NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2023-10-01 17:58 Összes olvasás: 41102| 564. | [tulajdonos]: Hiába... | 2023-10-01 11:01 | Hiába…
próbálom magam visszafogni:
de hiába mindig csak arra gondolok
hogy visszatértek azok a napok
amikor még épp csak indulok
zsebemben egy pár forinttal
hasonszőrű fiatal prolikkal
akiknek ugyanúgy nincs semmijük
csak az álmuk meg a két kezük
a vágyuk meg a becsületük
a szép szavuk meg az énekesük
a bandáik amik tanácsot adnak
ami annyit ér mint a folt a napnak
akiket magára hagyott a történelem
akikben működik az önvédelem
akik egészségesek ép fogúak
akiket ha megütnek harapnak
akiket megfigyelt a rendszer
akiket nem lehet becsapni csak egyszer
akik megtanulták alaposan a leckét
akik nem regényt olvasnak hanem esszét
akiknek van már saját gondolatuk
akiknek immár egyre jár az agyuk
akik akarnak egy szebb világot
ahol a kertekben élő virágot
termesztenek a vasrózsák helyett
ott vagyok ismét ahonnan indultam
zsebemben pár forint s a prolik száma nő
megint csak álmodunk egy szebb világot
ahol valódi szolga lesz az államfő
ahol az emberek okosak és szépek
van foguk és kórházba nem járnak
nincs rá szükségük dolgoznak serényen
és nem fizetnek adót kényszerből egyháznak
bár a hitük is ép és egészséges hiszen
keresztény az ország és benne minden ember
betart minden törvényt önként becsületből
nem bólogatójános nem egy idegember
harminc év veszett el akár a baltafej
a nyelünk van meg épp ezért csak nyelünk
s ha a sűrű fekália felér majd a szánkra
talán akkor… lesz igényünk egy új hazára
| |
| 563. | [tulajdonos]: Kór-ház... | 2023-09-29 10:05 | Kór-ház…
hétszáz kilométert kell vezetned ahhoz
hogy újra megérezd a kórházszagot
és megérezd azt is az elmúlás starthoz
hasonlatos nem érzel sajnálatot
csak ülsz az ebédlő asztalánál látod
a kórteremben egy nővér etet
a betegével mozog állkapcsod rágod
a fejedben zúgó őrületet
a ráncai között már megtelepedett
a halál nincs ki onnan kiűzze
a gyógyszerek amiket eddig beszedett
csak arra jók ne omoljon tűzbe
az arca a szeme a teste a lába
hogy hűvös és boldog legyen a vég
a fia lánya aki leül az ágyra
hadd higgye van bőven ideje még
s csak majd később kell sírni ha egyáltalán
sírnak még ennyi fájdalom után;
ez járt tegnap a fejemben Mátészalkán
közben ültem az asztalnál sután…
2023.09.29.
| |
| 562. | [tulajdonos]: Huxley vége | 2023-09-26 11:41 | Jegyzetek
Előszó
1 Bedford, p. 634.
2 Murray, p. 35.
3 Murray, p. 36.
4 Murray, p. 56.
5 Murray, p. 80.
6 Murray, p. 406.
7 Murray, p. 107.
8 Murray, p. 242.
9 Murray, p. 430.
10 Murray, p. 444.
I. fejezet Az integrált oktatás
1 William Wordsworth: A lírai balladák második kiadásának előszavában.
2 William Shakespeare: IV. Henrik (Első rész, v. IV. szín 374. old.) Fordította: vas István (A Shakespeare idézetek helyét itt és a továbbiakban Shakespeare összes műveinek 1955-ös magyar kiadása - Új Magyar Könyvkiadó – alapján adjuk meg.)
3 Részlet Thomas H. Huxley 1860. szeptember 23-án Kingsleyhez írott leveléből. Idézi: Leonard Huxley: Life and Letters of Thomas Henry Huxley (New York, Appleton, 1900) I. kötet, p. 235.
4 Francis Bacon: Advancement of Learning, I., iv., 5.
5 Francis Bacon: Silva Silvarum: the Phaenomena of the Universe. Ford.: Peter Shaw (London, Knapton, 1735) 3, kötet, p. 5.
II. fejezet Az ember bolygója
1 Zsolt 104,16
2 Én 5,15
3 vö.: 2Krón 2,3-18
4 ,,Les forets precedent les peuples, et les deserts les suivent."
5 George Perkins Marsh: Man and Nature (Rewritten and republished as The Earth as Modified by Human Action) Reprint of the 1878 edition. (St. Clair, Mich: Scholarly Press)
6 Richard Whittington 1397 és 1420 között három időszakon keresztül is London népszerű főpolgármestere volt. Népmesei alakká vált. A mesében Dick Whittington szegény árvafiú, aki kénytelen túladni egyetlen tulajdonán, egy macskán. A városfalon túljutva harangzúgás hívja vissza, tudatja vele, ő London főpolgármestere. Kiderül, hogy macskáját egy gazdag mór vette meg, mert hajóján patkányok garázdálkodtak. Ezután nőül veszi volt gazdája leányát, sikeres üzletei lesznek. majd háromszor is London főpolgármestere lesz. - A fordító megjegyzése.
7 International Society for the Protection of Nature
8 Platón: Kritiasz, 111 a-b-c-d-e. In: Platón összes művei, III. kötet, p. 419-420. Európa Kiadó, 1984. Fordította: Kövesdi Dénes
9 Amerikai geográfus, 1876-1947.
10 Hegel: A történelem filozófiája, Bevezetés: ,,A tapasztalat és a történelem arra tanít minket, hogy az emberek és a kormányok soha semmit nem tanultak a történelemből, nem cselekedtek a következtetések alapján."
III. fejezet Természet a művészetben
1 (e: dzsainizmus) szanszkrit indiai vallás, amely tagadja a személyes Istent, de hisz egy reális, örök, változatlan világban, s minden létezőnek lelket tulajdonít
2 McGill Egyetem, Kanada
3 National Institute of Health, Washington
4 William Wordsworth: The Tables Turned (21-24)
5 William Wordsworth: The Excursion (1. 215-216)
6 RH. Blyth: Haiku (Hokuseido, 1952. 4. kötet, 13. oldal)
7 William Wordsworth: Lines composed a few miles above Tintern Abbey (95-99) Szabó Lőrinc fordítása
8 Walt Whitman: Specimen Days
IV. fejezet A népességrobbanás
1 Az Észak-Amerikában Új Angliát megalapító puritánokat hívták Alapító Atyáknak. - A fordító megjegyzése.
2 1776. július 4. - A fordító megjegyzése.
3 Lewis Carrol: Through the Looking Glass (2. fejezet)
4 Mt 25,29
V. fejezet Mennyire áteredő az áteredő bűn?
1 Matthew Prior: Predestination, 85-88.
2 Pelágiusz: De Libero Arbitrio Idézi Szent Ágoston a De Peccato Originali című munkájában. (xiii. 14.)
3 Science and Human Behavior
4 Barry Joseph Anson: An Atlas of Human Anatomy (Philadelohia, W. B. Saunders, 1950).
5 William Shakespeare: Julius Caesar, I. felvonás, 11. szín. (In.: Shakespeare összes, III. kötet, p. 233. Fordította: vörösmarty Mihály)
6 Sir Julian Huxley (]887-1975), biológus, tudományfilozófus. Az UNESCO első általános igazgatója. - A fordító megjegyzése.
7 Az érdemem, illetve rátermettségen alapuló előrelépés társadalmi rendszere. – A fordító megjegyzése.
8 Jules de Gaultíer: Le bovnrysme (Paris, Mercure de France, 1902).
9 The Open Self
VI. fejezet Háború és nacionalizmus
1 Matthew Arnold: Mortility, 5-6
2 Sir John Emerich Edward Dalberg-Acton, l. Acton báró: ,,Nationaility" In: Home and Foreign Review (1862. július). A tanulmány olvasható még Lord Acton összegyűjtött munkáiban is: The History of Freedom and Other Essays (London, Macmillan, 1907. pp. 270-300.)
3 Pitirim Sorokín: The Ways of Power and Love (Bacon Press, Boston, 1954)
4 Sir John Emerich Edward Dalberg-Acton, Acton báró: Letter. In: Life of Mandell Creighton, I. kötet, p. 372.
5 Aldous Huxley: Science, Liberty and Peace (New York, Harper 8: Row, 1946) pp. 73-74. Magyarul: Tudomány, szabadság, béke (hely nélkül, 1947? – a fordító megjegyzése)
6 New Statesman, 1958. június 28. p. 828.
7 The Causes of World War Three
8 Bulletin of the Atomic Scientists
VII. fejezet A világ jövője
1 J. B. Bury: The Idea of Progress (New York, Macmillan, 1932), p. 56.
2 Syllabus of Errors
3 The Next Million Years
4 Harrison Brown: Challenge of Man's Future (New York, viking)
5 Harrison Brown, John Weir and James Bonner: The Next Hundred Years (New York, viking, 1966)
6 értsd: az Egyesült Államokba – A fordító megjegyzése.
VIII. fejezet Az ember személyes élete
1 Arnold J. Toynbee: Civilization on Trial (New York: Oxford Universtiy Press, 1948.) pp. 213-214.
2 Shakespeare: Macbeth: II. felvonás, 11. szín. ln: Shakespeare, IV. kötet, p. 791. Fordította: Szabó Lőrinc
3 Charles Dickens: Twist Oliver: 51. fejezet
4 vaszilij vaszilijevics Rozanov: Solitaria (New York, Liverright, 1927). p. 96.
5 Lyrical Ballads
6 The Prelude
7 Ode. lntimations of Immortality
8 Pride and Prejudice
9 Maine de Biran: Ocuvres (Paris, Librairie Felix Alcan, 1920) I. kötet. pp. 52-53.
10 Maine de Biran: Journal intime inédit, 1815. Idézi: A. de la vallette Mondbrun: Essai de biographic et psychologiaue: Maine de Biran (Paris, Fontemoing, 1.914). p. 265.
11 Michel de Montaigne: Works (Boston, Sheldon, 1862) III. kötet. p. 376.
12 Lines contributed to the end of Oliver Goldsmith's 'The Traveller or, a Prospect of Society'. Cf. The Poems of Samuel Johnson. (Oxford: Clarendon Press, 1941). p. 380.
13 James Bosell: Life of Johnson, 1783. május 15.
14 Ugyanő. 1760. szeptember 18.
15 Fulke Greville, Lord Brooke, 'Chotus Sacerdotum' a Mustaphából.
IX. fejezet Az emberi természet problémái
1 Homérosz: Iliász, XIX. 85-96 (Budapest, Magyar Helikon, 1972.) Fordította: Devecseri Gábor (Devecseri Gábor fordításában nem tartotta meg Ate istennő nevének eredeti görög alakját, hanem azt Árttísnak magyarította. - A fordító megjegyzése.)
2 Uo. 282.
3 Platón: Phaedrus, 224 a
4 Harvardi Teológiai Szemle
5 Martin P. Nilson: "Letter to Professor Arthur D. Nock on some fundamental concepts in the science of religion" (Levél Arthur Nock-hoz, a vallástudomány néhány alapvető elképzeléséről) Harvard Theological Review, 42. kötet, 2. szám, p. 89.
6 David Hume: A Treatise of Human Nature (Az emberi természetről), I. iv. 6.
7 A görög enthetos szóból ered az angol enthusaism (lelkesedés) szó.
8 Ter 43,30: ,,Ioseph's bowels did yeam upon his brother." A magyar fordítás már az érzelmek helyeként a szívet használja József állapotának megjelölésére: "Aztán elsietett, mert megindult a szíve az öccse miatt, és kicsordultak a könnyei. Bement tehát a belső szobába, és sírt."
9 vö.: Kol 3,12: ,,Öltsétek tehát magatokra, mint Isten szent és kedves választottjai, az irgalom érzületét, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a béketűrést!"
10 vö.: Fil 1,8: ,,... Krisztus Jézus szeretetében" és 2,1-2: ,,Ha tehát ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, az együttérzés és a könyörület, tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértők vagytok, ugyanazon szeretet van bennetek, és együtt érezve ugyanarra törekedtek."
11 Zsolt 7,1o
12 Zsolt16,7
13 Zsolt 26,2
14 Zsolt 73,21
15 Alfred Edward Housman: A Shropshíre Lad, Ixii
16 Bertrand Russel: A History of Western Philosophy (New York: Simon and Schuster, 1945), p. 663. (Magyarul: A nyugati filozófia története)
X. fejezet Az ego
1 Arisztotelész tanítása arról, hogy minden természeti jelenség magában hordja fejlődésének kezdettől fogva adott belső célját. - A fordító megjegyzése.
2 A phthisztikus és apoplektikus alkat. - A fordító megjegyzése.
3 Rendellenes fejlődés
4 Norman Brown: Life Against Death (Élet a halál ellen) (Middletown; Conn.: Wesleyan University, 1959) p. 204.
5 Science and Human Behavior
6 William Blake: On Art and Artists, xxvi.
XI. fejezet A tudattalan
1 Human Personality and Its Survival of Bodily Death
2 William Blake: Levél Thomas Buttshoz, 1803. augusztus 16-án.
3 St. John of the Cross: The Ascent of Mount Carmel,III. í.
4 Zsid1,1
5 Idézi: Albert Bielschowsky: The Life of Goethe (Goethe élete), (New York, Putnam, 1912), 3. kötet, p. 31.
6 ldézi: Pitirim Sorokin: The Ways and Power of Love (A szeretet útja és ereje), (Boston, Bacon Press, 1954) p. 108.
7 Idézi: Paul Chabaneix: Le Subconscient chez les artistes, les savnnts et les écricaíns (Párizs, Baillicre, 1897) p. 201.
8 Percy Bysshe Shelley: ,,A Defence of Poetry", (A költészet védelmében) In: Essays, Letters from Ahmad, Translatians and Fragments by Percy Bysshe Shelley (London, Edward Moxon, 1852) I. kötet, p. 41.
9 Franz Xavier von Baader; Sammtliche Werke ( Összegyűjtött írások), (Leipzig, 1857-1860)
10 voltaire: Letter to Charles Jean Francos Hennult, (Levél Henaulthoz, 1749. augusztus 14.) ln: voltaire's Correspondence ( voltaire levelezése) szerk: Theodore Besterman (Geneva, Institut et Musée voltaire, Les Délices, 1956) 3434. sz.
11 Egy jard 0,914 méter. - A fordító megjegyzése
12 F. W. H. Myers: Human Personality and Its Survival of Bodily Death (Az emberi személyiség, és a testi halál túlélése) (New Hyde Park, N. Y.: University Books, 1961) p. 76.
13 Utóirat a melléklethez, Jane Porter: The Scottish Chiefs (1841) című munkájában. Idézi: Mona Wilson: The Life of William Blake (William Blake élete) (London, Oxford University Press, 1971) p. 310.
14 John varley: Treatise on Zoological Physiognomy (Értekezés az állatok alakjáról) (London, 1828) pp. 54-55. Varley könyvében a csukott szájú medúza a 6. képen, a tátott szájú medúza pedig az 5. képen látható. Blake teljes rajza az 1819-es Blakc-Varley vázlatkönyv 94, oldalán található. A bevezetést és a jegyzeteket Martin Butlin írta. (London, Heinenemann, 1969)
15 pneuma: (görög) levegő, lehelet. Szent Pál a pneumát a hit székhelyének tartja, és megkülönbözteti azt a pszichétől, mely görögül pszücho. (Zsid 4,12). Valószínűleg ennek alapján tartja Huxley Pál pneuma-fogalmát jelen érvelésében inkább testies jellegűnek. Az Ó- és Újtestamentum a pneuma szót életlélek, életerő értelmében használja, (pneume tes zoes) azonban soha nem használja azt az élőlényre (pneama zon), - A fordító megjegyzése
16 monizmus: görög-latin; minden létezőt egyetlen alapelvre visszavezető filozófiai elmélet
XII. fejezet A nyelv
1 Helen Keller: The Story of My Life ( Életem története) (New York, Grosset & Dunlap, 1905) p. 23.
2 ,,Minden csak érzés; a név, hang, füst csupán." Johann Wolfgang von Goethe: Faust, I. Marthens Garten. (In: Európa Kiadó, 1967, Fordította: Jékely Zoltán, Kálnoky László) p. 132.
3 Ugyanott. Faust dolgozószobája. Mefisztó:
,,... fakó minden teória,
S a lét aranyló fája."
(E két sor szó szerinti fordítása is ide kívánkozik, jobban megvilágítja Huxley mondandóját: ,, ... minden elmélet szürke, az aranyfa a zöld élet.")
4 Johann Wolfgang von Goethe: Conversations with ]. D. Falk ( Beszélgetések Falkkal ) (1809)
5 Talleyrand szájába ezt a gondolatot Harel adta a Le Nain Jaune című színművében.
6 Mt7,21
7 Adolf Hitler: Mein Kampf (New York, Reynal and Hitchcock, 1939)
8 2Kor 3,6
9 Róm 7,6
10 John Locke: An Essay Concerning Human Understanding (Tanulmány az emberi megértésről) (Epistle to the Reader) (Levél az olvasóhoz)
11 Jn1,1
12 William James: Some Problems of the Philosophy (Filozófai problémák) (New York, Longmans, 1948) p. 48.
13 Emile Male: The Gothic Image (New York: Harper and Row, 1958) pp. 27-28.
14 Gerard Manley Hopkins: 'God's Grandeur ,1. 7. (Isten nagysága) In: The Poems of Gerard Manley Hopkins (Hopkins költeményei)
15 Milton J. Marmor: Hypnosis in Anesthesiology (Springfield, III.: C C Thomas, 1959)
XIII. fejezet A művészet
1 William Shakespeare: Julius Caesar, HI. iii. 34. (nyersfordítás)
2 Walt Whitman: Preface to the first edition of Leaves of Grass (1855)
3 Walt Whitman: "Song of Myself' (48) 1265. (nyersfordítás)
4 Ibid. (33) 827.
5 Matthew Arnold: "1716 Strayed Reveller to Ulysses", p. 103-105. (nyersfordítás)
6 Samuel Taylor Coleridge: Biographia Literia (London, 1817)
7 William Shakespeare: Macbeth, Il. ii. 37.
8 William Shakespeare: vihar, IV. i. 52.
9 William Shakespeare: Athéni Timon, TV. iii. 115-16.
10 Gerard Manley Hopkins: Sennat 67. ln: The Poems of Gerard Manley Hopkins, szerk.: W. H. Gardner és N. H. Mackenzie (London, Oxford University Press, 1967), 12.
11 William Shakespeare: Iulius Caesar, H. i. 285-286.
12 William Shakespeare: vihar, I: ii. 394. (fordította: Babits Mihály) IV. kötet, p. 833.
13 Erich Jaensch és követői fogalma
14 Henri Bergson: Előszó William James a Pragmatizmus című munkájához (Párizs, Flammarion, 1911)
XIV. fejezet Ember és vallás
1 Jel 21,21-22
2 Ter 3,8
3 Ter 4,26
4 Az angol quake (remegés) szóból képezték a Quaker szót, amely egy kis keresztény-vallás neve. -- A fordító megjegyzése.
5 A shaker rázót jelent, azt a személyt, aki ráz. (amerikai szekta)
6 Emil Dermenghem: vies des saint musulmains (Alger: Editions Baconnier), p. 285,
7 William Blake: ,,anedaemonimi Instructíon"
8 John Chapman: Spiritual Letters (Spirituális levelek) (London, 1935)
9 Jean Jacques Olier. Az idézet M. H. J. Icard: doctrine de M. Olier explilijue'e par sa vie et par ses ecrits munkájában található. (Paris: Seminary of Saint Sulpice, 1889). ldézi Henri Bemrond: A Literary History of Religious Uzouglit in France (London: Society for Prometing Christian Knowledge, 1936) 3. kötet, p. 428.
