hazaindultam Pestről. Egy 1970-es WV kisbusz (hippi, vagy terrorista busznak hívták) volt, a hátsó ülésen ültek a nagyobb három gyerekek, a feleségemnek velük szembe be volt téve egy fotel, mellette pedig Eszter lányom babakocsija volt. Szendehely után megállítottak a rendőrök, kérték, állítsam le a kocsit. Mondtam nekik, hogy ha leállítom, nem tudom beindítani. Benéztek az ablakon, látták a négy gyereket, a fotelt, a babakocsit, és legyintettek: „Menjen, van magának elég baja így is!” – mondták. Én arra gondoltam, ezt az Isten intézte így.
Aztán jött a HIT Gyülekezetében a nagy szakadás. A nagy pesti gyülekezetben ellentétek alakultak ki, s én azt mondom, hogy ha Németh Sándorról akkor elmondottaknak csak a tíz százaléka igaz, akkor nekem nincs ott a helyem. (Voltam én a csarnokban akkor, amikor épült, és egy külön folyosót építettek a színpad és a pihenőhelyiség közé, hogy „ha a Sándor prédikáció után izzadtan átmegy oda, meg ne fázzon”. Komoly, hites, számomra hiteles embereket láttam sírni a lelki fájdalomtól, amit a gyülekezetben éltek meg. Kettészakadt a gyülekezet, az Autonómok ki lettek átkozva. Mi Balassagyarmaton akkor „léptünk le”, amikor a roma dicséret-zenekar zenészeit eltávolították, majd később „megkérték” a cigányokat, ne járjanak a gyülekezetbe, mert hogy ők cigarettáztak, mulattak is néha, a saját egyszerű életükkel HITTEK, és Istennek csak ez a fontos. Amikor a romák eltűntek a gyülekezetből, én sem mentem többé oda. Volt egy roma barátom, aki ugyancsak sírva mesélte, hogy a pásztor felszólította, ne járjon többé be az istentiszteletekre. Sírva mesélte egy többgyerekes anya, hogy megvádolták azzal, csak férfit akar fogni magának a férje halála óta (azóta sincs társa). Elfordult a tanítás a bibliától, Pestről „A Sándor” olyan fiatal feltörekvő pásztorjelölteket küldött le, akiknek sem családjuk, gyerekük, de sokszor hitelük, elfogadottságuk sem volt, de helyi pásztor nem lehetett, mert akkor az ellenőrzés elmaradt volna. Így a fiatal öltönyös „pásztor” összeszedte az adományokat egy borítékban, majd a tizedet egy másikban (számolatlanul) zsebre tette, és beült a luxuskocsijába, majd távozott. Hogy odafenn mennyit adott át a borítékok tartalmából, nem tudhatjuk, de az nem a mi dolgunk, mint az sem, ha adunk egy hajléktalannak egy ezrest. Nincs tovább közünk hozzá, hogy egy üveg bort, vagy tíz kiflit és egy darab párizsit vesz-e.
Távozásunk után soha senki, egy pásztor sem keresett fel, mint elveszett bárányok után nem jött utánunk. (Ez sem igei dolog.) Sőt, voltak, akik azt mondták, mi magunk vagyunk a Sátán, amiért odahagytuk a gyülekezetet. Örömmel jelentem, van élet a HIT Gyülekezetén túl is, mert Isten már nem lakik náluk, főleg az ATV-s botrányok, és a Németh-família uralkodása miatt.
Isten nem láttam soha. Jézust sem. Istenélményem volt sokszor. Megtapasztaltam azt, hogy ha adok, az úr többszörösen adja vissza valamilyen formában. Minden piacon legalább tíz százaléknyi ajándékot osztogattam el mindig idegeneknek, helyette kaptam más, szükséges dolgokat másoktól, akiket Isten arra késztetett, hogy nekünk adjon. EZ A RENDSZER ÍGY MŰKÖDIK!