10 vö.: Freud: A mindennapi élet pszichopatológiája
11 Victor White: God and the Unconscious (Isten és a tudattalan) (London, Harvill Press, 1952), pp. 45-46.
12 ,,A vallás szörnyűségek megtételére kényszerítette az embert" Lucretius: De Rerum Natura, 1. 101. .
13 Calvin: Instimtiones Ramanne Religionis, II. xvi, 11.
14 Adam Brown: ,,Expintion and Atonement" (Bűnhődés és megváltás) ln: Encyclopedia of Religion and Ethics ( vallási és etikai enciklopédia) szerk.: James Hastings (New York: Scríbner, 1925), vol. 5, p. 650.
15 Eckhart mester: Die lateinischen Werke (Stuttgart, 1938), p. 92.
16 In 4,z4
17 St. John of the Cross: the Ascen of Mount Carmel, II.
18 William Law: Idézi Aldous Huxley: the Perennial Philosophy (London, Chatto Kt Windus, 1957) p. 150.
19 Mt 7,1
20 Sienai Szent Katalin spirituális végrendelete. Lejegyezte Tommaso di Petra. ldézi: Johannes Jorgensen: Saint Catherine of Siena (New York, Longmans, 1939)
21 1Jn4,8
22 ,,Te is AZ vagy" - A fordító megjegyzése.
23 St. Francis de Sales: Oeuvres Choisies (Paris, Royer, 1843) p. 299.
24 St. Jeanne Chantal: Oeuvres, l, 2]. Idézi Henry Bremond: A Literary history of Religous Thought in France (London: Society for Promoting Christian Knowledge, 1936) vol. 2. p. 406.
25 Mt12,33
XV. fejezet A látomások természettörténete
1 Platón: Phaidón, p.1'108. Kerényi Grácia fordítása
2 Uo.p.1108-O9.
3 National Institute of Health
4 Értsd: Észak-Amerika
5 Life, 4219 (1957. május 13.) p. 100.
6 A teljes idézett rész: ,,De amint haladt az úton és Damaszkuszhoz közeledett, történt, hogy hirtelen fényesség ragyogta körül az égből. Leesett a földre, és szózatot hallott, amely azt mondta neki: »Saul, Saul, miért üldözöl engem?"« ApCsel 9,3-4. - A fordító megjegyzése.
7 Plotinus: Enneads, Ill. Viii, 30.
8 In: Wordsworth és Coleridge versei, Európa kiadó, 1982. p. 92. Fordította: Ferencz Győző
9 Uo.
10 Thomas Traherne: Centuries of Meditations (A meditáció századai) – a harmadik század.
11 Uo. - az első század, 31.
12 William Wordsworth: Composed upon an Evening of Extmordinary Splendour and Beauty, ii. (nyersfordítás)
13 Július 4-e a Függetlenség Napja az Egyesült Államokban. Július 14-e a Francia forradalma kitörésének napja. - A fordító megjegyzése.
14 angolul: magic lantern
XVI. fejezet Az ember rejtett képességei
1 ,,Tel au 'en Lui meine enfin l 'eternité le change" Stéphane Mallarmé: 'Le Tombeau d'Edgar Poe. ln: Poesis (Paris: Gallimard, 1942)
2 The Art of Seeing (lásd Huxley műveinek jegyzékét a 417. oldalon. - A fordító megjegyzése)
3 Frederick S. Perls, Ralpf F, Hefferline and Paul Goodman: Gestalt Therapy (New York, Julian Press, 1951)
4 Te is AZ vagy. - A fordító megjegyzése.
5 Paul Reps, comp, 'Centering', in: Zen Flesh, Zen Bones (Garden city, N.Y.: Anchor Books, 1961), p.157.
6 William Blake: The Marriage of Heaven and Hell 'Proverbs of Hell' (A menny és pokol házassága. Bevezetés a pokolba.)
| |
| 561. | [tulajdonos]: Most élsz... | 2023-09-25 08:39 | Most élsz…
Megint kivilágosodott, s te rácsodálkozol,
hogy felkeltél ismét épen. Arcodon a mosoly
annak szól, nem vettél be fájdalomcsillapítót,
önszuggesztióval kerülted el az injekciót:
„Lazulj el” – mondtad ki ezerszer a zsolozsmádat,
válladat gyúrtad, s hogy elkerüld az izomlázat,
csínján bántál az erőddel, s csak lágyan simogattad,
az ellazítást valóban a szellemedre hagytad.
Sikerült. Bár alig aludtál -inkább csak éberen-,
forgolódtál. De túljutottál ezen az éjjelen.
S mennyi vár még rád! A fájdalmad csak egyre nő, nő,
szellemedé a munka: gondoz mint egy nevelőnő.
Most élsz, így hát a fájdalmad is becsüld, mert érték!
Fontos dolog: érzel. „Észak-fok, titok, idegenség”,
létezel, mint minden ember. De belőled csak egy van.
Szeresd hát magad, mint a ritmust egy ócska bluesban.
| |
| 560. | [tulajdonos]: Tragédia... | 2023-09-22 12:16 | Tragédia…
a biblia vagy a hit ellenzőinek egyik
legerősebb érve az hogy Ádám és Éva
utódai egymással közösülve vérfertőzés
útján szaporodtak és sokasodtak
ez valóban így van megírva nincs mese
azt sem tudjuk hogy Káin és Ábel
milyen nőktől kaptak gyerekeket
mert erről nem beszél a krónikás
ám a tragédia ebben a sztoriban az
hogy mindenféle logikát mellőzve
ítélik el a vérfertőzést a bibliában
és hülyézik le a hívő embereket
azok akik azt hiszik hogy az ember
egy majomtól származott persze
mondhatnánk miért is ne de azért
csak gondoljuk már végig a majom
vajon hogyan lett miből alakult ki
mert az evolúciós elmélet gyökeréig
leásva itt is kell találnunk egy első
párt akik utódai vérfertőző viszonyban
örökítették adták tovább a déenesüket
na ez az igazi tragédia amikor az ember
küzd és bízva bízik de saját elméjét
nem használja arra amire teremtetett
| |
| 559. | [tulajdonos]: Huxley XVI. | 2023-09-22 10:15 | XVI. fejezet
Az ember rejtett képességei
Ma a rejtett emberi képességek megvalósításának lehetőségéről, erről a mindenki számára hatalmas jelentőségű témáról szólok. Azt hiszem, szükségtelen azzal a képzelgéssel áltatnunk magunkat, hogy már minden velünk született képességünket kibontakoztattuk. Csaknem mindnyájan rengeteg olyan képességgel rendelkezünk, amelyet szabadjára engedhetnénk és működőképessé tehetnénk. Történelmi tény, hogy az emberi faj olyan képességeket és erőforrásokat bontakoztatott ki, amelyek a múltban teljességgel rejtve maradtak és így elképzelhetetlenek voltak. A késő kőkor óta biológiai meghatározottságunk nem igazán változott, ma azonban sokkal hatékonyabban használjuk ugyanazokat a természet adta képességeinket, mint tizenöt- vagy húszezer évvel ezelőtt. Ez a nagyon biztató tény azt mutatja számunkra, hogy az ember még sokkal-sokkal többre képes, anélkül, hogy biológiai változáson kellene keresztül mennie.
Mielőtt rátérnénk arra a kérdésre, hogyan hozhatjuk felszínre ezeket a rejtett tartalékokat, elöször is az emberi szükségletekről kell szót ejtenünk. Ugyanis képességekről csakis a szükségletekkel összefüggésben beszélhetünk. Kezdjük az ember alapvető biológiai szükségleteivel. Az embernek élelemre van szüksége, valamint arra, hogy a természeti elemektől, a természeti és emberi ellenségeitől megvédhesse magát. E két alapvető szükséglet kielégítésére az ember életben maradásához van szükség. Ezután, a skálán egy kicsit följebb egyértelmű pszichológiai szükséglet található: a szeretet adásának és kapásának szükséglete. Ez utóbbi szükségletet az utóbbi években az antropológusok és pszichológusok igen erőteljesen hangsúlyozták; ők mutattak rá arra, hogyha a csecsemő- és gyermekkorban nem elégítik ki az ember szeretet iránti igényét, akkor az pszichopatává vagy erkölcsi félkegyelművé fejlődik.
A szeretet iránti szükséglethez szorosan kapcsolódik a valahova tartozás igénye, az a szükséglet, amely kielégítését Adler Gemeinschaftgefühl-nak, a többi emberhez való tartozás érzésének hívott. Az embernek arra is igen erőteljes mértékben szüksége van, hogy a többi ember tisztelje és elismerje őt. Ennél kicsit ritkábban fordul elő az önbecsülés igénye, az hogy valamelyes önbizalommal gondolhassuk el magunkat.
Ezután egy még ritkábban előforduló, de mégis (bizonyos embereknél és kedvező körülmények között) igen erőteljes igény; a kíváncsiság és a nem feltétlenül a hasznos, hanem az önmagáért való tusás iránti vágy kielégítésének igénye; továbbá pedig a rend, az élet értelme és az önmagunk kifejezésének igénye. Az ember jelképteremtő állat, és érzéseink jelképekben való kifejezése nyilvánvalóan alapvető igényünk. Végül képességeink határáig kell fejlődnünk, és képességeink megújítására is szükségünk van. Ez az alapvető szükségletünk csupán kedvező körülmények között jelentkezik. Mallarmé Edgar Allan Poe-ról szóló szonettjének első sora jut eszembe, amely így hangzik:
,,Ahogy az örökkévalóság önmagává változtatja őt"1
Azonban nem kell szükségszerűen várnunk az örökkévalóságra, hitem szerint már ebben az életben is az egoizmust meghaladó legteljesebb módon önnönmagunkká válhatunk. A kísérlet legalábbis megéri a fáradságot.
A fenti felsorolásból kitűnik, hogy egyfajta hierarchiába rendeztem a szükségleteket. Amíg az elsődleges biológiai szükségletek kielégítetlenül maradnak, addig a többit egész egyszerűen nem is érzékeljük. Nem egyszerűen kielégítetlenül maradnak, hanem létük el sem jut tudatunkig. Az éhes embert csupán egyetlen gondolat, az étel gondolata foglalkoztatja. Valamilyen ember-alatti lénnyé redukálódik; üres gyomor lett és csont és bőr – semmi több. Ugyanez a biztonságra is igaz. Ha valakit állandóan üldöznek, akkor eléggé nehézkessé válik, hogy bármilyen magasabb rendű szükségletet érzékeljen. Ha az ember nem éhes, akkor érzékelheti és ki is elégítheti a szeretet és a valahová tartozás igényét, még akkor is, ha mindeközben állandó bizonytalanságban él, azonban a tudás és a fejlődés szükséglete, amelyek pedig mégiscsak alapvető emberi szükségletek, egészen biztosan nem jelentkeznek nála.
Ezután következnek az elsődleges pszichológiai szükségletek. Amíg a szeretet, a valahová tartozás, az elismerés és az önbecsülés igénye kielégítetlen marad, addig érzékelnünk is nagyon nehéz a tudás, a rend és az értelem, a kifejezés és a növekedés iránti igényünket, a gyakorlatban is megvalósítani ezeket pedig szinte lehetetlen. Ezeket a kifejezetten velünk született szükségleteket, egyfajta kvázi ösztönöknek is hívhatjuk. Tisztában vagyok vele, hogy manapság az ,,ösztön" szó rosszul hangzik. A pszichológusok egyáltalán nem szeretik, én azonban a nagy német etológussal, Konrad Lorenzzel értek egyet, aki azt mondja, hogy az ösztön szóról le kell hántani a negatív rárakódásokat, hiszen akárminek is nevezzük ezt a dolgot, ez akkor is csak a velünk született hajlamainkat jelenti. Ebben az összefüggésben nagyon hasznosnak tartom A. H. Maslow azon gondolatát, miszerint alapvető szükségleteinket egyfajta gyenge ösztönként is leírhatjuk. Ezek nem azok a fajta minden vagy semmi ösztönök, mely például a madarat fészekrakásra készteti, hanem inkább egyfajta feltételes ösztönöknek nevezhetjük ezeket, hajlamok, amelyek akkor jelentkeznek, amikor az ,,alacsonyabb rendű" biológiai és pszichológiai szükségletek kielégültek. Amikor ezek a magasabb rendű szükségletek jelentkeznek, akkor megvalósíthatjuk, vagy legalábbis megkísérelhetjük ezek megvalósítását, és ily módon rejtett képességeinket is kibontakoztathatjuk.
Úgy tűnik számomra, hogy az eddig elhangzottak fényében most már realistább módon közelíthetjük meg a környezetet-öröklés komplex kérdéskörét. Teljesen nyilvánvaló, hogy sem az öröklés, sem a környezet nem létezhet függetlenül. Egy adott testben, adott, velünk született szükségletekkel jövünk a világra, és egy meghatározott környezet vesz minket körül. De fordítva is, a meghatározott környezet egy meghatározott örökletes mintára gyakorol hatást. Ez a kettő mindig, folyamatosan és folytonosan együtt működik. A lényeg az, hogy az örökletes tulajdonságok csak akkor kerülhetnek a felszínre és nyilvánulhatnak meg a legoptimálisabb módon, ha a környezeti feltételek a lehető legkedvezőbbek. Egy rossz környezet még a legelőnyösebb örökletes tulajdonságokat is elfedheti vagy háttérbe szoríthatja; tehát a lehető legjobb környezetre van szükségünk ahhoz, hogy velünk született, rejtett képességeinket megvalósíthassuk. Tehát ha eugenisták akarunk lenni, akkor társadalmi reformerekké is kell válnunk, ugyanis semmi értelme sincs annak, hogy egy kiváló lehetőségekkel rendelkező fajt tenyésszünk ki, amely aztán a rossz körülmények között csak szenved, de képességeit nem tudja kiteljesíteni. De ez fordítva is igaz: a csodálatos környezet semmit sem ér, ha az ebben a környezetben létező örökletes anyag sekélyes minőségű csupán. A természetről és nevelésről, vagy a környezetről és öröklésről tehát mindig csak mint két, teljes mértékben elválaszthatatlan dologról szabad gondolkodnunk, és mindkettőt a lehető legteljesebb mértékben fejlesztenünk kell.
Milyen körülmények között bontakoztathatja ki képességeit és hozhatja felszínre rejtett tartalékaikat leginkább az ember? Az empirikus tapasztalat azt mutatja, hogy az emberi erő maximális kifejeződését kétfajta körülmény teszi lehetővé. Az egyik a válság pillanata. Mindnyájan megfigyelhettük már azt a nagyon különös tényt, hogy a válság pillanatában a legtöbb ember nemcsak, hogy helyesen viselkedik, hanem olyan képességei is megmutatkoznak, amelyeket azelőtt soha senki sem látott. A másik körülmény, amikor az emberi erő kivételes megnyilvánulásának, az öröm és kreativitás feltörésének, annak, amit Homérosz menosznak hívott, lehetünk tanúi. Ekkor valami isteni erő száll meg minket, és egy, a saját szintünknél jóval magasabb szintre emel.
Ahhoz azonban, hogy egy válság válság lehessen, rövidnek kell lennie. Az elhúzódó, krónikussá váló válság elkerülhetetlenül összeomláshoz vezet. Válság esetén a társadalom gyengébb tagjai meglehetősen hamar összeomlanak, az erősebbek tovább kitartanak, azonban előbb vagy utóbb ők is dezintegrálódnak. A tanulság egyszerűen az, hogy az elhúzódó társadalmi feszültségeket el kell kerülnünk, már csak azért is, mert mielőtt az emberek ténylegesen összeomlanának a élet általában olyanannyira korlátozottá, beszűkültté válik, hogy a magasabb rendű egyéni és társadalmi szükségletek megvalósulása lehetetlen lesz. Ehhez hasonlóan, nem várhatunk egész egyszerűen a feltörő öröm és kreativitás pillanataira. A szellem ott jár, ahol neki tetszik; és fogalmunk sincs, hogy mikor talál ránk az ihlet. Elképzelhető, ahogy ezt később kifejtem majd, hogy a jövőben valamelyest ellenőrzésünk alatt tarthatjuk az ihletettség pillanatait és egy bizonyos határig elő is idézhetjük ezeket, de a jelen pillanatban erre nem vagyunk képesek. Tehát sem a válságra, sem a feltörő erőre nem számíthatunk. Egyedül az emberek meglehetősen elfogadható teljesítményére számíthatunk egy olyan társadalomban, amely alapvető szükségleteiket kielégíti, és legalábbis lehetővé teszi, hogy felsőbbrendű szükségleteiket kielégítsék. Tényszerűen: valamelyest elfogadható társadalomnak, amely az emberi képességek legoptimálisabb kibontakoztatását lehetővé teszi, azt tartjuk, amelyben az emberek megfelelően táplálkozhatnak, és ahol nincsenek szörnyű frusztrációknak kitéve.
Idealisztikusan, ahhoz, hogy minden ember egyéni képessége a legteljesebb mértékben kibontakozhasson, tökéletes társadalomra volna szükségünk. Ez, bármilyen forrón vágyakozunk is rá, valószínűtlen, hogy az előre látható időben megvalósulhat. így tehát ebben az előadásban egyáltalán nem foglalkozom azokkal a társadalmi reformokkal, amelyek elősegíthetnék az emberek egyéni képességeinek kibontakoztatását. Mindez ugyanis túlságosan messzire vezetne. Ehelyett egyes nyilvánvaló fogyatékosságokról beszélek majd, és fontolóra veszem, hogyan lehetne ezeket az egyén, és közvetve a társadalom hasznára fordítani. Egy olyan társadalom hasznára, amely nem különbözik túlságosan a miénktől.
Tehát hogyan javíthatnánk az egyéni életkörülményeken oly módon, hogy magasabb rendű szükségleteinket is kielégíthessük? Milyen módszerekkel valósíthatjuk meg képességeinket? Engedjék meg, hogy csupán nagyon röviden érintsem az egyik lehetőséget, amely eddig nem valósult meg. Ezt a probléma gyógyszerészeti megközelítésének hívhatjuk. Nagyjából egy évvel ezelőtt jelentették be szovjet tudósok, hogy az ötéves terv keretében a mentális hatékonyság és kitartás olyan gyógyszerészeti növelésének lehetőségét kutatják, amely az emberi testre nem káros. Gyógyszerészek azt mondták erről nekem, hogy ez nem lehetetlen, sőt könnyen elképzelhető, hogy vannak olyan vegyületek, amelyek nem károsítják komolyan, vagy egyáltalán nem az emberi testet, és amelyek elősegíthetik a képességek kibontakoztatását.
Azokhoz a pszichikus energetizálókhoz hasonló vegyületeket, de azoknál sokkal magasabb rendű anyagokat képzeljünk el, amelyek már olyan jelentős mértékben segítették a depressziós emberekkel végzett pszichoterápiás munkát. Létezhetnek fantasztikus eufóriát, az öröm feltörését előidéző anyagok, amely pedig az emberi hatékonyság egyik előfeltétele, és olyanok is, amelyek a tudatos és tudatelőttes elmét egymástól elválasztó távolságot csökkentik. Ez lehetővé tenné, hogy az, amit Lawrence Kubie tudatelőttes vagy kreatív elmének hív könnyebben a felszínre kerüljön és így a művészi alkotáshoz szükséges ihletettséget és a hatékonyságot biztosítsa számunkra, amely pedig a teljes emberi fejlődéshez elengedhetetlen.