Máig Istenhívőnek tartom magam, mert hiszek abban, amit nem láttam! A természet, a logika és az érzelem alapján ELFOGADTAM, TUDOM, hogy Isten van, a többi nem érdekes. Sem neki, sem nekem. Saját magamnak felépített erkölcsi normák szerint élem az életem, amit erősen igyekszem összeegyeztetni az Isten akaratával, Jézus tanításával. Én nem mondanám a szegényeknek, hogy ne kolduljanak a templomok környékén, a szemem sülne ki, ha ilyet mondanék!! Aki kér tőlem, annak adok. Én keveset kérek, az Istennek meghagyom azt a lehetőséget, hogy ha TUDJA mire van szükségünk, akkor azt adja meg, vagy intézze úgy, hogy megkapjuk. Ez is működik.
Istent nem láttam, de boldog vagyok, mert a hit a nem látott dolgokban való meggyőződés. És én egész életemben ezt a meggyőződést kerestem, s miután megtaláltam, már nem nyugtalankodik semmi miatt.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 884. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 126. | 2024-08-21 12:38 | A remekműről és a tündériről
Valóban nagy a csábítás arra, hogy ha valami tetszik, ha valamit tökéletesnek, ha valamit remekműnek látunk, azt a jelzőt is hozzátegyük: tündéri. Bár a tündér ugyanúgy létezhet akár az angyal, mégis, az egyik a mesék birodalmából került elénk, a másik pedig inkább a később szakrálisnak tartott szövegek szereplője, Isten melletti valóságos lények (persze kinek-kinek hite szerint). János vitéz Iluskáját egy remekműben végül a tündérek országában találja meg, élve, vagy legalább is élve látva, ahogy önmagát is élőnek látta, hitte. Miért is mondjuk tehát, hogy tündéri? A jelző maga utal a meseszerűségre, de mégis a tökéletességre is, ám mindemellett a profánnak tartható gyönyörködésre is utalhat. Ami „csak” tündéri, az végső soron valami ideális, valami emberek által tökéletesnek elképzelt valami, amin javítanivaló nincs, mert úgy szép és gyönyört keltő, ahogy van. Az ilyen „alkotás” lehet akár egy ember, egy állat, vagy egy remekmű (festmény, szobor, vers) is.
Ám mégiscsak emberi alkotásokról beszélünk ebben az esetben, hiszen az ember többre nem képes, munkájának csúcsa lehet akár a tündéri jelző, és minden esetben helye és jogossága van, vagy lehet. Még akkor is, ha csak pusztán emberi alkotásról beszélünk, és Istent nem „vonjuk be” az alkotói folyamatba sem mint ihletet adót, sem mint segítőt, sem mint sugalmazót.
A tündéri jelző (a kitalált, mesebeli lények után) párhuzama lehetne az angyali jelző is. Ám mégsem használjuk így szinte soha, mert vagy az évezredek alatt ránk rakódott sztereotípiák miatt, vagy csak egyszerűen „túl szentnek” tartott angyalok miatt nem tartjuk illendőnek valami emberi, földi alkotásra azt mondani, hogy angyali. Csodálatos remekműveket készítettek például a Vatikánba a világ legnagyobb művészei. Olyan emberek rendelték meg azokat tőlük, akik maguk is csak végtelenül gyarló „földi emberek” voltak, s nemhogy az angyaliba, de még csak a tündéribe se voltak méltóak betekinteni. Csak pénzük volt, és nagyravágyó terveik, hatalmi óhajaik, uralkodási vágyaik. Ám a művészek, akik azokat a remekműbelet létrehozták, bűneik ellenére „fényévekkel” a megrendelőik előtt jártak erkölcsileg, sőt, bátran kijelenthető, hogy Isten áldott emberei voltak. Az én hitem szerint az angyali jelző ezekre a remekművekre akkor sem alkalmazható, ha szent helyeken vannak, ha akár dómokban, templomokban, vagy akár a Vatikánban vannak. Ha pedig a megrendelőik életét nézzük, akkor a végtelenül primitív, de a szépre, a tündérire, vagy helytelenül az angyalira vágyó bűnös emberek álmainak megvalósulásai ezek a remekművek.
Isten talán azért adott tehetséget az akkori szobrászoknak, festőknek építőknek, hogy megtanítsa a megrendelőket arra, bár a pénzt ők biztosították a remekművek megszületéséhez, de a művészek munkája által mégis az istené a dicsőség, és egyetlen remekmű sem kisajátítható, azt egy ember sem mondhatja magántulajdonának.
Végtére is a művek születésének körülményei kevésbé fontosak, mint a befogadókra tett hatásaik. Így minden emberi gyarlóságot el lehet és el is kell felejteni egy-egy ilyen mű élvezete-szemlélése közben, s csak arra kell gondolni, bennük van az „Isteni” is, sőt, ez által válnak tündérivé.
| |
| 883. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 125. | 2024-08-09 11:22 | Az emberi
Nehéz úgy létezni itt a Földön, hogy tudjuk, MINDENT A SAJÁTUNKNAK TEKINTÜNK, és önmagunkat nem tartjuk senkiének. Az egyén is azt gondolja, hiszi, hogy minden fölött hatalma van, és JOGA VAN BÁRMIVEL ÚGY BÁNNI, AHOGY CSAK AKAR. Ezzel szemben annak, aki csak egy kicsit is gondolkodik, rádöbben, hogy SEMMI, hangsúlyozom, semmi sem az övé, még a teste sem (a lélekről meg oly keveset tudunk, hogy majd csak a halálunk pillanatában tárul elénk a teljes igazság) a sajátunk, mert apánkból és anyánkból, majd különféle élelmiszerekből, földi anyagokból fejlődtünk, táplálkoztunk, nőttünk és lettünk felnőttek, és halálunk után is minden anyag visszakerül abba a csodálatos, ám egyben félelmetes körforgásba, amit keleten Samsara-nak hívnak, nyugaton pedig a „porból lettél, porrá (ásványi anyaggá, azaz fűvé, fává, búzává, élelmiszerré) leszel” elve uralkodik. Az anyaggal nem történhet más. A lélek az már más kérdés, mert annak (szerintem) nincs anyaga, és ahogy semmi, úgy az sem lehet teljesen a miénk, még akkor sem, ha a lélek (és a szellem) határozza meg azt, hogy ugyanazon anyagokból felépült testek közül az egyik Kiss István, a másik Nagy József lesz-e. A Samsara szerint újjászületik A LÉLEK, újjászülethet itt a Földön, sőt, ezt is teszi örökkétig, de más vallás szerint VALAHOVÁ kerül, hogy hová, az mély titok, amit csak a halál pillanata után tudhatunk meg. (Ha nem tudunk meg semmit, akkor mi vagyunk a legszerencsétlenebb élőlények itt a Földön, mert mi abban hittünk, hogy NEKÜNK halhatatlan lelkünk van (az állatoknak nincs, pedig ha egyik igen, a másik miért nem?), és a halál után is tovább élünk. Ha ez nem így van, egész életünk egy emberi ábránd, egy emberi álom csapdája volt csupán, ha tetszik ez, ha nem.)
Márai azt írja, hogy a lélek az, aminek „anyagával mérgezi meg egyik ember a másikat”, ha csak egy kis lehetősége is van erre. És a szomorú ebben a meglátásban, hogy maximálisan igaz. Persze Jézus ezt a meglátást már egyszer „elsütötte”, amikor azt mondta: „Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert.” Máté 15. 11. Miért is mondja ezt Jézus? Mert szerinte is az anyag az csak anyag, ha valamit megeszünk, lehet, hogy betegek leszünk, lehet, hogy belehalunk (ahogy Márai írja a légyölő galócáról), de az ANYAG AKKOR IS CSAK ANYAG, semmi több. Szerinte is sokkalta veszélyesebb az, ami az ember száján kijön, s itt nem a hányásra, vagy a köpetre gondolt, hanem azokra a SZAVAKRA, amikkel embertársaink lelkét tudjuk alaposan megterhelni, megmérgezni.