Létezhetnek olyan vegyületek is, amelyek lehetővé teszik, hogy éberebbek legyünk, hogy az elhúzódó feszültség állapotát elviseljük, vagy olyanok, amelyek türelmesebbé és barátságosabbá varázsolnak bennünket. Mindnyájan tudjuk, hogy bölcsebb dolog ebéd után beszélni a főnökkel, mint ebéd előtt – hiszen a főnök valószínűleg ebéd után kiegyensúlyozottabb, mint ebéd előtt, amikor még éhes. És mindnyájan megtapasztaltuk már milyen nagy hatással lehet hangulatunkra egy csésze kávé vagy tea. Feltételezhetjük tehát, hogy vannak olyan anyagok, amelyek a teához vagy kávéhoz hasonlóan ártalmatlanok, azonban az elmére gyakorolt hatásuk jóval intenzívebb.
Ugyanakkor teljesen nyilvánvaló, hogy a gyógyszerészet egyedül nem fog csodát tenni. Ehhez kapcsolódóan valamilyen fajta nevelési folyamatot is alkalmazni kell. Jelen pillanatban hasznos dolgokra tanítjuk gyerekeinket, arra, hogy tudják mi micsoda, és hogy civilizált lényekként viselkedjenek, amennyiben ez lehetséges. Azonban nem képezzük azt az elmét-testet, amelynek tanulnia kell, és amelynek élnie kell. Tudást és erkölcsi előírásokat adunk gyermekeinknek, azonban nem tanítjuk meg őket arra, hogyan is valósíthatnák meg ezeket az erkölcsi előírásokat. Jelenlegi erkölcsi és oktatási rendszerünk nagy gyengesége ez.
Vegyük számba, hogy mely területeken lenne számunkra hasznos az ilyen specifikus elme-test képzés. Az alapvető legfontosabb terület nyilvánvalóan az érzékelés. A túlélésünkhöz, szükségleteink, akaratunk és rejtett képességeink megvalósításához egy igazán jól működő érzékelő rendszerre van szükségünk. És mégis, az érzékelés képzésének fontosságát csak mostanában kezdjük felfogni. Vegyük csak azt, ahogy a rossz látás ellehetetleníti az emberi lényt: elégtelen olvasást, rossz iskolai teljesítményt eredményez, és mindenféle neurotikus és antiszociális magatartás kialakulását vonja maga után, amely akár fiatalkori bűnözéshez is vezethet.
A látás olyan, mint a beszéd és a járás: tanult cselekvés. Nem születtünk tökéletes látással. A tökéletes látást tanuljuk, és a látás cselekvése csak részben fiziológiai, nagy részben pedig mentális dolog. így tehát e képesség kibontakoztatásában nagy segítségünkre lehet, ha megtanítjuk a gyerekeknek, azt, amit egy néhány évvel ezelőtt írt könyvemben a ,,látás művészetének"2 hívtam. A látás e művészete az utóbbi években sok ortodox szakember figyelmét magára vonta, és meglehetősen jól szórakozom, amikor azt látom, hogy a téma úttörőjének, dr. W. H. Batesnak elképzelései, aki 1930-ban halt meg, hogyan törnek utat maguknak ma. Annak idején mindkettőnket bolondnak és sarlatánnak kiáltottak ki, most pedig nagyrészt az ő gondolatait alkalmazzák azok, akik a látással, ennek az oktatással való összefüggéseivel és az általános szociális problémákkal hivatásszerűen foglalkoznak.
Itt most nincs mód arra, hogy a látás művészetének és a gyógyító olvasás képességének tréningjével részletesebben is foglalkozzam. Hogy milyen hatással van a gyerekekre a rossz látás, és nem csupán a gyógyító olvasást, de más technikákat is, egy nagyon rövid, ám kiváló cikkben ismertet dr. James Curran. Az írás két évvel ezelőtt jelent meg az Optometrical Weekly című szaklapban. A cikkhez kiváló bibliográfia csatlakozik. Teljességgel nyilvánvaló, hogy ez a fajta tréning nem csupán terápiásan, hanem megelőző jelleggel is használható. Sőt minden tanítási módszer kiegészítőjeként is alkalmazható.
Azt hiszem általánosítva is kijelenthetjük, hogy minél részletesebb és pontosabb a megfigyelésünk, általános intelligenciánk annál magasabb lesz, Azt hiszem, a legtöbb ember egyetért ezzel a kijelentéssel. Tökéletesen igaz, hogy az intelligencia egyes formái, mint például a logikus elemzéshez szükséges intelligencia, létezhet egy különösebben fejlett érzékelő rendszer nélkül is. Azonban azt gondolom, hogy az élethelyzetekhez és a mentális tevékenységekhez kapcsolódó intelligencia kevésbé ritka és kevésbé specializált, mint ami a logikus gondolkodáshoz szükséges intelligencia. Ehhez az intelligenciához igenis kívánatos a magasan fejlett érzékelő képesség. Meg kell tanulnunk világosan érzékelni, hogy mik vagyunk, hol vagyunk. Ismernünk kell a minket körülvevő dolgokat ahhoz, hogy ezekre reagálhassunk, tudnunk kell mi történik a testünkben, és világosan tudnunk kell, hogy mit gondolunk, érzünk, mire vágyakozunk és mit akarunk. Más szavakkal, egész egyszerűen követnünk kell Szókratész utasítását – mely már az ő korában is ősrégi felszólítás volt – ,,Ismerd meg önmagad".
Mielőtt önismeretünk fejlesztésének pozitív módjait megtárgyalnánk, vegyük szemügyre az önismeret korunkban leggyakrabban előforduló akadályait. A tudatosság – az általános vagy az azonnali, elkülönítő jellegű tudatosság legfőbb akadálya a neurózis. A neurózis egyik aspektusa az élet egyetlen területére való fixációként is meghatározható. A világot egy torzító lencsén keresztül szemléljük, ami ezzel szorosan összefonódva azt is eredményezi, hogy képtelenek vagyunk az életet tágabb összefüggéseiben látni, valamint azt is, hogy nem érzékeljük reálisan, mi történik körülöttünk. Ahogy azt láthattuk, a neurózis a legtöbb esetben múltbeli, gyakran kora gyermekkorban bekövetkezett eseményeknek köszönhető. Egyszerűen az van, hogy most az akkor megtörtént események befolyásolnak bennünket, a jelenre a múlt fogalmaival reagálunk. A neurózis gyógyítása – akárhogy is történjen ez – abból áll, hogy az embert valahogy kisegítik ebből a tudattalan megszállottságból, és így lehetővé válik, hogy a jelen eseményeinek teljes mértékben, éberen legyen tudatában, továbbá lehetővé teszik, hogy megfelelően és reálisan viszonyuljon ezekhez a jelenben lejátszódó eseményekhez.
A nem neurotikus vagy viszonylag kevéssé neurotikus emberek tudatosságát is gátolja néhány dolog; ezeket az akadályokat az irodalom gyakran tárgyalja. Például az egyetlen dolog iránt mutatott monomániás érdeklődés, vagy egyetlen szenvedély, mint például a hatalomimádat vagy az önmagáért való szexuális élvhajhászat (tehát nem a szeretet) dominanciája. Mindaz, amit az ódivatú moralisták ,,szenvedély"-nek hívnak lényegében szűkíti tudatosságunkat és éberségünket. Olyan szemellenzők ezek, amelyek látásunkat egy szűk területre korlátozzák, és megakadályoznak minket abban, hogy önmagunkat és a körülöttünk zajló dolgokat tudatosan érzékeljük.
A tudatosság másik igen gyakran előforduló akadálya az egyfajta rosszul alkalmazott intellektualizmus. Ez a fajta intellektualizmus a szavakat és fogalmakat valahogy fontosabbnak tartja az aktuális történéseknél és dolgoknál. Goncourt naplójában nagyon mulatságos történetet olvashatunk egy igen kiváló férfiúról, aki ebben az intellektualizmusban szenvedett. A tizenkilencedik századi nagy francia tudós, Ernest Renan imádott az esztétikáról beszélgetni, és hosszasan tudott szónokolni a gyönyörű, az igaz és a többi mibenlétéről. Egy ilyen alkalommal Edmond Goncourt félbeszakította, és ezt kérdezte tőle: ,,Milyen színű a tapéta az ebédlőd falán?" Renannak fogalma sem volt. Nyilvánvalóan semmi tényszerű alapja sem volt annak, hogy a szépségről beszélhessen; és a szóhalmazok forgatásánál nem is jutott tovább. A szépség tapasztalatának egyetlen formája, az azonnali megtapasztalás, távol maradt tőle.
A tudatosság és éberség másik akadálya a szokás és a rutin. Ezek rendkívül hasznos dolgok, és rengeteg időt megspórolunk azzal, hogy lényegtelen dolgokat – már amennyiben lényegtelen dolgok vannak egyáltalán – gyorsan és hatékonyan elvégezzünk. Azonban nagyon veszélyesek is. Ha szokásaink és rutinjaink áldozataivá válunk, akkor a jelen eseményeire spontaneitás nélkül reagálunk. Arra hajlunk, hogy a múltban megtanult módon reagáljunk dolgokra, ahelyett, hogy az itt és most történéseire reagálnánk.
Ideálisan valahogy a két lehetőségből a legjobbat kell kihoznunk; valahogy mindig ez a tanulság jut osztályrészünkül. Hatékonyan tudatában kell lennünk minden egyes történés itt és most előforduló újdonságának és egyedüliségének, annak érdekében, hogy kellő spontaneitással reagálhassunk azokra. Ugyanakkor hatékonyan tudatában kell lennünk az egyedüli esemény múltbeli történésekhez való hasonlóságának is, annak érdekében, hogy így az azonnali tapasztalatra hatékonyabban reagálhassunk. Azonban túlságosan is sokszor az történik, hogy a szokásainkra, a szavakra és fogalmakra való hagyatkozásunk egyszerűen elhomályosítja előttünk az azonnali valóságot. Nagyon jó lenne, ha minden nevelési rendszerben megtanítanak a gyerekeket a szokás és a nem szokás fontosságára, bár, hogy ezt hogy lehetne elérni, nem tudom pontosan.
Most vegyük sorra azokat a dolgokat, amelyek segítségével érzékelő tudatosságunkat fejleszthetjük. Olvasásra ajánlok egy rendkívül értékes könyvet, melynek állításaiban nincs semmi új, ahogy azt majd néhány perc múlva bemutatom, több ezer éves hagyományokhoz nyúl vissza, de amely, tekintettel arra, hogy sajnálatos módon sok mindent elfelejtettünk, a jelen összefüggésben mégis újnak mondható. Perls, Hefferline és Goodman Gestalt terápia3 című művére gondolok. A neurotikus problémákat úgy kezelik,) hogy egyszerűen tudatosságra tanítják az embereket – ez terápiájuk kezdete – és aztán olyan dolgokat írnak elő, melynek segítségével az emberek külső eseményeket tudatosíthatnak. Azt ajánlják például, hogy a mondatainkat így kezdjük: ,,itt és most érzékelem a fényt a szememben, az előttem csillogó tárgyakat, ezt a vörös dolgot, azt a sárga papírt, hogy viszketek és különbözőfájdalmaim vannak" és a többi. Az ilyen rendkívül egyszerű és nyilvánvalóan gyermekded tudatossági gyakorlatok nagy segítségünkre lehetnek, hogy megszabaduljunk a múltra és jövőre való abszurd fixáltságunktól, az álmodozástól, a kellemetlen vagy kellemes emlékektől, amelyek pedig annyi időt és energiát rabolnak el tőlünk. Röviden elvezetnek bennünket a nem aktualitás mocsarából a jelenbe, és legalábbis lehetőséget kapunk arra, hogy reálisan és megfelelő módon reagáljunk életünk történéseire. A szerzők néhány más gyakorlatot is meghatároznak. Például megtanítják, hogy figyelmünk fókuszát a tárgyak hátterével való összefüggésére irányítsuk. A meglehetősen homályos dolgok határozottabbá válnak, ha odafigyelünk rájuk, és az addig előtérben lévő valami részletté vagy háttéré változik. Fontosnak tartják a test és az elme aktuális eseményeinek érzékelését is. Röviden az egész általuk alkalmazott folyamat nem más mint egy mindenre kiterjedő alapvető érzékelési, tudatossági tréning, azé az érzékelése és tudatosságé, amely azért létfontosságú számunkra, hogy az elme-test egyéb funkciói megfelelőképpen kibontakozhassanak.
A gestalt-terapeuták ilyen jellegű megközelítése századunkban korántsem új. Egy figyelemre méltó svájci terapeuta, az 1925-ben elhunyt dr. Roger vittoz, akinek módszeréről hallottam ugyan akkoriban, de soha nem találkoztam vele, nagyon nagy sikerrel gyógyított neurotikusokat. Amennyire ezt felmérhetjük, sokkal, de sokkal sikeresebb volt, mint a pszichoanalitikusok. A módszere abból állt, hogy egész egyszerűen megtanította a pácienseit a legtriviálisabb események tudatosítására is – de különben is, egyetlen esemény sem teljesen triviális – és arra, hogyan használhatják akaratukat helyesen cselekvéseikben. Halála után módszere teljesen feledésbe merült. Ez azon tragikus dolgok egyike, amely a gondolatok történetében folyamatosan ismétlődik. Kiváló gondolatok keletkeznek, és meg is valósulnak valamelyest, de különböző szociológiai okok miatt hosszú időre teljesen feledésbe merülnek. Vittoz gondolatai nem illeszkedtek a kor pszichológiai elképzeléseibe. Az emberek vittoz egyértelmű és egyszerű megközelítése helyett inkább a pszichoanalízis sokkal bonyolultabb és ritkábban alkalmazható módszerét részesítették előnyben, még akkor is, ha minden korabeli beszámoló szerint vittoz módszere sikeresebb volt.
Ebben az egészben az a rendkívül érdekfeszítő, hogy vittoz és a gestalt-terapeuták egyaránt olyan módszereket keltettek életre, amelyek a keleti filozófia egyes ágaiban és az ezer vagy kétezer évvel ezelőtti pszichológiában is megtalálhatók. Az a törekvés, hogy az ember aktuálisan tudatában legyen mindannak, ami belül vagy kívül történik, a buddhista, a tantrikus és a zen pszichológia alaptétele. Például van egy szöveg, amelyet a hatalmas Isten Shiva és felesége, Parvati közötti párbeszéd vezet be. Parvati megkérdezi Shivától mi a titka mélységes tudatosságának – a Tat Twam asi4, a megmérettetés tudatosságának, annak a tudatosságnak, amely tudja, hogy Atman Brahmannal egyenlő. Válaszul Shiva egy 108 tudatossági gyakorlatból álló listát nyújtott át neki, és azt mondta, e gyakorlatok végzése a végső tudatosság eléréséhez segíti hozzá a gyakorlót. Ezek a gyakorlatok a mindennapi élethelyzetek – olyan egyszerű dolgok, mint a vacsora elfogyasztása, tüsszentés, alvás, szeretkezés, álmodás és álmodozás tudatosítására szolgálnak. Ez az általam ismert összes tudatossági gyakorlatsor közül a legátfogóbb – és nagyon különösnek tartom, hogy ezt a mélységesen értékes pszichológiai felfedezést mind ez idáig valamilyen homályos keleti babonának tartottuk, amivel igazából nem is érdemes foglalkoznunk. Most, oly sok év után mi is megismerkedhetünk ezzel a tudással, mely értékét számunkra is kétségtelenül bebizonyítja majd.5
Engedjék meg, hogy most a tudatosság egy más gyakorlási módjával foglalkozzam, azzal, amely John Deweyt különösen foglalkoztatta. Arra a technikára gondolok, amelyet a nyolcvanévesen elhunyt Alexander dolgozott ki, és amely a helyes testtartás tudatosítására, elsősorban a törzs és a nyak helyes kapcsolatának kialakítására irányul, és amely pszichofizikai organizmusunk legjobb működését teszi lehetővé. Dewey, aki tanulmányozta Alexander módszerét és három könyvéhez is bevezetőt írt, az egyik bevezetőben meglehetős határozottsággal jelenti ki, hogy ezt a technikát az életre való nevelésnek tartja, annak, aminek a nevelésnek valójában lennie kell, és, hogy e módszer lehetővé teszi, hogy a neveléssel ténylegesen valami jót is tegyünk. És mégis, Dewey több ezer, az oktatásban tevékenykedő követője közül, amennyire én tudom, egyetlenegy sem alkalmazta az elme-test fejlesztésének e technikáját. így mindaz, amit Dewey pedig egyszerűen a nevelésben a legfontosabbnak tartott, feledésbe merült. Ma pedig az egész Egyesült Államokban csupán egyetlen iskola alkalmazza ezt a módszert. Ez tehát egy másik példa arra, hogy egy nagyon fontos gondolat, amit ráadásul egy elsőrangú filozófus nagy elméleti és gyakorlati jelentőségű felfedezésnek könyvelt el, feledésbe merülhetett, csakis azért, mert nem illeszkedett a kor akadémiai keretei közé.
Most az elme-test fejlesztésének más módszereire térek át. A képzés egyik kétségtelenül fontos eszköze a képzelet fejlesztése. Ajánlom, hogy olvassák el Herbert Read Education Through Art című művét, amelyben Read kifejti, hogy a gyermekek képzelete oly módon fejleszthető, hogy vizuális képzeletüket – amellyel a legtöbb gyermek magától rendelkezik – későbbi életkorukban is megőrizhetik. A vizuális képzelőerő a pubertáskorban általában eltűnik, azonban semmi sem indokolja, hogy miért ne lehetne ezt a felnőtt emberi lények örömére és intellektuális boldogulására később is megőrizni. A gestalt terápia is nagyon sok olyan érdekes gyakorlatot használ, melyeknek az a célja, hogy megszabadítsa az elmét régi, berögzött gondolkodási és érzékelési szokásaitól. Mindent nem részletezhetek itt, de az utánajárás megéri a fáradságot. A gyakorlatok kimenekítenek bennünket rossz szokásaink teremtette hamis személyiségünk illúziójából.
Na már most, számomra teljességgel egyértelmű, hogy a tudatosság fejlesztése nyelvi és fogalmi tudásunk fejlesztésével kell, hogy együtt járjon. Ha tisztában vagyunk azonnali tapasztalásainkkal, akkor az azonnali tapasztalat, valamint a jelképek, a nyelv és a fogalmak világa közötti kapcsolattal is tisztában kell lennünk. Olyanok vagyunk, mint egy jéghegy. Az azonnali tapasztalásban lebegünk, de a doktrína szelei hajtanak bennünket, amikor az azonnali tapasztalás világából a fogalmak világába lépünk át. Ugyanis az is teljesen nyilvánvaló, hogy az abszolút azonnali tapasztalás nem létezik, hogy minden tapasztalatunkat valamilyen lingvisztikai sál ölel át, mint ahogy az sem kérdéses, hogy az azonnali tapasztalat világát sokkal jobban megközelíthetjük, mint amennyire általában megtesszük ezt. Tehát életbevágóan fontos, hogy tisztában legyünk az elénk táruló tapasztalat és azok között a szavak és fogalmak közötti kapcsolattal, amelyekkel ezeket kifejezni és magyarázni igyekszünk. Más szavakkal, a huszadik század általános nyelvészeti és szemantikai fejlődésének eredményeit az oktatás minden szintjén hasznosítani kellene. Azt gondolom, hogy az elme-test érzékelés tréningjét, a képzelet fejlesztését és a nyelvhasználatot párhuzamosan kéne tanítani. Mindezek egy adott lényegi ponton találkoznak egymással.