Egyik barátom (néhány pohár pálinka után) azt mondta a napokban: meg kellene tanulnunk mindenen röhögni, mert csak annak van értelme. És milyen igaza van! Ha megtanulnánk mindet a maga helyén, a maga értékében látni, és elfogadni, akkor sokkal vidámabb és „lazább” életet élhetnénk. Nem mérgeznénk egymást saját elméleteinkkel, és nem akarnánk másokat a saját téveszméinkre, vallásunkra, meggyőződéseinkre „téríteni”, sőt, talán rájönnénk, hogy mi magunk is csak egyek vagyunk azok közül, akik „megváltásra várnak”.
Mélyen emberi dolog, amikor tévedünk. És az is, amikor nem. És az is, ha egymáshoz szólhatunk, és az is, ha azt gondoljuk, az „állatok” erre képtelenek. Mélyen emberi, ha tudatlanok vagyunk, és mélyen emberi az is, ha azt hisszük, tudásunkkal az istenek között lebegünk valahol a végtelen magasságban (vagy mélységben). Minden tettünk végtelenül emberi, még az is, amikor elpusztítjuk önmagunkat, mert nem tanultunk meg nevetni mindenen, és egyszer, amikor itt lesz az idő, önként átadjuk helyünket az állatvilágnak.
| |
| 882. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 124. | 2024-08-04 08:48 | Az írókról és a világról
Manapság (Magyarországon) mindenki ír! És szinte senki sem olvas. Hogy miért alakult ez így? A társadalom defektusát mutatja ez is. Amikor ugyanis a „normál” életben nem kellően becsüli meg egy társadalom a tagjait, akkor a tagok valamilyen kompenzálásban reménykedve megpróbálnak olyan dolgokban keresni örömöt, elismerést, megértést, amilyenben csak tudnak. Mivel általában írni mindenki tud (márhogy a betűket egymás utáni sorba írva szavakat, mondatokat leírni), ezért sokan, nagyon sokan gondolnak arra, hogy ők írók, költők lesznek. Tollat vesznek a kezükbe (manapság „a gép elé ülnek”), és odapötyögik minden bajukat, fájdalmukat. Ezzel nem lenne semmi baj, hiszen olcsóbb, mint egy pszichológus, vagy egy antidepresszáns kiváltása. Ám, ahogy evés közben jön meg az étvágy, úgy az írás közben jön meg a vágy! A vágy a további elismerésre, felismerésre, elfogadásra, sőt, a kitüntetésre, és a felülemelkedésre is.
Amíg az írás valakinek csak öngyógyító folyamat része, addig nem lenne szabad közönséghez fordulnia sem verssel, sem írással, mert szinte lenullázza azt az addig elért eredményt a gyógyulásában, amit addig az írással elért. Ha közönséget keres, akkor máris felteszi nekik a kérdést: „Tetszett amit írtam?” – és ennél bődületesebb baromságot nem követhet el. Ugyanis erre ha nemleges választ kap, akkor MEGSÉRTŐDIK az ilyen írók 99 százaléka. A normális ember ezt tudja, ezért ha nem akar veszekedést, vitát az íróval, ha nem akarja megsérteni őszinte véleményével, akkor hazudik, és igennel válaszol. Tehát mindkét fél „sérül”, az egyik hazudni kénytelen, a másik a hazugságból akar építkezni tovább. Ha a valódi véleményét mondja ki az ember, akkor az írók 99 százaléka NEM FOGADJA EL a kritikát erre a hülye kérdésre, mert a műnek nem tetszeni kell, hanem IGAZNAK, ÉPÍTŐNEK, LEBILINCSELŐNEK ÉS TOVÁBBVIVŐNEK kellene lennie. Ezt csakis a legnagyobbak műveiben találjuk meg, mert ők (bár sokakat vád illet, hogy elefántcsonttoronyba húzódva élnek, és nem ismerik az életet) sohasem teszik fel senkinek azt a kérdést: „Tetszett amit írtam?”