Vegyük észre, hogy a tudatosság problémájával szoros összefüggésben van a szeretet problémája. A tudás és a szeretet kéz a kézben járnak. A tudás nélküli szeretet nagyrészt impotens, és a szeretet nélküli tudás gyakran embertelen. A mai világunkban nyilvánvalóan rengeteg szeretettelen tudás és tudástalan szeretet van – hogy a minden nélküli tudatlanságról és, a szerencsétlenségünkre nagyon is markánsan felismerhető, tudatos gyűlöletről ne is beszéljünk. Az a feladatunk, hogy találjunk valamilyen utat, amely az emberi lények számára lehetővé teszi, hogy tudatosan és tudással irányított módon szerethessenek.
A szeretetet illetően csodálatos módon rengeteget tanulhatunk a primitív népektől. Az antropológusok az utóbbi években rengeteg olyan pszichológiai és társadalmi elrendezést tanulmányoztak, amelyek megfigyelésére laboratóriumi körülmények között soha sem lenne módunk. (Ezért nagyon fontos, hogy óvatosan és barátságosan figyeljük meg ezeket a primitív embereket, mielőtt teljesen elnyelné őket a homogenizált technológia és propaganda folyamatosan emelkedő dagálya.) A szeretettel kapcsolatban a primitív intelligencia gyönyörű példáival találkozhatunk. Margaret Mead leírta az arapeshek, egy pirinyó Új Guinea-i törzs fantasztikus életét, akik lényegében egy erőszakmentes és együttműködő társadalmat építettek fel. A szeretet és barátságosság a legfontosabb értékük, és a nevelésben a legkorábbi évektől gyakorolják a szeretet ideájának megvalósítását. A gyermekét szoptató arapesh anya folyamatosan suttogja a gyermeke fülébe, hogy ,,jó, jó" – és miközben ezt mormolgatja, odadörgöli a gyermeket a család kutyájához, disznójához, egy másik családtaghoz vagy egy családon kívüli emberhez, úgyhogy a gyermekben szinte feltételes reflexszerűen alakítja ki a bizalom, a szeretet és a másik ember jóként való elgondolásának érzését.
Azt mondhatják, hogy ez csupán feltételes reflex, azonban mindnyájunkat állandóan feltételes reflexek befolyásolnak, tehát érdemes volna arra törekednünk, hogy feltételes reflexeink inkább jók, mint rosszak legyenek. Úgy gondolom, ahogy ezt sok szociológus is megállapította már, mióta az arapeshekről szóló beszámoló megjelent, rengeteg tanulni valónk van ezektől az egyszerű emberektől, akik felfedezték azt a módszert, ahogy a társadalomban a szeretet mennyisége és minősége növelhető.
A primitív társadalmak egy másik elrendezése, amelyet szintén átvehetnénk, és amely szintén képes a szeretet növelésére és a frusztráció csökkentésére, az a polinéziai társadalmak összetett családformája. Ott a gyereknek potenciálisan sok otthona van. Egy egész embercsoport felel a gyermekért, akinek, attól a pillanattól fogva, hogy járni tud, szabadságában áll, hogy egyik helyről a másikra menjen. Mindenhol van valami joga és kötelessége. Ez a berendezkedés kiküszöböli mindazokat a szörnyű hátulütőket, amelyeket attól az extrém módon merev és szűk családi életformától szenvedünk el, amelyben felnőni kényszerülünk. A múltban a nyugati családformához is sokkal több ember tartozott, mint most, hiszen a faluban mindig több generáció élt, de ott voltak az unokatestvérek és a nagynénik is. Azonban a polinéz módszer jobb, mint ami itt valaha is volt, és sokkal jobb, mint amiben most élünk. Talán mulatságosnak tartják, de nem látom be, miért is ne lehetne például egy kölcsönös örökbefogadási rendszert kialakítanunk a mostanában a nyugati világban egyre népszerűbbé váló baby-sitting szövetségekből. Szerintem ez hatalmas előnyökkel járna.
Végül egy nagyon fájdalmas problémát vizsgáljunk meg az országon belüli és a nemzetközi előítélet, és a kölcsönös utálat problémáját. Az előítélet, és annak lehetséges csökkentése, a különböző vallási, faji és osztálycsoportok egymással kapcsolatos jó érzésének növelése tárgykörben már eddig is hatalmas munkát végeztek. A kutatások jellegét, a módszereket és az eredményeket Gordon Allport Az előítélet című könyve foglalja össze. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Allport következtetése mérsékelten pesszimista. Azt mondja, hogy az amerikai felnőttek körülbelül négyötöde különböző mértékben előítéletes, és, hogy a kemény tudományos eredmények azt mondatják vele, hogy elképesztően nehéz lenne e ,,hatalmas arány" megváltoztatása. Az eddig használt módszerek – mégha komolyan vesszük is őket – a törvénykezés, a propaganda, a csoport-együttműködés, az egyéni terápia, az iskolai oktatás, és a többi, mind elégtelenek. Egyes módszerek hatékonyabbak ugyan, mint mások, és a jövőben újabbakat is felfedezhetünk, mégis, még így együttesen is elégtelenek. Allport úgy gondolja, hogy bár a dolog nem fest túlságosan rózsásan, mégis kötelességünk, hogy komolyan alkalmazzuk a jó érzések növelésére és a rossz érzések, valamint az előítéletek csökkentésére alkalmas technikákat.
William Blake következő epigrammája kiválóan érzékelteti az alapproblémát:
,,Le a fűzővel. Éljen a lazaság."6
Ez természetesen azt jelenti, hogy a negatív érzelmek pszichológiai jutaléka magasabb, mint amit a meglehetősen langyos pozitív érzelmekből nyerhetünk. A legnagyobb pszichológiai jutalékot kétségtelenül a szeretetből nyerhetjük, azonban a gyűlölet jutaléka sokkal nagyobb, mint az egyszerű toleranciáé vagy elfogadásé. Tragikus tény, hogy nagyobb pszichológiai nyereségünk származik a gyűlöletből, mint ezekből a meglehetősen szelíd erényekből. A kérdés az, hogy felválthatjuk-e az egyszerű tolerancia langyosságát valami melegebb és erőteljesebb dologgal? Pótolhatjuk-e a rossz érzések helyét – nem csupán a rossz érzések hiányával, hanem határozott jó érzésekkel? Azt gondolom, hogy hosszú távon a negatív érzelmek iránti vágyakozásunk minimumra csökkentését pont az érzékelés jobb fejlesztése szolgálhatja.
Semmi kétség sem fér ahhoz, hogy egy fejlett érzékelőképességgel rendelkező személy a világot sokkal érdekesebbnek tartja, mint az az ember, akinek érzékelőképessége fejletlen, és így sokkal kisebb szüksége van a westernfilmek, a gyilkossági történetek, vagy az ezeknél sokkal veszélyesebb faji előítéletek és nacionalista orgiák kínálta izgalmaknál. Úgy vélem, ha – és most ismét Blake egy megfogalmazását használom – mindenki letisztogatná érzékelése kapuit, akkor mindent olyannak láthatnánk, amilyen valójában: végtelen. És ha mindnyájan megtisztítottuk érzékelésünk kapuit, és ha világunkat végtelennek és szentnek látjuk, akkor nyilvánvalóan sokkal kisebb szükségünk lesz arra, hogy bikaviadalokra járjunk, hogy kisebbségeket üldözzünk, vagy hogy idegenek ellen gyűlöletet szítsunk. Mindezek a dolgok tehát összefüggenek egymással. Reménykedjünk, hogy előbb vagy utóbb megtaláljuk azt a módot, amely segítségével a tudatosságot a jó érzések fejlesztésével elegyíthetjük, és amely az emberi jóság mértékét valahogy növeli majd, sőt rejtett képességeink megvalósítását is lehetővé teszi.
Ezzel elérkeztünk a befejezéshez, és megköszönöm a türelmet, amivel ezeket, az attól tartok meglehetősen szerteágazó fejtegetéseket végighallgatták. Mindenki nagyon kedves volt velem. Az egyetlen kritikai megjegyzést W. H. Sheldonnal kapcsolatban kaptam, aki szerintem jelentőset alkotott. Tévedhetek ugyan, és természetesen Sheldon is tévedhet, de szerintem igaza van. Ezzel kapcsolatban csak megismétlem, amit egyszer már mondottam, nevezetesen, az, hogy egy adott elképzelés egy adott pillanatban ortodox, még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy igaz is. Túl sok múltbeli tapasztalat mutatja, hogy a kor ortodoxiái később hamisnak bizonyultak. Ezt csak azok kedvéért teszem hozzá, akik szükségesnek tartják, hogy mindenből az ortodoxot részesítsék előnyben.
Oliver Cromwell a Skót Egyház közgyűléséhez 1650. augusztus 3-án kelt levele egy megjegyzésével zárom a mai alkalmat:
,,Krisztusra, könyörgök nektek, fontoljátok meg, tévedhettek."
Azt gondolom, hogy ezeket a szavakat aranyfestékkel kellene felfesteni minden szónoki emelvényre, minden előadóterem összes asztalára, és minden templomajtóra. Ez végső soron nem más, mint a modern idők nagy jelentőségű felfedezésének, a munkahipotézisnek egy sajátos megfogalmazása. A munkahipotézis felváltotta a dogmát és a doktrínát. Hipotézist fogalmazunk meg, de tökéletesen készen állunk arra, hogy elvessük azt, ha új tények kerülnek birtokunkba. Nem kell minden áron ragaszkodnunk hozzá, és nem is kell miatta másokból mártírt csinálnunk.
Remélem, el tudom képzelni, hogy tévedhetek – ezekkel a szavakkal hagyom önöket magukra.
| |
| 558. | [tulajdonos]: Huxley XV. | 2023-09-21 18:53 | XV. fejezet
A látomások természettörténete
Ezt az előadást egy kérdéssel kezdem. Ez az egyik olyan látszólag ártatlan, de rendkívül kutakodó és nagy jelentőségű kérdések egyike, amelyet kíváncsi gyerekek szoktak szüleiknek feltenni, és amelyekre a szülők egész egyszerűen nem tudják a választ, így azt mondják, hogy ne légy olyan butuska, csak játssz és rohangálj tovább. A kérdés így hangzik: Miért zöld a fű? Ahhoz, hogy megválaszolhassuk ezt a kérdést, a botanikában, a biokémiában, a fizikában, az asztronómiában, sőt a teológiában és a metafizikában is el kell mélyednünk. Ehhez hasonlóan most én is egy olyan kérdéssel kezdem, amely talán nem olyan sokrétű, mint a ,,miért zöld a fű?" kérdése, de hasonlóan messzire vezet minket. A kérdés az, hogy miért drágakövek a drágakövek? A rejtély megválaszolása során agyunk struktúrájának problematikáját, agyunk mélyebb, és elzártabb rétegeihez fűződő viszonyunkat, valamint életünk kulturális, vallásos és filozófiai vonatkozásait is számba kell vennünk.
Miért drágakövek a drágakövek? Abban a pillanatban, ha az ember elkezd gondolkodni erről a kérdésről, kimondhatatlanul furcsának tűnik, hogy a történelem során az ember ennyi rengeteg időt, energiát és pénzt áldozott arra, hogy átlátszó és különböző színű kavicsokat gyűjtsön, ezeket egybehordja, a legkülönbözőbb formákra csiszolja, és csatákat vívjon értük. Erre egészen nyilvánvalóan nincs megfelelő gazdasági magyarázat. Természetesen, abból a közmegegyezésből kiindulva, hogy a drágakövek drágakövek, akkor, ha valakinek van egy csomó drágaköve, ez számára gazdasági előnyt jelent. A drágakövek azonban semmilyen alapvető módon sem segítenek minket. Nem lehet őket megenni, nem lehet velük felásni a földet, tulajdonképpen haszontalanok.
A drágakövek drágasága kizárólagosan esztétikai nézőpontból nézve is nagyon különös. Az ember nem érti, miért találjuk olyan szépnek ezeket a tárgyakat. Nem állíthatjuk, hogy abban az értelemben gyönyörűek, ahogy például egy művészi alkotás gyönyörű. A műalkotás azért gyönyörű, mert egyes részei csodálatos harmóniában vannak egymással. Akár zenei, akár vizuális, akár költői alkotásról van szó, a műalkotás mindig rendszert alkot, míg a drágakő egyszerűen csak egy darab tárgy; olyan, mint egy zenemű kottájának egyetlen hangjegye. Na már most, ha egyetlen hangjegyet játszunk, akkor az elbűvölhet ugyan bennünket, mégsem érezzük azt mélységesen csodálatosnak. A drágakövek megszerzésére az emberek mégis rengeteg időt, energiát és pénzt fordítanak. Tehát kell, hogy legyen valami a drágakövekben, amelyhez az emberi agy sötét, és legyünk őszinték, megmagyarázhatatlan módon vonzódik.
A drágakövek iránti érdeklődésünk egyik magyarázatát különös módon a Phaidónban találhatjuk meg, ahol Szókratész az ideális világról, Platón alapvető metafizikai ideájáról szól. Szókratész azt mondja, hogy az anyagi világon túl és a fölött, van egy ideális világ, amelynek a mi világunk egy meglehetősen rossz másolata.
,,És ezen a földön, mely ilyenformán fest, ilyesféle növények is nőnek, fák és virágok és gyümölcsök; és a hegyeknek is ugyanúgy, meg a köveknek, ennek megfelelő a simaságuk és áttetsző mivoltuk, és a színeik is szebbek; ezeknek a részecskéi itteni kedvelt drágaköveiknek is, a karneol és a jáspis, meg a smaragd, és minden ilyesmi; ott pedig nincs semmi, ami ne ilyen lenne, vagy még ezeknél is szebb."1
Platón hozzáteszi, hogy:
,,ezek láthatóan teremnek ott, roppant nagyságban és mennyiségben, és temérdek helyén annak a földnek, úgyhogy azt a földet látni boldog szemlélőknek való látvány."2
Ez egy nagyon különös megjegyzés, hiszen ezáltal világossá válik számunkra, hogy amikor Platón az ideális világról beszél, akkor nem csupán egy metafizikai gondolatról szól. Ez a másik világ kövekkel és hegyekkel teli táj, kövei és hegyei pedig pontosan a mi világunkban fellelhető drágakövek minőségének felelnek meg. Sokkal több ez puszta filozófiai absztrakciónál. Ez a valami az emberi agyban létezik, belső világunk, gondolataink és érzéseink része, és ezt a valamit egy bizonyos értelemben láthatjuk is. Ezt a belső világot hívom én a látomások világának, amely valahogy nagyon közel van a drágakövek drágaságához. Azonban mielőtt hozzáfognék e kérdéskör tárgyalásához, engedjék meg, hogy általánosságban szóljak néhány szót az ember belső világának különböző területeiről.
Koponyacsontjaink között egy hatalmas, nagyon változatos és rendkívül különös területekkel tarkított világegyetem helyezkedik el, amely területek legtöbbször rejtve maradnak előttünk, de mégis mindig ott vannak. Ott van az emlékezet, a fantázia, a képzelet és az álmok világa, amelyek szoros kapcsolatban vannak mindazzal, amelyet Freud és Jung személyes tudattalannak hív. Archetipikus formáival és szimbólumaival ott van az a világ is, amelyet Jung kollektív tudattalannak hív, és amely láthatóan szintén minden ember sajátja. És végül ott van belső világunk legrejtettebbje, amelyet én a látomások világának hívok. Ez a világ tapasztalataink személyes világától nagyon különbözik, a szó szoros értelmében egy más(ik) világ.
Engedjék meg, hogy foglalkozzam egy kicsit e fenti elrendezés egyes elemeivel, ezek közül is elsőként az emlékezettel. Az emlékezet kimondhatatlanul furcsa valami, amit bárki, aki valaha is kissé elgondolkozott ezen a kérdésen, nyilvánvalóan megállapított már magában. Az emlékezet egyik legkülönösebb jellemzője, hogy két nyilvánvalóan eltérő részre osztható. Van az a fajta emlékezet, amelyet teljes emlékezetnek hívunk; ez egy múltbéli tapasztalat jelen idejű teljes átélése. És aztán van az a fajta emlékezet, amit általában, normálisan emlékezetnek hívunk, és amely az előbbinél sokkal homályosabb és koncentráltabb.
A teljes emlékezet képességével csak egyes emberek rendelkeznek. A nagy amerikai regényíróról, Thomas Wolfe-ról állították, hogy teljes emlékezettel bírt. íróként azt mondhatom erről, hogy bizonyos szempontból ez hatalmas előnyt jelenthet, de másrészt nagyon nehéz lehet ezzel a képességgel együtt élni, hisz az ember nem tudhatja, hol szabjon határt emlékeinek. Ha valaki abszolút és teljes mértékben emlékezik arra, ami vele történt, akkor pontosan annyit és annyi ideig írhat, mint amennyit már addig élt, anélkül, hogy bármikor is a végére érne a dolognak. Wolfe könyveiben pont ez történik. Művei arról tanúskodnak, hogy mindent elképesztő életszerűséggel volt képes megjeleníteni.
A legtöbben nem rendelkezünk akaratlagosan a teljes emlékezet képességével, de bizonyos körülmények között, például a hipnózis segítségével ez sok emberben előidézhető. A hipnotizált személy, a legapróbb részletességgel felszínre hozhat rengeteg, tudatosan már rég elfelejtett anyagot. A teljes emlékezéshez hasonló valami a merengés állapotában is előidézhető, főleg, ha hozzáértő pszichiáter vagy pszichológus segíti a merengés állapotában lévő személyt. Végül pedig bizonyos drogok is elősegíthetik a teljes emlékezést. A második világháborúban az idegösszeomlással járó fáradtságot, amely gyakran hisztérikus vaksággal, süketséggel vagy bénultsággal járt együtt, hipnózissal, vagy, ha a hipnózisra nem volt idő, akkor drogokkal, nevezetesen szódium amytallal vagy éterrel kezelték. Ezek az anyagok a tudatos és tudattalan közötti határt csökkentették, és így lehetővé tették a betegséget előidéző traumatikus esemény felidézését. Ez képessé tette a pszichiátereket arra, hogy a szerencsétlen katonákat kihozzák traumatizált állapotukból, úgy, hogy a páciens az adott eseményt megszüntetve kiélte.
A hipnózis és a drogok szolgáltatta bizonyítékok birtokában semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy minden tapasztalatunk az agyunkban tárolódik, és, hogy bizonyos kedvező körülmények között, teljes mértékben emlékezhetünk azokra. Legutóbb a kiváló kanadai sebész, Wilder Penfield agyműtét közben végzett érdekes kísérleteket, agykárosodás miatt epilepsziássá vált személyeken. Mint tudják, az agy nem érez semmilyen fájdalmat, így a műtéteket a koponya megnyitását lehetővé tévő helyi érzéstelenítés alatt végezték. Penfield egy apró elektródával érintette meg a műtőasztalon fekvő páciensek halántéklebenyét, így azok sok évvel azelőtti eseményeket idéztek fel. Így az a rendkívül furcsa jelenség állott elő, hogy a páciens egyszerre két világban létezett. Ott volt a műtószobában, és egy másik helyen is, sokszor több ezer kilométerrel távolabb, és sok évvel korábban, amely teljes intenzitású és érzelmekkel telített újraélését az elektróda érintése segített elő. Amikor az adott pontot újra megérintették, akkor ugyanaz az emlék ismét életre kelt, mintha csak egy lemezt játszottak volna újra. Hogy a helyhez kötött emlékezés e sajátos jelensége csak az epilepsziás emberekre jellemző vagy sem, azt gondolom, hogy senki sem tudja, és nagyon remélem, hogy nem is fog soha senki egészséges emberek fejébe lyukat fúrni, és így, kísérletek útján megtalálni a választ. Mindazonáltal azt azért láthatjuk, hogy a teljes emlékezés fizikai úton is előidézhető.
Azok a ritka alkalmak, amikor a teljes emlékezés megtörténik, különös jelentőséggel bírnak számunkra. Velem soha nem történt meg, de azok, akiknek volt már ilyen élményben részük, nagyon érdekesnek és gyógyító hatásúnak tartják. Minden olyan anyagtól megszabadulhatnak így, amelyek, hogy úgy mondjam, agyuk mélyebb részein rohadnak.
Közönséges emlékeinket, amelyek tökéletesen más nagyságrendűek, a teljes emlékezésen túl és azzal szemben kell elhelyeznünk. A közönséges emlékezet a múltbeli események egyfajta összegzése vagy emésztett változata, amelyet agyunk egyes részei, az, amit a pszichológusok tudatelőttesnek hívnak, a teljes emlékezetből állít elő számunkra. Ez az emésztett változat rendkívül hasznos számunkra, hiszen mindennapi életünket segíti, és nyilvánvalóan biológiai és társadalmi értékkel is bír. Teljes emlékezetünk ezen a tudatelőttes által előállított válogatása általános életfilozófiánk alapján készül, és alkalmazkodik a boldogságról alkotott általános elképzelésünkhöz. A közönséges emlékezetből kimarad mindaz, amely ugyan a teljes memória része, de amelyet traumatikusnak vagy lényegtelennek tartunk. Csakis a biológiailag vagy szociálisan releváns részek válnak a közönséges emlékezet részévé is.
Most pedig forduljunk a fantázia és a képzelet világához. Itt az egyes emberek közötti hatalmas különbségekkel találkozunk, de ugyanaz az ember különböző időben is nagy eltéréseket mutathat. A leghomályosabb fantáziákban, képzelődésekben és álmodozásokban lehet részünk, de a legbonyolultabbakat és legrészletesebbeket is megtapasztalhatjuk. A delíriumban tapasztalható teljes összefüggéstelenségtől a dramatikusan vagy elbeszélő módon elrendezett részletes és strukturált történetekig terjedhetnek. Részletesebb formájában ez egy olyan történetmesélő képességet rejt magában, amellyel kezdetleges és fejletlen formában ugyan minden ember rendelkezik, de amely csak nagyon keveseknél válik kifinomulttá.
Mielőtt azokkal foglalkoznék, akiknél a történetmesélő képesség igen fejlett, meg kell jegyeznem, hogy a hipnózis vagy a merengés (amely végül is nagyon hasonlít a hipnózishoz) állapotában ez a képesség olyanoknál is előidézhető, akik normálisan nem ilyenek. Az ilyen részletes történeteket gyakran olyanok magyarázzák, akik a korábbi atlantiszi vagy a lemuriai élet bizonyítékának tartják ezeket. Nem hiszem, hogy ezeket szükségszerűen igaznak kell tartanunk, hiszen a történetmesélés képességével mindnyájan. rendelkezünk, mások pedig még inkább mint mi, és ők könnyebben is létesítenek kapcsolatot az agy tudatelőttes részével, és könnyebben hozzák felszínre az ott található tartalmakat. Emlékszem, amikor kisfiú voltam, a kollégiumban lámpaoltás után gyakran meséltünk történeteket egymásnak. Szükségtelen is mondanom, hogy a legtöbb történet nagyon bugyuta volt, de volt egy fiú, akit soha nem felejtek el. Nem volt különösebben értelmes, de megvolt az a különleges képessége, hogy éjszakáról éjszakára, órákon keresztül, végeérhetetlenül a legkülönösebb kalandokkal szórakoztasson minket.
A regény világa ismer ilyen hatalmas történetmesélőket. Alexander Dumas a legkisebb nehézség nélkül, gyakorlatilag lélegzetvételnyi szünetet sem tartva írta meg a Monte Christo grófját vagy A három muskétást, ezek szó szerint kifolytak belőle. A művészet egy magasabb szintjén a történetmesélő-képesség egy nagyon érdekes példáját láthatjuk Robert Louis Stevenson esetében, aki nyilvánvalóan a tudattalan vagy tudatelőttes szintjén mozgott. Stevenson az Across the Plains című könyvében elmeséli, hogy elbeszéléseit tudattalanjából kapta, merengései közepette, vagy miközben aludt. Agya e másik részét a ,,kis barnák"-nak hívta. Kicsiny, a koponyájában lakó tündérek voltak ezek, akik olyan anyaggal látták el, amit tudatos állapotában aztán egyszerűen kidolgozott és leírt. Azt mondja, hogy gyermekkorában ezek a ,,kis barnák" elég esetlegesen juttatták anyaghoz, de amikor arra kényszerült, hogy íróként keresse meg kenyerét, akkor együttműködtek vele és jól eladható történeket meséltek.
Most elérkeztünk az álmok világához, amely a történetmesélés egy meglehetősen összefüggéstelen formája. Vannak közönséges álmok, melyek a személyes tudattalanunkat foglalkoztató kérdéseket jelenítik meg. Aztán ott vannak azok az álmok, amelyeket Jung nagy álmoknak hív; ezek a kollektív tudattalannal – az emberiség egész történetén keresztülvonuló és minden kultúrában megtalálható nagy és állandó emberi jelképekkel – mutatnak összefüggést.
Végül pedig mindezeken túl, ott van a látomásos tapasztalat világa, amely egy bizonyos értelemben egy valódi másik világ, amely elképesztő módon különbözik a személyes tudattalantól, de még a kollektív tudattalantól is. Van ezekben valami nagyon furcsa. Mielőtt azzal foglalkoznánk, hogy mi történik az agy e rejtett részében, hadd szóljak néhány szót arról, hogy mennyire megközelíthetők egyáltalán e távoli régiók tudatos részünk számára. Ha kiváló költők, zeneszerzők és festők életrajzait olvassuk, akkor láthatjuk, hogy közülük néhányuknak spontán bejárása volt a látomások világába. William Blakenek ez szinte bármikor sikerült. Igaz, hogy élete közepén jó néhány évig képtelen volt belépni ebbe a világba, de aztán később visszanyerte e képességét, és aztán egész életében oda-Vissza járt az asztalok és székek közönséges világa, és valami egészen más között. Ezt a világot költeményeiben és profetikus műveiben írja le, és kevésbé szerencsésen vizuálisan is megjeleníti, hiszen festőnek sokkal rosszabb volt, mint költőnek.
Nyugodtan állíthatjuk, hogy ezeken a nagy festőkön és költőkön kívül, akikkel most nem áll módomban részletesebben foglalkozni, meglehetősen sok olyan közönséges ember van – itt a közönségességet kizárólag kifejezőképességük fejlettségére értem –, akik szintén képesek arra, hogy belépjenek a látomások világába, és onnan ismét kilépjenek. Nem képesek ugyan arra, amit az ihletett költők és festők tudnak, hogy meg is jelenítsék azt, amit látnak, de ettől függetlenül arra azért képesek, hogy az agy e furcsa világába belépjenek.
A múltban a látomások látásának képességét nagyra értékelték, és az, akinek látomásai voltak, büszke lehetett erre. Manapság azok, akiknek látomásaik vannak, gyakran, attól való félelmükben, hogy elmegyógyintézetbe zárják őket, legtöbbször inkább befogják a szájukat. Azonban a látomásokban lényegében semmi egészségtelen sincs. A látomást látó személy csak akkor válik elmebeteggé, ha nem tudja, hogy látomást lát, és azt összekeveri a valóságos világgal, vagy ha annyira a látomás hatása alá kerül, hogy nem képes a valóságos világba visszatérni. Azok, akik képesek belépni a látomások világába, és onnan vissza is jönni, mind a két világot a legteljesebb mértékben élvezik.
Hogyan lépnek be az emberek a látomások világába? Eddig csak azokról beszéltünk, akik bármi okból is, de úgy vannak beállítva, hogy szabad átjárásuk van a közönséges világ és a látomások világa között. Nem tudják hogyan, egyszerűen csak közlekednek a két világ között. Azonban különböző módszerek is léteznek arra, hogy eljuttassák azokat az embereket a látomások világába, akik maguktól nem képesek erre. E módszerek egy része pszichológiai, más része pedig, amelyek működési mechanizmusát nem értjük, a test kémiai folyamatainak átalakításával teszi lehetővé, hogy az agy távoli területeinek tartalma tudatossá váljon. Azt is látjuk, hogy egyes emberek előtt a hipnózisban nem egyszerűen csak a történetmesélés, hanem a látomások világa is feltárul. Ez a jelenség meglehetősen ritka, de egyszer-egyszer igenis megtörténik.
A látomások pszichológiai eszközökkel való kiváltásának egyik módját, a teljes elszigetelődést empirikusan a világ több vallási hagyománya is felfedezte. Krisztus után a harmadik, negyedik században a thébai, egyiptomi keresztény szerzetesek felfedezték, hogy a sivatagba visszavonulva látomások előidézésére képesek. Ezek egy része mennyei minőséget képviselt, másik része pedig pokoli jellegű volt. Bárki, aki a világ nagy festménygyűjteményeit meglátogatja, rengeteg képet talál a középkori és kora reneszánsz festők kedvenc témájáról, Szent Antal megkísértéséről, amelyeken azt láthatjuk, hogy a remetét a legszörnyűbb látomások lepik meg.
Indiában a teljes elszigetelődés technikáját emberemlékezet óta alkalmazzák. A régi hindu és tibeti hagyomány rendszeresen beszámol a Himalája magasságaiban található barlangokban élő hegylakókról, akik, magukat a teljes elszigetelés erejének kitéve, megnyitották magukat a látomások világa előtt. Az az érdekes, hogy az utóbbi években ezeket a folyamatokat különböző pszichológiai laboratóriumokban pontosan lemásolták és egy bizonyos értelemben tökéletesítették is. Itt elsősorban D. O. Hebb a McGill Egyetemen és John Lilly a Nemzeti Egészségvédelmi lntézetben3 végzett ,,korlátozott környezet" kutatásaira gondolok. Az embereket olyan helyre zárták, ahol se nem láthattak, se nem hallhattak semmit, és egyes esetekben langyos fürdőkbe fektették őket, hogy még a bőr érzékelésének változásait is kizárják. A résztvevőknek néhány óra múlva különös és erőteljes látomásaik támadtak.
Nyilvánvaló tehát, hogy csupán a külvilág folyamatos megtapasztalása akadályozza meg azt, hogy folyamatos látomásos tapasztalatokban legyen részünk. Amikor a külsődleges stimulánsok megszűnnek, akkor az agy és az elme, ezt a kettőt mindenképpen összetartozónak érezzük, olyan figyelemre méltó látomásokat produkál, amelyek egy része különösen elrettentő. Az előbb említett kísérletek egy részét azért kellett ideje korán befejezni, mert a látomások túlságosan kellemetlenek voltak. Azonban jelentkeztek csodálatos és pozitív látomások is.
A látomások világát pszichológiailag ezen a két módon közelíthetjük meg. Ezen kívül ismerjük azokat a módszereket is, amelyek a test kémiájának megváltoztatásával hívnak elő látomásokat. Ezek a kémiai változások közvetlen és közvetett úton is előidézhetők. A közvetett változások eszközével, böjt formájában, mely egy bizonyos idő elmúltával jelentős kémiai változásokat okoz a szervezetben, és így nyilvánvalóan elősegíti a látomások kialakulását, emberemlékezet óta minden kultúrában találkozhatunk. Ahogy azt az antropológusok kimutatták, a látomások elérése érdekében végzett böjtöt az indiánok ezen a földrészen4 mindenütt gyakorolták. A világ más nagy vallási hagyományai a böjtöt az önsanyargatás egy eszközeként tekintették, mely mögött az a gondolat húzódott meg, hogy ha itt, ezen a földön megbüntetjük a testet, akkor az a másvilágon elkerülheti a büntetést. Másrészt azért is böjtöltek, mert empirikusan bebizonyosodott, hogy a böjt elősegíti a látomások világába, sőt az azon túlra, a misztikum világába való belépést is.
A légzőgyakorlatokat, mely a test kémiájának másik megváltoztatási módja, Indiában széles körben gyakorolják. Hosszú távon ezek a légzés elnyújtott visszatartásával járnak együtt. Tudjuk, hogy a hosszan visszatartott lélegzet a vér magas szén-dioxid koncentrációját eredményezi, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a szén-dioxid koncentrációja látomásos élményeket idéz elő. A szén-dioxid és oxigén keverékének belégzése nagyon gyorsan olyan különös mentális állapotot idéz elő, amely vagy rejtett mentális tartalmakat vagy látomásokat hoz felszínre.
Ismeretes továbbá a test kémiája megváltoztatásának közvetlen módja is. Vallástörténészek felfedték, hogy ezt a módszert, a látomásos élmények kábítószerek segítségével való előidézését, a világ csaknem minden vallási hagyománya alkalmazta időnként. A Közel-Keleten és az ókori görögök az alkoholt szabadon használták erre a célra – még az Ótestamentumban is találunk erre vonatkozó utalásokat. Sok kisebb próféta, akiket a más iskolákhoz tartozók mélyen lenéztek, azért fogyasztott alkoholt, hogy valahogy ennek segítségével közelítse meg a látomások világát. Nagyon sok más szert is, a hasist, az ópiumot és szinte minden egyebet felhasználtak erre a célra, amelyek többsége rendkívül káros. Egy része azonban olyan természetben is előforduló tudatmódosító szer, amely képes arra, hogy megnyissa a tudatot a látomások előtt, és amely fiziológiailag viszonylag ártalmatlan, és semmiképpen sem okoz függőséget. A leginkább ismert viszonylag ártalmatlan látomáselőidéző szer a mexikói szent gomba, amelyet Gordon Wasson barátom a Life magazinban mutatott be néhány évvel ezelőtt.5 E gombák psilocybinnek nevezett aktív hatóanyagát az a svájci Albert Hoffman állította elő tavaly szintetikus úton, aki a lysergic acid (LSD-25) névre hallgató különleges drogot is felfedezte. A másik, természetben is előforduló látomáselőidéző szer, amelyet Amerika délkeleti részén emberemlékezet óta használtak, és amelynek használata most már egészen Kanadáig terjedt, a peyote kaktusz. Ennek aktív hatóanyagát, a meszkalint, harminc-negyven éve szintetizálták. Manapság az elme rejtett területeinek felfedezői a leggyakrabban az LSD-t használják, amely már például a 0,0001 grammnyi mennyiségében is különös látomásos élményeket idéz elő.
Tehát ezek a látomások világának megközelítési módjai. Most pedig vegyük szemügyre e világ jellegzetességeit, és vizsgáljuk meg, hogyan kapcsolódik mindez eredeti kérdésünkhöz, miért drágakövek a drágakövek? A látomások világának vizsgálatakor néhány nagyon érdekes ténnyel szembesülünk. Például a látomások nagyon furcsák ugyan, de nem véletlenszerűek, bizonyos törvényszerűségeket követnek. Minden személy látomása páratlan, hiszen minden személy páratlan, mégis minden látomás nagyjából ugyanannak a családnak a tagja, mondhatnánk, egyetlen faj tagjai. Ezt a jelenséget meglehetős egyértelműséggel mutatják meg Heinrich Klüver a peyote kaktuszról szóló, több mint húsz évvel ezelőtt publikált monográfiájában olvasható esettanulmányok, valamint a közelmúltban az LSD-vel és a meszkalinnal végzett kísérletek eredményei.
A látomásos tapasztalatok leggyakrabban jelentkező közös jellemzője a szubjektív fény tapasztalata. Ez a látomás legáttetszőbb formájában jelenik meg, a látomás azon formájában, amely az egész kiteljesedett misztikus tapasztalatot is modulálja. E látomások legmagasabb rendű formáiban ez a fény meghatározatlan, olyan, amelyet a buddhista irodalom ,,az üres tér tiszta fényének" nevez. Különös erejű, bámulatos fehér fény. Az előttünk leginkább ismert hasonló tapasztalat Szent Pállal történt meg, aki a Damaszkusz felé vezető úton hirtelen megpillantotta ezt a mindent elöntő fényt, és ugyanakkor ezt hallotta:
,,Saul, Saul, miért üldözöl engem?"6
E szubjektív fény hatása olyannyira erőteljes volt, hogy Pál néhány napra teljesen megvakult. Szent Pál esete nem volt kivételes. A neoplatonista filozófus, Plotinus életében több hasonló tapasztalat is volt. Elmondja, hogy mindegyiket ugyanaz az erőteljes fény kísérte, és a saját tapasztalatai megvilágítására ugyanazt a szót használja, mint Platón is ötszáz évvel korábban az ideális világ leírásakor. Plotinus azt mondja, hogy a világon minden a legtisztább értelmet sugározza (ki magából), és hogy az érzékek világában a legszebb dolog a tűz.7 Ez a kijelentés már megvilágítja valamelyest, hogy miért is drágakövek a drágakövek: a látomások világának briliáns és ragyogó minősége a mi világunkban az olyan ragyogó dolgokban tükröződik vissza, mint a tűz.
A lenyűgöző fény megtapasztalásának másik ismert esete Mohameddel történt meg. Az őt prófétává tevő kinyilatkoztatás álmából ébresztette fel őt, és olyan hatalmas fénnyel párosult, hogy látásától elájult. Korban közelebb hozzánk, a tizenhatodik századból ismerjük a nagy katolikus misztikus, Keresztelő Szent János esetét. Megpróbálta megreformálni a rendet, melyhez tartozott, azonban szerzetestársai nem kívántak megreformálódni, így börtönbe csukták őt. A börtönben többször is volt része egy lenyűgöző erejű fény megtapasztalásában. Úgy tartják, hogy az egyik tapasztalat fényét fogvatartója, a rend egy másik szerzetese is látta. Végül is úgy szabadult ki börtönéből, hogy egy, a kivezető utat mutató fénysugarat követett. Nem sokkal később a nagy protestáns misztikus Jacob Boehme hasonló tapasztalatokról számol be; lenyűgöző erejű fény vette őt körül, és ölelte magába.
Az üresség tiszta fényének tapasztalata a legmagasabb rendű, a leginkább misztikus jellegű látomásos tapasztalat. Egy ennél jóval alacsonyabb szinten a fény inkább töredezetté válik, azaz különböző tárgyakban, személyekben és alakokban testesül meg. Mintha ez a hatalmas erejű fehér fény egy prizmán haladna keresztül és így megtörve különböző színű fényekké válna. A látomások ezen alacsonyabb rendű fajtájában a fény intenzitása valamilyen módon kapcsolódik a történetmesélési képességhez. Itt tehát nagyon komplex és részletes látomásokkal van dolgunk, amelyekben a fény ugyan fontos szerepet játszik, azonban ez nem a nagy isteni anyagiasulás tiszta fehér fénye.
A látomások alacsonyabb rendű fajtájainak színes fényeire hadd hozzam fel Weir Mitchell, a múlt század végi ismert pszichológus példáját, aki leírta a peyote kaktusszal kapcsolatos tapasztalatait. Először is színes háromdimenziós geometriai formákat írt le, amelyek később metszetekben, mozaikokban és szőnyegekben konkretizálódtak, később pedig egy hatalmas építészeti forma, egy gótikus torony jelent meg előtte, amelyet olyan hatalmas ékkövekkel raktak ki, hogy azok áttetsző gyümölcsöknek tűntek, majd mélységes és gyönyörűséges tájak tűntek fel a szeme előtt, amelyek szintén tele voltak ékkövekhez hasonló, fényt kibocsátó tárgyakkal. Az egész látomás az óceán képével ért véget, melynek hullámai csodálatos színűek voltak és tetejükön mintha csillogó drágakövek fodrozódtak volna.