Az írónak, ahogy a neve is mutatja, írnia KELL. Ez a kényszer szorítja, akkor is írnia kell, ha nem szeretne. Egy író, egy költő nem lehet „lájkvadász”, nem adhat az olvasók véleményéra akkor, amikor a világ jelenleg épp egy hatalmas szellemei mélyrepülésben van, hanem épp ez ellen a szellemi mélyrepülés ellen kellene felszólalnia minden írásával, minden írásában! Mert ha már tollat fogott a kezébe, a felelősséget is vállalta azért, hogy be akar mutatni, meg akar ismertetni, ítéletet akar mondani (írni) mindenről, ami körülveszi, mert az írónak-költőnek ez a sorsa, pátoszosan mondva az elhívása! Én úgy mondom, Istentől kapott feladata. És ha már feladat, azt a lehető legjobban, legtisztességesebben kell elvégezni, mert főleg az irodalomban nem lehet mismásolni, nem lehet elkenni, nem lehet hazudni, és nem lehet a hatalom talpa alatt létezni. Aki azt hiszi, hogy igen, az hamarosan megtapasztalja (csak egyetlen egyszer szólaljon meg a lelkiismerete), hogy a hatlom az első adandó alkalomban eltapossa. Könnyű, hiszen a talpa alatt élt az ilyen író. Lehet, hogy nem tapossa el a hatalom, de ha a hatalom bukik, ő is bukik vele. Ilyenkor aztán két dolgot tehet: vagy beismeri, hogy érdemtelen hatalmat szolgált és visszahúzódik, eltűnik, vagy köpönyeget fordít, és az új hatalom talpa alá dolgozza be magát.
De visszatérve: a mai korszellem nem a tudásnak emel katedrálisokat, az alapműveltségünk (átlagosan) a béka feneke alatt van. Mégis, minden tudás, szakmai fogás ismerete és valóban fontos mondanivaló (sok esetben tehetség) nélkül írónak képzeli magát több ezer ember ma, Magyarországon. Hogy is van ez? Hogy szakadhatott szét az irodalom ilyen kontrasztosan két félre? Egyik oldalon vannak a tehetségek, a valódi írók-költők, akik nem tehetnek mást, lényükből, lényegükből adódóan írnak. A másik oldalon vannak azok, akik íróknak-költőknek KÉPZELIK magukat. És általában a valódi tehetségeket megvetik, csak saját magukat olvassák, és önmagukat istenítik. A valódi íróknak könyvtáruk van, olvasnak, műveltek, van élettapasztalatuk, van élményanyaguk (vagy képzeletük), és van tehetségük. Általában nem azonos halmazban vannak a hatalom által támogatott valódi írók-költők, és a megbecsülést semmilyen formában nem kapottak, de tehetségesek, igazak, és valódi írók-költők. Egy másik halmazt alkotnak azok az írók-költők, akik a hatalom által egyáltalán nem létezők, épp ez is ad nekik tápiot arra, hogy ELHIGGYÉK MAGUKRÓL, ŐK NAGYOK, hiszen a hatalom semmibe veszi őket. Nem, a hatalom le sem sz.rja őket, észrevehetnék már! És azt is, hogy nem a hatalom ítéletétől, elismerésétől függ a tehetség.