Sok más ember is látott hasonló látomásokat, Blake spontán víziói például lényegében teljesen hasonló jellegűek voltak. E látomások egyik érdekes jellemzője, hogy amikor alakok is megjelennek abban, és gyakran megjelennek, akkor azok nem egyszerűen különösen fenségesek – Blake Seraphimnek nevezi ezeket és azt mondja, hogy százhúsz láb magasak – hanem, amennyiben arcuk is láthatóvá válik, akkor ez az arc nem olyan, amit a látomást látó ismert, vagy valaha is ismerhetett volna. Ehelyett elméje egy teljesen ismeretlen alakkal szembesíti őt.
Teológiai szempontból ez rendkívül érdekes, mégpedig azért, mert az angyalok teológiája szerint az angyalok nem eltávozott lelkek, ahogy ezt manapság sokan feltételezik. Az angyalok egy teljesen különböző faj, egyáltalán nem emberi jellegűek. Véleményem szerint az angyalok természetének e teológiai megközelítésének valódi pszichológiai alapja az, hogy amikor a látomásokban alakokat látunk, akkor azok számunkra ismeretlen emberek. Bármi is hozza létre fejünkben ezeket a látomásokat, akkor az alakok egy olyan teljesen új formában jelentkeznek, amelynek semmi köze sincs sem a magánéletünkhöz, sem az emberiség egészének archetípusos életéhez. Itt a szó szoros értelmében egy másik világ mutatkozik meg.
Biztonsággal feltételezhetjük, hogy sok gyereknek, nem csak csukott szemmel van ilyen jellegű látomásos tapasztalata, hanem természetes élénkséggel a külvilágban is képesek meglátni a látomásos világot. A látomásos tapasztalattal rendelkezők mind beszámolnak ilyen élményekről. Mintha a platóni ideális világ fénye valahogy átsugározna a normális világba is, amit mi, így átalakulva is, csodálatos szépségűnek tartunk. Azt hiszem, hogy elég sok gyermek képes így érzékelni a világot, de az idő előrehaladtával valahogy elveszítik ezt a képességüket. Ezt a veszteséget rendkívül élőn írja le Wordsworth a ,,Halhatatlanság intimitásai" című ódájában, amely így kezdődik:
,,valaha forrásokon, berkeken,
a földön, s mit csak láthatok,
úgy tűnt nekem,
hogy mennyei fényár ragyog,
álom, mely tündöklő és eleven"3
És mindez aztán tovatűnt lassacskán. Ahogy az idő haladt, Wordsworth szavaival ,,a börtön árnyéka"9 bezárult körülötte, és a világ, tükröződés nélkülivé, olyanná vált, ahogy azt közönségesen láthatjuk; poros és unalmas lett.
Szeretnék felolvasni egy csodálatos bekezdést Thomas Traherne A meditáció századai című művéből. Traherne másfél évszázaddal élt Wordsworth előtt, és prózában írta le gyermekkori tapasztalatait.
,,A kavicsok és az utca pora olyan drágaságos volt, mint az arany... A zöld fák, amikor egy kapun keresztül először megpillantottam őket, elvarázsoltak és lenyűgöztek, edésségüktől és szokatlan szépségüktől majd kiugrott a szívem, és az eksztázistól majdnem megbolondultam. Ilyen furcsák és gyönyörűek voltak a fák. És az ember! ! Milyen tiszteletre méltónak tűntek a felnőttek! Akár a halhatatlan kerubok! A fiatalemberek pedig angyali fényességben ragyogtak, a lányok az élet és a szépség különös, üdvözült megtestesülései voltak. Az utcán tolongó, játszó fiúk és lányok mozgó drágakövek voltak… Az örökkévalóság megnyilvánul t a napfényességében, és mindenben valami végtelen mutatkozott. (...) Aztán minden további nélkül korrumpáltak engem, megtanultatták velem a világ mocskát, amit most el kell felejtenem, és újból gyerekké kell válnom ahhoz, hogy beléphessek Isten Királyságába."10
Egy másik bekezdésben úgy beszél Isten Királyságáról, mint a látomásos módon megtapasztalt külső világról:
,,A világ csodálatos szépségű tükör, mégis, senki sem látja így. A magasztosság temploma, mégis, senki sem tiszteli így. A Béke és a Fény országa, és az ember felveri csendjét. (A világ) Isten paradicsoma. (...) az Angyalok lakhelye és a Mennyország kapuja."11
A látomásos tapasztalat ilyenné alakítja a világot, és ezt a világot sok költő, és nem költő is, megpillantotta már. Ez olyan tapasztalat, amelyben az embernek egy súlyos betegség végén lehet része, amikor hirtelen újra beleszületik a világba, és ezzel a látomásos képességgel megáldva, megpillantja annak varázslatos szépségét.
A közönséges napfény is hozzájárulhat a világ e látomásos megtapasztalásához. Wordsworth egy másik csodálatos költeményét olvasom fel, azt, amelyikben a napfény hatását írja le:
,,Hang sem hallik,
Csak csendes harmónia úszik
Lépésről lépésre mélyülő völgy
járja át a mezőt
Távoli képek közelednek
Fénylő sugárzással átitatott
Csodás erő hívja őket
Minden ékkőként csillog!
A lát(om)ásban minden tiszta,
Csordák rohannak a domboldalon,
Agancsikon fény csillan
Arany-nyáj érkezik
Tied ez a nyugodt óra, e Bíbor est,
És ha Isten, a szentséges úgy kívánja
Felvilágosítja szellemem
Nem hihetem, hogy ez a csoda
Csakis tiétek!
Hiszen a világot a nap sosem gyorsította,
Ajándékot kaptatok,
És az összeolvadó Menny pompája szétárad
A földön, melyen angol pásztorok járnak!"12
Ez gyönyörű, és megmutatja azt a spontaneitást, ahogy a költő a naplemente természetes jelenségét természetfeletti módon értelmezi. Ez teljességgel elkerülhetetlennek tűnik számunkra.
Most végül elgondolkozhatunk azon, hogy miért is drágakövek a drágakövek. Szerintem azért drágakövek, mert ezek a külvilág olyan tárgyai, amelyek leginkább emlékeztetnek minket azokra a dolgokra, amiket az emberek a látomások világában láthatnak. A rubin vagy a smaragd olyanok, mint az áttetsző gyümölcsök, amelyeket a misztikusok a látomások világának épületein és szikláin látnak. Ékkő minőségüket bizonyos körülmények között a külvilágban is megláthatják azok, akik maguk mögött hagyták látásuk természetes homályát. Az ékkövek nem csupán azért értékesek számunkra, mert emlékeztetnek minket a látomások világának eseményeire, hanem azért is, mert magukban is képesek valamilyen látomásszerű tapasztalat előidézésére. Legtöbbünknek meglehetősen ritkán van látomásos tapasztalata, de potenciálisan mindnyájunknak lehetne, és úgy vélem, hogy az olyan tárgyak, mint az ékkövek is, valahogy az agyunk hátsó régióiban zajló eseményekre emlékeztetnek, és mindeközben pedig e világ felé terelnek bennünket. Van egy, a régebbi irodalomban állandóan visszaköszönő kifejezés. Ez azt mondja, hogy a látomás ,,utaztató". A külvilág látomásos tárgyai a látomások világa felé utaztatnak, visznek minket, abba a bennünk található világba, amely emlékezetünk része, és amely valahogy mégis mindig tudatos. Pontosan ez a kettős funkció az, amely a drágaköveket drágává teszi: a látomások világának eseményeire emlékeztet minket, de ugyanakkor el is visz minket abba a világba.
A művészetnek vannak olyan aspektusai, amelyeket igazán csak akkor érthetünk meg, ha számolunk agyunk e furcsa, látomáslátó képességével is. Különböző módon készíthetünk látomásos műalkotásokat. Legnyilvánvalóbban olyan anyagok felhasználásával hozhatunk létre efféle alkotásokat, amelyek már maguktól is látomásgerjesztők. Ilyenek a drágakövek és a nemesfémek. Azt látjuk például, hogy minden vallás oltárát e látomásgerjesztő anyagok felhasználásával készítik el. A kelyheket drágakövekkel ékesítik, és a csillogó felületek kettős módon hatnak ránk. Egyrészt emlékeztetnek minket arra a különös világra, amelyet magunkban hordozunk, és legalábbis egy darabig, elkísérnek oda.
Még nagyon sok módon lehet látomásos műalkotásokat létrehozni, de mindezeket most sajnos nem áll módomban részletezni. Ehelyett arra a nagyon különös és érdekes tényre hívom fel a figyelmet, hogy a történelem legtöbb népszerű műalkotása valahogyan látomásos tapasztalaton alapszik. Vegyük például a középkorban rendkívül népszerű üvegberakás művészetét, amely különben az összes művészetek közül az egyik legcsodálatosabb.
Nyugat-Európában a drágakövek meglehetősen ritkák voltak, így a látomásos tapasztalatok megjelenítésére nagyon sokszor az üveget használták fel. A walesi hagyományban például az áldottak szigetét Ynisvitrinnek, az Üvegek Szigetének hívták. Ehhez hasonlóan a germán hagyományban volt egy üvegtündér és egy Üveghegy is, ahol pedig az eltávozott lelkek éltek. Az Apokalipszis Üvegtengerről és Jeruzsálem aranyutcáiról szól, amelyek pedig olyan áttetszők voltak, akár az üveg. De megtaláljuk ezt a hindu, a japán és a kínai irodalomban is. Visszatérően mindig, szinte szó szerint ugyanazzal a képpel találkozunk, azzal, amit a peyote hatása alatt, Weir Mitchell is látott.
Az üvegberakás művészetének népszerűségét nagyon világosan mutatja, hogy a tizenkettedik és tizenharmadik századi Európában, amikor a legtöbb nagy üvegberakás készült, minden templomban külön perselyben gyűjtöttek az üvegberakásos ablakok készítésére. A kortársaktól megtudhatjuk, hogy ezek a perselyek mindig telve voltak. Az emberek nyilvánvalóan szenvedélyesen vonzódtak ezek iránt a különös műalkotások iránt, amelyek képesek voltak arra, hogy egy egész katedrálist egyetlen hatalmas drágakővé változtassanak. Mindenki, aki valaha is betette a lábát Chartres-ba vagy a párizsi Szentek Kápolnájába, tudja milyen érzés egy olyan épületbe belépni, amely tulajdonképpen és valójában ékszer. A tapasztalat látomáselőidéző.
Más, emberemlékezet óta létező népszerű művészetek szintén különösen látomáselőidézők. A Római Birodalomban a nagy alapossággal előkészített tűzijáték rendkívül népszerű volt, majdnem olyan népszerű, mint a gladiátorjátékok. A kémia fejlődésével a tizenkilencedik században a tűzijáték tetőfokára hágott, az Egyesült Államokban ezzel emelték július 4-e, Franciaországban pedig július 14-e13, a koronázások és a szentté avatások fényét, amikor a tűzijáték központi szerepet kapott a szórakoztatásban, és amelyet a tömegek nagyra értékeltek.
A másik közkedvelt művészet a pompa művészete, amelyet a királyok és egyházi személyek előszeretettel használtak tekintélyük emelésére. Az egyházi és királyi személyek rendkívüli részletgazdagsággal elkészített gyönyörű ruhája nagymértékben növeli az ilyen viseletet hordható személy tekintélyét, ugyanakkor az is világos, hogy mindez hatalmas tömegeket nyűgözött le, akik hosszú mérföldeket utaztak például azért, hogy ezeket a vallási látványosságokat megszemlélhessék. A hozzánk közelebb álló idők egyik legkülönösebb ilyen eseménye, eltérően a múlt más, hasonló látványosságaitól, az utókor számára is megőrződött. II. Erzsébet megkoronázására gondolok, amely a fényszóróknak, a filmfelvevő gépeknek és a színes filmeknek köszönhetően csodálatos gazdagságban és részletességgel maradt ránk, és amelyre az emberiség így a pompa egy sajátos példájaként emlékezhet.
A látványossághoz szorosan kapcsolódik a színházi előadás, amely mindig is kéz a kézben járt a drámával. A dráma az emberi élet cselekvő pillanata, az előadás pedig az a látomás, ahogy ezt a színpadon bemutatjuk. Ennek legmagasabb rendű megnyilvánulásai a tizenhatodik és tizenhetedik századi Erzsébet- és Jakab-kori maszkok. Az utóbbi évek technikai fejlődése következtében az előadások sokkal inkább látomásosak lettek. A tizennyolcadik század végén, szűk fénynyaláb sugárzását lehetővé tévő parabolikus tükör felfedezése miatt, és a fényszóró 1824-es, valamint az elektromosság 1880-as években történt felfedezésének köszönhetően olyan fényt vethetünk színpadi, szárazföldi és a tengeri alakokra, mint korábban soha – és így intenzív természetfölötti színek és fények látomásos hatását varázsolhatjuk a színpadra. Mindennek végső megdicsőülését azoknak a nagyszerű színes filmeknek és nagy dokumentumfilmeknek megtekintésekor tapasztalhatjuk meg, amelyek valóban úgy hatnak ránk, akár a látomások.
Jóval szerényebb mértékben valami hasonlót láthatunk akkor is, amikor decemberben a karácsonyi díszekben úszó utcákon járunk. Ezek a dekorációk egy bizonyos értelemben a népszerű látomásos művészet példái. A kis, mágikusnak tűnő vibráló fények a más(ik) világra emlékeztetnek bennünket. Tündérlámpácskáknak hívjuk őket, ahogy a diapozitíves vetítőgépet varázslámpásnak14 nevezzük. Azt látjuk tehát, hogy köznapi tudatunk furcsa módon mindig is tisztában van és volt e látomásos világ létével, és a legnyersebb, legalpáribb látomásos művészetre is érzékenyen reagál. Van valami különösen megható a karácsonyi díszekben. Meglehetősen kommercializáltak ugyan, és szerencsétlenségünkre eléggé abszurdak is, azonban mégis azt a különös tényt jelzik számunkra, hogy agyunk hátsó felében mindnyájan magunkban hordozzuk azt a misztikus másik világot, amit en a látomások világának hívok.
| |
| 557. | [tulajdonos]: Huxley XIV. | 2023-09-20 15:45 | XIV. fejezet
Ember és vallás
Először János jelenésekről szóló könyvének 21. fejezetéből szeretnék felolvasni néhány sort. Ebben a fejezetben, mely az Új Jeruzsálem leírását tartalmazza, a következőket olvashatjuk:
,,A tizenkét kapu tizenkét drágagyöngy, és egy-egy kapu egy-egy drágagyöngyből áll. A város utcája színarany, mint az átlátszó üveg. Templomot nem láttam benne, mert az Úr, a mindenható Isten a temploma, és a Bárány."1
A szó közönséges értelmében ugyanígy az Édenben sem volt se templom, se vallás. A vallásgyakorlás szokásaira Ádámnak és Évának nem volt szüksége, hiszen mindkettőjük képes volt arra, hogy a kertben sétálva az Úr szavát hallja, ,,aki a kertben járkált az alkony hűvösén".2
Mózes könyvét elolvasva nyilvánvalóvá válik, hogy a szó konvencionális értelmében vett vallás csak Ádám és Éva Édenkertből való kiűzetése után kezdett kialakulni. A vallásgyakorlásra való első utalás megemlíti, hogy Káin és Ábel két oltárt épített. Ez egyben az első vallásháború kezdete is volt. Káin földműves volt és – csakúgy, mint Hitler – vegetáriánus, Ábel pedig vadász és húsevő. Különböző foglalatosságuk szenvedélyesen elválasztotta őket, és ez olyan fajta vallási kizárólagosságot eredményezett kettejük között, amelynek sajnálatos eredményét mindnyájan ismerjük.
Mózes 1. könyvének negyedik fejezete, Ádám harmadik fia, Szet születése után a vallás új szakaszának beköszöntét említi meg. Ezt olvashatjuk:
,,Szetnek szintén született fia, ezt Enósnak nevezte el; ő kezdte segítségül hívni az Úr nevét."3
Ez nyilvánvalóan annak kialakulását jelzi, amit a vallás fogalmi, verbalizált oldalának nevezhetünk.
Ez a kétfajta információ teljesen világosan illusztrálja, hogy a vallás két fő formában létezik. Létezik az azonnali tapasztalás vallása, azaz, Mózes könyvének szavaival élve az, amikor naplementekor a kertben sétálva Isten hangját halljuk. Ez a vallás a világ isteni részének közvetlen ismeretét jelenti. E mellett pedig létezik a jelképek vallása, a világ dolgaira való, verbális és nem verbális szimbólumokon keresztül, rend és jelentés tulajdonítása, ezek manipulációja; inkább az isteniről való tudás, mint Isten közvetlen ismeretének vallása. Ez a két vallás mindig is létezett, és a továbbiakban mindkettő természetet meg fogjuk vizsgálni.
Kezdjük a jelképek manipulálásán alapuló vallással, melynek célja, hogy a tapasztalatok áradatában rendet teremtsen és a dolgoknak értelmet tulajdonítson. A gyakorlatban kétfajta jelkép manipuláló vallást ismerünk: a mítoszt, valamint a hitvallás és a teológia vallását. A mítosz nyilvánvalóan egyfajta nem-logikus filozófia; amely valamilyen történet, vagy elég gyakran vizuális kép, sőt tánc vagy bonyolult szertartás formájában a világ természetéről, és az ember világgal kapcsolatos tapasztalatairól fejez ki valami általános érzést. A mítosz nem nagyratörő, nem törekszik kizárólagos igazságra. A mítosz a tapasztalatról szóló érzéseink csupasz kifejeződése. És bár filozófiája nem logikus, mégis gyakran nagyon is erőteljes filozófia ez, ráadásul pontosan azért, mert érvelése nem logikus és nem bizonyító jellegű. Lehetővé teszi, hogy történetben, képben, szoborban vagy táncban rakjuk össze tapasztalataink egymástól eltérő, egymástól jelentősen különböző, vagy akár egymással összeegyeztethetetlen különböző részeit. Mindezeket egyesíti, megmutatja, hogy ezek a dolgok pontosan úgy képeznek megbonthatatlan egységet, ahogyan megtapasztaljuk őket. Ebben az értelemben ez a legerőteljesebb szimbolizmus. Például a Nagy Anya mítosza, amely minden korábbi vallásban megtalálható, az anyát az élet, a gyümölcsözőség, a termékenység, a kedvesség és a tápláló együttérzés alapjaként ábrázolja; ugyanakkor azonban az Anya a halál és a rombolás alapja is. A hinduizmusban Káli egyszerre a végtelenül kedves és szerető anya, de ugyanakkor a rombolás félelmetes istennője is, akinek halálfejek vannak a nyakláncán, és aki koponyákból emberi vért iszik. Ez az ábrázolás mélységesen realista; aki életet ad, szükségszerűen halált is ad, hiszen az élet szükségszerűen halállal végződik, és csakis a halálon keresztül újulhat meg. Az a kérdés, hogy az ilyen mítoszok igazak-e vagy sem, teljességgel irreleváns, hiszen egyszerűen csak a világunk misztériumára adott reakciót fejezik ki.