Sokan irodalmi közösségekbe tömörülnek. Ez jó. Mert megvan az esélye annak, hogy egymást tanítva emeljék fel a lelküket a magasba, hogy igazán kulturálódjanak, és jogot szerezzenek arra, hogy íróknak, költőknek nevezhessék magukat. Hogy aztán mások kimondják róluk ugyanezt. Mert egy íróról, költőről a BEFOGADÓK, AZ OLVASÓK mondhatják csak ki, hogy ő író, vagy költő. (Meg persze a „szakma”, a különféle lapokban való megjelenés, amit aztán KÁNONNAK hívnak. Ám ez azért álságos, mert a lapokat épp a hatalom finanszírozza, és gyakran „benyújtja a számlát”, azaz neki kedves emberek jelenhetnek csak meg.) Sok irodalmi közösség a kitartó munkával eléri, hogy tagjai akkor is írók és költők lesznek, ha a hatalom nem támogatja őket. Megszervezik a műveik olvasóhoz jutását, kiadványaikban állandó kapcsolatot tartanak a „célközönséggel”, még akkor is, ha ez a közönség mára olyannyira megcsappant, hogy néha egy-egy könyvbemutatón csak tíz-húsz ember van egy fővárosi eseményen is. Afféle írókeltetőként, költőkeltetőként működnek, tehetséggondozást folytatnak, és biztosítják azt, hogy közvetlenebb legyen az irodalom, és az irodalmat alkotók, és a közönség kapcsolata.
Nagyon könnyű dilettáns csoportokba keveredni az irodalomban is. Nem csodálom, ha a „nagyok” visszahúzódók, sok esetben magányosak lettek. Ha nem tud népszerűséget kialakítani magának egy nagy író-költő, akkor szinte elveszett: a mai világ nem szereti a renitenseket, az okosakat, a szépeket, a tehetségeseket, a jellemeseket. Ugyanúgy elveszett az is, aki ugyanolyan tulajdonságokkal bír mint amit felsoroltam, de nem lett nagy író-költő, ám mégis valódi író és költő. Szóval, nehéz „kenyér” az íróság, a költőség!
„Soha ne politizáljon; mindig ítéljen; s természetesen először és legszigorúbban önmaga felett ítéljen. Máskülönben nincsen joga, írónak nevezni magát.” – mondja az egyik legnagyobb magyar író, és milyen igaza volt! A rendszerváltásnak nevezett csendes hatalomátadás után a magyar irodalomban az írók NEM MERNEK ÍTÉLNI! Ugyanis annyira átpolitizálódott az irodalom, a kultúra is, hogy aki valamit kijelent, nem a kijelentés valóságtartalmát nézik meg a lapszerkesztők, kritikusok, ítészek, támogatók, döntéshozók, a hatalom, hanem csak azt, hogy az sérti-e az ő érdeküket, pozíciójukat, helyüket, fizetésüket, hatalmukat. Ha igen, akkor bélyeget sütnek az íróra-költőre, a gondolkodó emberre. Régen ilyen esetben maradt az „íróasztalfiók”. MA IS ÍGY VAN! Sokan dolgoznak az íróasztalfióknak, és írják meg azokat a műveket, amit az épp aktuális hatalom nem szeretne olvasni. A mű születésében a hatalomnak semmiféle szerepe nincs, de a mű megjelenésében már van. A nyílt cenzúrát egy hatalom sem vállalja fel azóta, amióta hamisan demokráciának hívjuk társadalmi berendezkedésünket, ám mégis eléri különféle eszközökkel, hogy ismét működjön a magánkiadás, a szamizdat, a „háttérirodalom”. Bár ezt sok esetben megtorolja a hatalom, lassan a „mindig ítéljen” tételt megvalósító írók száma nő, és van remény egy olvasóbarátabb, valódi céllal rendelkező MAGYAR IRODALOM kialakítására. Persze ez is személyfüggő, csak remélni tudom, hogy sokaknak többet ér a tisztesség és a becsület, mint a rang és a pozíció, a pénz.
A világ mindig a zsigeri érzések, a primitívebb viselkedésformák felé szeretné terelni az embert, az emberiséget. Az írók-költők feladata lenne az, hogy figyelmeztessék az embert, az emberiséget, hogy ez így nem jó. Azt is vállalva, hogy a rossz hír hozóját általában megölik. De mi az élet, hogy annyira ragaszkodunk hozzá? Mi értelme van, ha nem vagyunk benne boldogok és megelégedettek?
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