Azt láthatjuk, hogy a korábbi nem logikus, mitikus vallások nagyon gyakran olyan elemeket használnak fel, amelyeket spirituális gyakorlatoknak szoktak hívni, azonban valójában pszicho-fizikai gyakorlatok. Az éneklés, a tánc, a mozgás valódi, őszinte kinyilatkoztatáshoz juttatja az embert. A félelemteljes és ego-központú élet következtében kialakult fizikai feszültségek feloldódnak. Ez a fizikai mozgás segítségével megvalósuló feloldás magában foglalja azt is, amit a kvékerek az élet erőteljesebb erői felé való ,,nyitásnak" neveznek, és amely lehetővé teszi, hogy ez az erő bennünk, de rajtunk kívül is, szabadabban áramoljon. Nagyon érdekes a saját hagyományainkban is érzékelnünk, hogy milyen erőteljes és hasznos hatása lehet annak, ha _az ember vallási célból alkalmanként teljesen elengedi magát. A kvékereket egész egyszerűen azért hívták kvékereknek, mert remegtek.4 A korai kvéker összejövetelek gyakran úgy végződtek, hogy a társaság nagyobb része a vallás által engedélyezett furcsa és meglehetősen vad testmozgásokba fogott, amelyek rendkívül felszabadítóak voltak, ugyanakkor lehetővé tették azt is, hogy a Szentlélek a táncolókba hatoljon.
Történelmi tény, hogy a kvékerek, mindaddig, amíg remegtek, a sugalmazottság legmagasabb szintjén álltak és spirituális erejük teljében voltak. Ugyanígy ezt láthatjuk a Shakereknél5, de a Subud névre hallgató kortárs vallási mozgalomnál is, azaz azt, hogy az összegyűlteken különösen erőteljes és akaratlan fizikai mozgás vesz erőt, amely felszabadító jellegű, és ugyanakkor megnyitja az utat a (Szentlélek) beáramlása előtt, valamint hogy mélységesen erőteljes spirituális erők ragadják magával az embert. Itt szeretném idézni a kiváló francia iszlámtudós, Emil Dermenghem egy mondását, aki szerint a modern Európa – és ebben természetesen a modern Amerika is benne foglaltatik – csaknem egyedül áll abban a tekintetben, hogy kultúrkörében a burzsoá tiszteletreméltóság és a gall puritanizmus a testet a szellem megközelítéséből teljes mértékben kizárta.6 Indiában és az iszlám világban a dalok, a ritmusok és a táncok spirituális gyakorlatok. Nálunk azonban csak hagyományunk eldugott zugaiban figyelhető meg a test használatának engedélyezése, hogy a szellemet merik néha szabadon engedni, pedig ez a gyakorlat a keleti vallásokban teljességgel elfogadott.
A legfontosabb vallás Nyugaton, amely tulajdonképpen hittételek rendszere, teljesen más jellegű. A vallás két típusa, az istenivel való közvetlen kapcsolat vallása és a hittételek rendszerének vallása valaha egyaránt létezett Nyugaton. A misztikusok azonban a hivatalos jelkép-manipuláló vallások között mindig is kisebbséget alkottak, és a kettő közötti kapcsolat soha nem volt több egyfajta kényes szimbiózisnál. A hivatalos vallás képviselői a misztikusokra mindig is nehéz, bajkeverő emberekként tekintettek. Még a nevükből is viccet gyártottak, amikor a miszticizmust ,,ködös szakadásnak" (,,mystischism"), azaz zavaros, antinomista doktrínának hívták, amellyel a tekintélyelvű nézőpont vagy személy csak kevéssé tud megbékélni. A maguk részéről a misztikusok viszont nem igazán megvetéssel – hiszen ők nem vetnek meg senkit –, hanem inkább egyfajta szomorúsággal vegyes együttérzéssel beszéltek a jelképvallás követőiről, hiszen véleményük szerint a jelképteremtés és azok manipulációja egyszerűen elégtelen ahhoz, amit ők a legmagasabb célnak, az Istennel való egyesülésnek tekintenek. William Blake, aki a dolgok lényegét tekintve misztikus volt, elég erőteljes lenézéssel beszélt azokról, akik nem értettek vele egyet. Egyik kis versikéje így hangzik:
,,Jer csak ide fiacskám, mondd csak el, mit látsz ott."
És a fiú így válaszol:
,,Ott egy bolond, a vallás foglya."7
A nyugati keresztény hagyomány a misztikusokat a kora keresztény fejlődés során kialakult helyzet fenntartásával, amelyet kegyes csalásnak hívnak, tolerálta. A hatodik század környékén néhány keresztény neoplatonista írás jelent meg Areopagita Dionüsziosz tollából. Ezeknek az írásoknak azért tulajdonítottak csaknem apostoli értéket, mert Dionüsziosz Szent Pál első tanítványa volt. Valójában ezeket az írásokat az ötödik század végén, vagy a hatodik század elején írták Szíriában. Az ismeretlen szerző csak azért használta az Areopagita Dionüsziosz nevet, hogy az a hallgatóság körében jobban hangozzék. A szerző kereszténységre áttért neoplatonista volt, aki a kereszténység elveivel ötvözte a neoplatonista filozófia elveit és eksztatikus gyakorlatait. Ez a kegyes csalás nagyon sikeresnek bizonyult. A könyvet a kilencedik században a filozófus Scotus Erigena latinra fordította, és így az a nyugati egyház hagyományának részévé lett, majd pedig az Egyházon belüli misztikus kisebbség védőbástyájává vált. A csalás mibenlétét csak korunkban fedezték fel. Mindeközben a nyugati keresztény hagyományban, a történelem egyik páratlan, ironikus fordulata következtében, ez a különös kis csalás nagyon fontos és nagyon jótékony szerepet kapott.
Most vegyük szemügyre az azonnali tapasztalás vallása és az elsősorban jelképeket használó vallás közötti kapcsolatot. Ebben az összefüggésben idézzük fel John Chapman bencés apát, a huszadik század egyik nagy spirituális vezetőjének igen tanulságos megjegyzését. Spirituális levelei rendkívül érdekesek. Nyilvánvalóan maga is mélységes spirituális tapasztalattal bírt, és ráadásul arra is képes volt, hogy másokat segítsen ezen az úton. Egyik levelében arról ír, hogy milyen nehézségekkel jár a miszticizmus és a kereszténység nem csupán egyesítése, hanem valódi összehangolása.
,,Keresztelő Szent János akár egy szivacs, úgy van telítve a kereszténységgel: az utolsó cseppig kicsavarhatjuk belőle a kereszténységet, és akkor teljes egészében csak a misztikus elméletet találjuk ott. Ebből következően tizenöt éven keresztül gyűlöltem Keresztelő Szent Jánost, és ráadásul buddhistának hívtam őt. Imádtam Teréz anyát, és mindig újraolvastam írásait. Ö elsősorban keresztény, és csak másodsorban misztikus. Ezután hirtelen felfedeztem, hogy az imával kapcsolatban elvesztegettem tizenöt évet."8
Chapman apát itt az ,,ima" szó alatt természetesen nem a kérelmező imát értette. Arról beszélt, amit a csend imájának, az éber passzivitás állapotában az Úrra való várakozás imájának hívunk, amikor megengedjük, hogy az agyunk legmélyebb tartalmai is felszínre kerüljenek. A Misztikus teológiában, és más könyveiben is Areopagita Dionüsziosz sokszor hangsúlyozta, hogy annak érdekében, hogy közvetlen ismeretségbe kerüljünk Istennel, és ne csak tudjunk Róla, túl kell lépni a jelképeken és fogalmakon. Dionüsziosz szerint ezek ugyanis akadályozzák az isteni közvetlen megtapasztalását. Ezt a megállapítást tényszerűen minden keleti és nyugati mester egyaránt alátámasztja. Ennek feltűnő példáját a tizenhetedik század ismert spirituális vezetője, Jean Jacques Olier írásaiban találhatjuk meg, aki XIII. Lajos korában élve a francia ellenreformáció és a misztikus teológia terméke volt. A következőt írta:
,,A hit szent fénye olyannyira tiszta, hogy ezzel összehasonlítva még a különleges megvilágosodottság is tisztátalan. Még a szentek, az áldott Szűz, vagy akár Jézus Krisztus gondolatai is eltakarják előlünk a tiszta Istent,"9
Ez, különösen egy, az ellenreformációt képviselő teológustól igen furcsa és bátor kijelentés, mégis, egész világosan csupán azt ismétli meg, amit a misztikusok mindig is mondtak. Azt, amit Olier a ,,tiszta Isten látványának" hív, pszichológiai nyelven misztikus tapasztalatnak hívjuk. Ez az egyik dolog, és az Istenről szóló elképzelésekben, a dogmákban és teológiai kijelentésekben való hit, és az ezeken a kijelentéseken alapuló liturgiák rendszere valami teljesen más dolog.
Ebben az összefüggésben idézni szeretném egy kiváló kortárs dominikánus teológus victor White szavait. White rendkívül érdekes szerző, pszichológus és teológus egyszerre, sokat dolgozott Junggal, és nagyon jól ismeri a modern pszichológiai elméletet és gyakorlatot. Ezt mondja:
,,Az, hogy Freud a vallást egyetemes neurózisként fogja fel, nem teljesen hamis és értéktelen állítás – legalábbis, ha nyelvhasználatát pontosan megértjük. Emlékeznünk kell arra is, hogy számára nemcsak a vallás, hanem az álmok, a hívatlan fantáziák, az elszólások és félreírások, a teljes tudatosság megvalósíthatatlan ideájának hiánya, mind abnormális és patologikus.10 Azt azonban a teológia is megerősíti, hogy a hitvallások és a külsődleges kultuszok formájában megnyilvánuló vallás az ember relatív tudattalanjából, a világegyetemen túli kreatív elme meg nem értéséből, és az azzal való diszharmóniájából, továbbá saját belső konfliktusaiból és megosztottságából származik. így, a teológia nyelvén, a vallás az eredeti ártatlanság és integritás elvesztésének eredménye, annak, hogy ezen a földön az ember eltávolodott az isteni látvány(á)tól."11
Az isteni közvetlen megtapasztalásának vallását korábban csupán néhány ember privilégiumának tartották. Személy szerint nem gondolom, hogy ez szükségszerűen így van. Véleményem szerint gyakorlatilag mindenki képes a közvetlen megtapasztalásra, feltéve, ha megfelelőképpen áll hozzá, és hajlandó megtenni mindazt, ami ehhez szükségeltetik. Egyszerűen készpénznek vettük, hogy a misztikusok elenyésző kisebbséget alkotnak a nagy többség között, akiknek viszont meg kell elégedniük a hitvallások és jelképek, a szent könyvek, a liturgiák és a szervezetek vallásával.
A hit hatalmas jelentőségű kérdés. Az utóbbi évek egyik sikerkönyvének címe A hit ereje. Ez egy nagyon jó cím, hiszen a hit hatalmas erőforrás. Erőt ad a hívőnek, és azt is lehetővé teszi, hogy erejét másokon gyakorolja. Egy bizonyos értelemben hegyeket is megmozgathat. A hit, mint az erő vagy hatalom bármely más forrása, használható jóra és rosszra is. Korunkban láthattuk Hitler rémisztő mutatványát, melyben majdnem az egész világot legyőzte. Ebben egy olyan hit ereje segítette, amely nemcsak nyilvánvalóan téves, hanem rémségesen gonosz is volt.
A hit ilyen szörnyűségesen erős ténye, amelyre pedig a jelkép-manipuláló vallások oly jelentős mértékben építenek, szükségszerűen ambivalens. Ebből következik, hogy a vallás mint hittételek rendszere, mindig is nagyon ambivalens erőt képviselt. Egyszerre szüli meg az alázatot, és azt, amit a középkori költők ,,kevély főpapnak", egyházi tirannusnak hívnak. A művészet legmagasabb formáit és a legsötétebb babonát egyaránt megszüli. Meggyújtja a jótékonyság tüzét, de az inkvizíció lángját is fellobbantja, azt a lángot, amely Kálvin Genfében elégette Servetiust. Megszüli Szent Ferencet és Elizabeth Fiyt, de világra hozza Torquemadát, Kramert és Springert is, a Malleus Maleficorum, a boszorkányüldözők azon kézikönyvének szerzőit, amelyet pontosan abban az évben jelentettek meg, amikor Columbus felfedezte Amerikát. Megszüli George Foxot, de világra hozza Laud érseket is. A vallásnak mint teológiai rendszernek e hatalmas ereje mindig is ambivalens volt, ráadásul pontosan a hit különös természetéből és az ember azon furcsa képességéből következően, hogy amikor filozófiai spekulációkba fog, akkor gyakran kirívóan furcsa és fantasztikus eredményekre jut.
Mindent összevetve, a mítoszok, abból következően, hogy pontatlanabbak és kevésbé nagyra törőek, mint a teológiai rendszerek, azoknál sokkal veszélytelenebbek is. A teológiai rendszerek a múlt és a jövő eseményeiről, valamint a világegyetem szerkezetéről szóló állításait abszolút mértékben igaznak tartják, ezek el nem fogadását pedig olyan Isten elleni véteknek, amely jogosan vonja maga után a legszörnyűbb büntetéseket is. Tényszerűen azt látjuk pedig, hogy a történelem során ezeket a rendszereket minden fajta erőszakos és imperialista terjeszkedés igazolására használták fel. Alig van a történelemben olyan nagyarányú bűntett, amelyet ne Isten nevében követtek volna el. Ezt sok évszázaddal ezelőtt már Lucretius is megfogalmazta egy hexameterében.
,,Tantum religio potuit suudere malorum"12
Azt is hozzá kellett volna tennie, hogy ,,Tantum religio potuit suadere bonorum." (A vallás a legjobb dolgok megtételére késztette az embert.) A jó azonban aligha elégséges az elkövetett rossz jóvátételére.
A vallás, mint teológiai rendszer viszályt szító jellege nemcsak az egyik vallás a másik ellen folytatott dzsihádjait és keresztes hadjáratait hívta életre, hanem rengeteg benső feszültséget is okozott ugyanazon a valláson belül. Az odium theologicum, a teológiai gyűlölet egyik jellemzője rendkívüli életképessége, a tizenhatodik és tizenhetedik század vallásháborúi a kegyetlenség egy olyan szintjén működtek, amelyen minden vallásnak keresztül kell mennie. Szerintem ebben az összefüggésben emlékeznünk kell arra, amit régebben mondogatni szoktunk, hogy ,,a naturalista filozófia milyen rengeteg kárt okozott a világnak" – de a történelmi hűség kedvéért azt is meg kell állapítanunk, hogy a naturalizmus-felettiség legalább annyi rosszat, ha nem még többet idézett elő. Nem szabad megengednünk, hogy ilyen retorika befolyása alá kerüljünk.
Már említettem korábban a filozófusok és teológusok azon különös képességét, mely lehetővé teszi számukra, hogy fantasztikus dolgokat ötöljenek ki, amelyeknek aztán a dogma vagy a kinyilatkoztatás nevében próbálnak tiszteletet keríteni. Ennek példájaként szeretnék néhány tényt idézni a kereszténység egyik alapvető ideája, a bűnbánat gondolatköréből. Az itt következők egy kiváló íráson, Hastings Encyclopedia of Religion and Ethics című művében található hosszú esszén alapulnak, melyet Adam Brown írt, aki a New York-i Union Theological Seminary teológia professzora volt, Rendkívül érzékletesen tárgyalta, majd foglalta össze e doktrína történetét. Engedjék meg, hogy itt röviden ismertessem mondandóját, hiszen nagyon jól érzékelteti a jelkép-manipuláló vallások veszélyességét.
A kereszténység legkorábbi időszakaiban Krisztus halálát vagy egyezményes áldozatnak tekintették, azaz valami ahhoz hasonlónak, ami a húsvéti bárány volt a zsidóknál, vagy váltságdíjnak, ahhoz hasonlatosnak, amit a rabszolgának vagy a hadifogolynak kellett fizetnie szabadsága megszerzése érdekében. Az evangéliumok mind a két lehetőségre utalnak. Később, csak az evangéliumok utáni teológiában bukkant fel az a gondolat, hogy Krisztus halála az áteredő bűn miatti bűnhődés volna. Ez azon a rendkívül ősi gondolaton alapult, hogy minden helytelen cselekedetet vagy a bűnös, vagy a bűnöst helyettesítő személy vezeklése kell, hogy kövessen. Az Ótestamentumban azt olvashatjuk, hogy Dávid azon bűnét, hogy népét megszámlálta egy szörnyű járvány követte, amely alattvalói közül hetvenezer embert megölt, azonban Dávid maga életben maradt.
A korai egyházatyák idejében hatalmas különbséget tapasztalunk a görög és a latin teológusok között. A görög teológusokat Krisztus halála kevéssé foglalkoztatta, ők az életet tanulmányozták, és számukra a halál csupán az élet egyik eseménye volt. A vezeklésről az volt a véleményük, hogy annak nem az a célja, hogy az embert a bűntől megóvja, hanem, hogy megszabadítsa őt attól a romlottságtól, amelybe Ádám és Éva bűnbeesése után került. Ebből következően tehát az élet fontosabb volt, mint a halál. Ireneusz azt mondja, hogy Krisztus azért jött el, hogy az ember életét élje, hogy aztán az ember is hozzá hasonló életet élhessen – és a vezeklés megváltó jellege is ebben rejlik.
A latin atyák teljesen máshová helyezték a hangsúlyt. Ők azt mondták, hogy az ember már megváltódott, és nem elsősorban a romlottságtól, hanem a bűntől. Attól a büntetéstől váltódott meg, amely Ádám bűne miatt hárult reá. Amíg a görög teológusok Istent az elsődleges Abszolút Szellemnek tartották, addig a latinok Istent Kormányzónak és Törvényhozónak tekintették, akinek elméje egy római jogászéhoz volt hasonlatos. A doktrína lassanként alakult, de Szent Ágoston már folytonosan hangsúlyozza az áteredő bűn szörnyűséget, és azt, hogy az emberi faj minden tagja teljes mértékben örökölte a bűnt, amely következtében egy megkereszteletlen gyermek szükségszerűen és közvetlenül a pokolra jut.
Ez a gondolat századokon keresztül fejlődött, és hosszú időszakon keresztül a váltságdíj kérdésén vitatkoztak. Krisztus halálának váltságdíjat tulajdonképpen kinek fizették meg? Sok teológus azt hangoztatta, hogy a váltságdíjat a Sátánnak fizették meg, mert Isten átadta a világot a Sátánnak, azonban vissza akarta azt venni, de ezért a Sátán hatalmas árat követelt tőle. Más teológusok szerint viszont a váltságdíjat Isten dicsőségének kielégítésére kellett megfizetni. Istent végtelen módon támadták, és e végtelen támadás jóvátételének egyetlen módja a végtelen kiegyenlítés, mégpedig Krisztus, az Istenember halála által.
Ez utóbbi álláspont található meg abban a többé-kevésbé hivatalos doktrínában is, melyet Szent Anzelm fogalmazott meg a tizenkettedik században. Anzelm azt állította, hogy a végtelen Személy halála a kiegyenlítés egy olyan fölösleget, és így az érdemek egy olyan tárházát hozta létre, amely a bűnök általi megváltásra is használható. A középkori Egyház e tanítás alapján terjesztette ki a bűnbocsátó cédulák áruba bocsátásának gyakorlatát, mely gyakorlat később aztán a reformációhoz vezetett.
A reformáció Kálvinja szerint a büntető igazságosság Isten jellemének lényegi része, és Krisztusnak az ember büntetése jutott osztályrészül. E szavakat használta:
,,Krisztusra az isteni harag súlya nehezedett (...) és a bosszúálló és mérges Isten minden jelét megtapasztalta."13
Ezt a nézetet a tizenhatodik, tizenhetedik századi arminiaiak és socininaiak, valamint Grotius módosították valamelyest, és így a modern protestantizmust egy etikusabb és spirituálisabb irányba mozdították el.
Most pedig idézni szeretnék egy bekezdést, amelyben Brown professzor ezt az egész furcsa történetet összefoglalja:
,,Krisztus halálának vezeklő jellegét egyrészt szenvedésének bűnhődő, másrészt engedelmességének erkölcsi minősége adja. Egyszer a Sátán fogságából való megmenekülésnek mutatják be azt, másszor Isten dicsőségének elismeréseként, megint másszor pedig igazságossága által megkövetelt büntetésnek, Szükségességét egyszer a dolgok természetével igazolják, máskor pedig Isten kedvtelésének megfelelő elrendezés eredményének, vagy annak megválaszolásának tartják, hogy valójában kit tartott megfelelőnek. A mód, ahogy ennek jótéteményei az emberhez eljutnak igen. különböző lehet. A görög szakramentum teológusok szerint mindez misztikus úton éri el az embert. A protestánsok szerint azonban törvényesen, úgy, ahogy ezt a tulajdonítás gondolatában megfogalmazták. Az újabb kori személyesebb protestáns elméletekben ismét inkább erkölcsi és spirituális úton jut mindez az emberhez. Az ilyen feltűnő különbözőségeket figyelembe véve, az embert megkísérti a kérdés, ahogy az sok kritikust is megkísértett már, hogy valóban a keresztény tanítás egy lényegi elemével állunk-e szemben, vagy valamilyen primitív gondolat továbbélésével, amelynek a keresztény rendszerben való további jelenléte inkább döbbenetet okoz, semhogy a hit kialakulásához vagy fennmaradásához hozzájárulhatna. Azonban az itt tapasztalt különbözőségek semmivel sem nagyobbak, mint bármely más, a keresztény tanításon belül megfigyelhető eltérés."14
E különbözőségek, és egyes más tanítások közötti eltérések oka abban a nagyon alapvető különbözőségben rejlik, ahogy az ember Istent, és az Isten a világhoz való kapcsolatát elképzeli. Ott, ahol Istent az Abszolút Szellemnek tartják, a megváltás pontosan úgy éri el az embert, ahogy a görög teológusokat is elérte; a római katolicizmus és a korai protestantizmus teológiája Istent pedig elsősorban irányítónak és ítélkezőnek tartotta, és e jogi szóhasználat a vallásos hit természetes kifejezőeszközének tűnt. Ahogy pedig a megváltás modernebb elméleteiben az etikai tanítások kerültek előtérbe, úgy inkább etikai és spirituális nyelvezetet kezdtek használni. Ez a zavar teljesen világosan megmutatja azokat a nehézségeket, amelyekkel akkor szembesülünk, amikor fogalmi és jelképi terminusok segítségével akarjuk elvégezni a tapasztalat szisztematikus teologizálását. Mindazokat az előnyöket, amelyek a pontos teológiai megfogalmazásból kétségtelenül fakadnak, számomra nyilvánvalóan ellensúlyozzák azok a tényezők, amelyekkel a szervezett vallások története tanulmányozása során sajnálatos módon találkozhatunk.
Milyen attitűdökkel találkozhatunk az azonnali megtapasztalás vallásában a jelképekben megnyilvánuló vallással szemben? Eckhart mester, a középkor nagy misztikusa igen határozottan fogalmaz:
,,Miért kéne Istenről beszélni? Bármit mondunk
Róla, az úgysem igaz."15
Itt érdemes egy rövid kitérőt tennünk az "igazság" szó vallásos irodalomban való használatáról. Az ,,igazság" szót legalább három értelemben használják. Használják a valóság szinonimájaként, amikor azt mondjuk ,,Isten az Igazság", ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy Isten az első tény. Használják ugyanakkor az azonnali tapasztalás értelmében is, hiszen János evangéliumában azt olvashatjuk, hogy ,,Az Isten lélek, és akik őt imádják, lélekben és igazságban kell őt imádniuk"16, azaz az Isteni valóság azonnali érzékelésének értelmében. Végül a szó köznapi értelmében is használják, a jelképi megfelelés és a tény, amelyre a jelképi megfelelés mutat, közötti kapcsolat értelmében is. Eckhart teológus is volt, nem csupán misztikus, így biztos elismerte volna, hogy a szó harmadik értelmében vett igazság valamilyen módon a teológiában is elképzelhető. Azt biztosan elismerhette, hogy egyes teológiai kijelentések igazabbak másoknál. Azonban azt a nézetet valószínűleg elutasította volna, hogy az Istennel való egyesülés, az ember végső célja (a második értelemben vett igazság) teológiai jelképek manipulálása által elérhető lehetne.
Az Istennel való egyesülés végső céljának elérésében a szimbolikus vallás hatástalanságát minden keleti vallás hangsúlyozza. A hindu irodalom, a mahayana buddhizmus és a taoizmus is ezt írja. Huineng azt állítja, hogy Buddha soha nem hirdette az igazságot, hiszen belátta, hogy azt mindenkinek saját magában kell megtalálnia. Amit Buddha tanításaként ismerünk, az nem Buddha tanítása, mert Buddha tanítása szerint annak belső megtapasztalásnak kell lennie. Ekkor a következő paradox kijelentéssel szembesülünk: ,,Mi Buddha végső tanítása? Nem értheted meg, amíg el nem éred." A szerző még ennél is tovább megy, amikor azt mondja, hogy ,,ne légy oly tudatlan, hogy a holdat összekevered a rá mutató ujjal", és azt állítja, hogy az a szokás, hogy a holdat összetévesztjük a rá mutató ujjal, minden, a valósággal való egyesülést szolgáló törekvés teljes kudarcát okozza. Sőt, egyes zen mesterek azt tanácsolják, hogy mindenki, aki kiejti száján a ,,Buddha" szót, azonnal szappannal mossa ki száját, mert ezáltal igen távol került az azonnali megtapasztalástól.
A misztikusok mindig mindenhol így vélekedtek, de főleg keleten, ahol a filozófia egy nagyon fontos ponton lényegében különbözik a nyugati filozófiától. A keleti filozófia mindig is, ahogy én hívom, egyfajta transzcendentális operacionalizmus volt; valaki elkezd csinálni valamit saját Énjével, és aztán, tapasztalatai birtokában, végiggondolja és elméleti keretbe önti e tapasztalás jelentőségét. A nyugati filozófia, és főként a modern nyugati filozófia ezzel ellentétben elméleti tudáson alapuló tiszta spekuláció, amely sajnálatos módon kizárólag elméleti következtetéseket eredményez. Természetesen, elsősorban a misztikusok között, sok kivételt találunk, akik, csakúgy, mint keleti társaik, pontosan ugyanolyan határozottan hangsúlyozták a közvetlen tapasztalás szükségességét, valamint a jelképek és a szokásos leíró gondolkodás teljes hatástalanságát. Keresztelő Szent János határozottan kijelenti:
,,Amit elképzelhetünk, vagy amit az értelmünk felfoghat, nem visz minket közelebb az Istennel való egyesüléshez ebben az életben."17
Ugyanezt fogalmazta meg a 18. századi nagy anglikán misztikus, William Law is:
,,Istent a valóságban ismerni, vagy megtalálni, bármi külsődleges bizonyíték, vagy bármi egyéb által, amit nem maga Isten nyilvánított ki, vagy tett magától értetődővé számodra, teljességgel lehetetlen akár itt, akár bárhol máshol. Sem Istent, sem a mennyországot, sem a Poklot, sem az ördögöt, sem a húst nem értheted meg másképp, csakis saját létezésük által, és, ha benned azok megnyilvánulnak. Minden tettetett tudás, vagy bármi hasonló, a magától értetődő érzékenység saját magunkon belüli megszületése nélkül, olyan, mint a vak tudása a fényről, amit sohase látott."18
Mi a misztikus tapasztalat? Úgy tartom, hogy a misztikus tapasztalat az, amikor az élőlény tud a tiszta tudatosságról, és egészen addig, amíg a tapasztalat tart, azonosul is a tiszta tudatosság egy formájával, a strukturálatlan, transzperszonális tudatossággal, amely, hogy így mondjam, a mindennapi, közönséges, diszkurzív tudatosság felett helyezkedik el. Ez nem egoista, formátlan és időtlen tudatosság, amely az időben létező, elkülönülő ego tudatossága alatt van, és egyben annak alapját is képezi.
Miért tartanánk az ilyen tudatosságot értékesnek? Azt gondolom két okból. Először is az értékek magától értetődő érzékenysége miatt tartjuk ezeket fontosnak. Ahogy William Law mondaná, ez lényegében értékelendő, csakúgy, ahogy a szépség tapasztalata is lényegében értékelendő, csak annál sokkal inkább. Másodszor pedig azért értékelendő, mert az empirikus tapasztalás okán olyan gondolati, jellembeli és érzésbeli változásokat okoz, amelyet a tapasztaló és azok, akik tudnak erről, határozottan kívánatosnak tartanak. A világgal való egység és szolidaritás érzését teszi lehetővé. Lehetővé teszi azt a nem értékelő, és nem megítélő szeretetet és együttérzést, amelyet az evangéliumok olyannyira hangsúlyoznak. Krisztus ezt mondja:
,,Ne ítéljetek, hogy el ne ítéljenek titeket."19
Sienai Szent Katalin halálos ágyán határozottan hangsúlyozta ezt:
,,Soha, semmilyen okból ne ítéljük meg más lények tetteit vagy motivációit. Még akkor is, ha azt látjuk, hogy ez bűn, ne ítéljük azt meg, hanem szent és őszinte együttérzés legyen bennünk, és alázatos és jámbor imával ajánljuk azt fel Istennek."20
A misztikus képes arra, hogy így éljen. Képes arra, hogy szervesen értse meg az olyan csodás kijelentéseket, amelyeket a közönséges emberek csak nagy nehézségek árán tudnak felfogni; mint például az ilyen kifejezést, hogy ,,Isten a szeretet"?1
A misztikus tapasztalat más gyümölcsöt is terem. Egyszerűen elmúlik a haláltól való félelem, kialakul a meggyőződés, hogy a lélek eggyé vált az Abszolút Elvvel, és ez a meggyőződés a továbbiakban is, az Ó teljességében minden pillanatban kifejeződik. Eredményezi még a szenvedés elfogadását, ugyanakkor mások szenvedését szenvedélyesen szeretné csökkenteni. A Prajnaparamita (a túlpart bölcsessége) és Mahakaruna (egyetemes együttérzés), ahogy a buddhisták nevezik, kombinációja alakul ki. Eckhart pedig azt mondja, hogy amit a kontemplációval veszünk magunkhoz, azt szeretetben adjuk tovább. Ez a tapasztalás értéke. Ennek teológiája csodálatosan egyszerű, összefoglalható három szóban, amely a szó szoros értelmében minden indiai vallás és filozófia alapja. A ,,Tat Twam asi"22 az az érzet, hogy a lélek legmélyebb része egyenlő az Isteni természettel, hogy az Atman, a mélylélek egyenlő Brahmannal, az Egyetemes Elvvel. Vagy Eckhart szavaival élve, a lélek földje ugyanaz, mint Isten földje. Ez a belső fény, a scintilla animae (a lélek szikrája) gondolata, amelyet a skolasztikusok technikai terminussal ,,synderisnek" hívtak.
Most, nagyon röviden arról is szólnom kell, hogyan érhető el ez az állapot. Folyamatosan hangsúlyozták, hogy ez nem érhető el értelmi aktivitás vagy diszkurzív okoskodás által, hanem a folyamat lényeges része, az, amit Roger Fry a művészetről beszélve ,,éber passzivitásnak", a modern amerikai misztikus, az írások nagy magyarázója és tanítója, Frank Laubach ,,determinált érzékenységnek" hívott. Semmit sem teszel, de elkötelezetten érzékeny vagy, és hagyod, hogy történhessen veled valami. Ezt a spirituális élet nagy mesterei Nyugaton is hangsúlyozták. Szalézi Szent Ferenc tanítványához, Szent Jeanne Chantalhoz a következőket írja:
,,Azt mondod, semmit nem teszel, miközben imádkozol. De mi mást szeretnél tenni az imával, minthogy Istennek semmiséged felmutasd ?"23
Szent Jeanne Chantal pedig így ír egyik levelében:
,,Isten jóságában adományozta nekem az imádat e módját, amely egyszerűen csak isteni jelenlétének érzékeléséből és felfogásából áll, amelyben teljesen elmerültem, és amely teljesen magába szívott, és amelyben benne pihentem. És ez a kegy még tovább is folytatódott, bár hitetlenségem nagyban gátolt, és megengedte, hogy a haszontalanságtól valófélelem költözzön értelmembe, az az érzés, hogy ebben az állapotban haszontalan vagyok. így, az a vágy, hogy én is tegyek valamit, mindent tönkre tett."24
Az imádság mestereinek e hozzáállása végső olvasatban pontosan ugyanaz, mint amelyet bármely pszichofizikai készség tanára is tanácsol. Aki golfozni vagy teniszezni, énekelni vagy zongorázni tanít ugyanezt mondja: valahogy össze kell egyeztetni a tevékenységet az ellazultsággal, annak érdekében, hogy megtalálhassuk magunkban ezt a mélyebb ént, amely, ha kapcsolatba kerülünk vele, csodákat tesz majd, és valahogy meg kell szabadulni a ragadozó személyes éntől.
Egy bizonyos értelemben azt állíthatjuk, hogy mindnyájan csak a saját fényünk közelébe szeretnénk férkőzni. Felületes Énünk elhomályosítja mélyebb Énünket, így gátolja e fény erejét, azt, hogy e pártatlan és tárgyilagos részünk megnyilvánulhasson. Hatásában az előremenetel ezen egész technikája minden területen, beleértve a spirituális előremenetel legmagasabb formáit is, egy homályosulásellenes folyamat, annak a folyamata, hogy megpillanthassuk saját fényünket. Természetesen nem fontos, hogy ezt az egész folyamatot teológiai fogalmakkal írjuk le. A magam részéről azt hiszem, hogy a bennünk található mélyebb Én valamilyen módon a világegyetem értelmének folytatása; de bármilyen más névvel is illethetjük. Ahogy már mondottam, nem fontos, hogy elfogadják ezt.
Láthattuk, hogy a vallás misztikus és tudományos megközelítése nem áll konfliktusban egymással, mert a miszticizmus nem kötődik egyetlen száraz és kész, a világegyetem szerkezetéről szóló kijelentéshez sem. A miszticizmus kizárólag pszichológiai alapon, és – az ortodox vallások fogalmi rendszereitől eltérően – teljesen vallástalan alapon is gyakorolható, és mégis eljutunk majd a tudáshoz, a gnózishoz. És e tudás gyümölcse a lélek gyümölcse lesz majd: szeretet, öröm, béke és a mások szeretésének képessége. És, ahogy azt Krisztus mondotta az evangéliumokban:
,,A fát ugyanis a gyümölcséről lehet megismerni."25
| |
| 556. | [tulajdonos]: Huxley XIII. | 2023-09-20 08:43 | XIII. fejezet
A művészet
Következő előadásom kimeríthetetlen témája a művészet, valamint a művészet és az individuum kapcsolata. Ha elgondoljuk, mekkora szerepet játszottak a művészetek az emberiség történetében, és azt, hogy az ember mindig is mekkora jelentőséget tulajdonított a művészetnek – akkor láthatjuk, hogy ez a legfurcsább dolgok egyike. Fel kell tennünk a kérdést, mi az oka ennek, és azt, hogy mi kapcsolja össze az emberi életet a művészettel. E terjedelmes tárgykör különböző vonatkozásait csupán óvatosan közelíthetem meg.
Láthattuk, hogy az ember rendalkotási és céltételezési kényszere általában igen erős. Idegrendszerünk a tapasztalás olyan bőséget biztosítja számunkra, hogy gyakran a bőség zavarát éljük át. Ezért sokszor még akkor is rémültek vagyunk, amikor idegrendszerünk már eltávolodott a pillanatnyi realitástól, és rémületünket kezelnünk kell valahogy. Arra vágyunk, hogy egy koherens, értelmezhető világban élő következetes lénynek gondolhassuk magunkat. Azonban annak érdekében, hogy egy ilyen világban élhessünk, meg kell teremtenünk azt; tapasztalati világunkat a rend és a cél mintázatával kell ellátnunk. Ezt jelképrendszerek alkalmazásával valósítjuk meg.
Azt mondhatjuk, hogy a tudomány, a művészet és a filozófia világunk értelmezésének három lehetséges útja. A tudomány és a filozófia a világ lehetséges legkevesebb általános fogalommal való leírására törekszik, amely egyszersmind lehetővé teszi az idegrendszerünk elénk tárta bőség értelmezését is. A művész által keresett cél és értelem, és annak a világ bőségére és zavarára való alkalmazása azonban más jellegű. Nem törekszik arra, hogy a szépség felől közelítve magyarázza azt. Clive Bell kifejezésével élve, a művész a világban ,,a szignifikáns forma" felől közelítve teremt rendet. Bár ez meglehetősen homályos megfogalmazás, mégis még mindig használhatónak tartom. A természetben található formák érzékelésével próbálkozik, majd jelképes megfelelőket keres ezekre, amelyeket ezután alkalmaz a világra, annak érdekében, hogy egy általa rendkívül fontosnak ítélt rendet teremtsen. És valóban, ez a rend mindannyiunknak nagyon fontos.
A művész a szépség és a szignifikáns forma e rendjét mind a külső, mind pedig a belső valóságra alkalmazza. Mindig arra törekszik, hogy saját magát a világ összefüggésében láthassa és, hogy ennek olyan harmóniáját teremtse meg, amelyben mindkettő megtalálható. így aztán a művészet a legtöbb tudományágtól feltűnően különbözik, mivel tudatosan egyszerre számol a külső és a belső világgal.
A művész alkalmazta rendezési elvek és célok természetesen nagyon különböző minőségűek. Jó és rossz rend alakulhat ki. Lehet jó és rossz cél. Elképzelhető, hogy a rend nem eléggé rendezett – ekkor kaotikus művészettel találkozunk; vagy túlságosan is rendezett lehet – ennek formalitása merev, konvencionális és unalmas művészetet eredményez. Vagy találkozhatunk olyan renddel, amelyben a jelképrendszer egyes elemei kiválóak, de a teljes elrendezettség hibás. Vagy fordítva: előfordul nem megfelelő elemek jó általános elrendezettsége is. Néhanapján pedig kiváló elemek kiváló elrendezésével találkozunk – és ekkor mesterműről kell beszélnünk. Azt azonban tudjuk, hogy a művészetben a mesterművek rendkívül ritkák.
Hasonlóan az előzőekhez, a kiválóság különböző fokozatait figyelhetjük meg a tekintetben is, hogy milyen értelmet, célt tulajdonít a művész a világnak. Vannak nemes és nemtelen célok. Vannak olyan tartalmak, amelyek megfelelnek a természet igazságának és valóságosnak érezzük azokat. Vannak mélységesen valótlan tartalmak. Találkozhatunk alantas és kellemetlen tartalmakkal, és vannak kifinomultak és fontosak is. Ezen a ponton a művészet társadalmi jelentőségébe ütközünk. Azt mondhatjuk, hogy egy adott korban és társadalomban az életstílust, legalábbis egy bizonyos fokig, a korszak uralkodó művészete diktálja. Ha jó ez a művészet, ha az emberek törődnek is vele, akkor az is, amit életstílusnak nevezünk, nagyjából jó lesz. Ha az uralkodó művészet rossz, akkor az életstílus az elegancia és nemesség hiányában szűkölködik. így tehát azt láthatjuk, hogy esztétikai hibáknak és hiányosságoknak társadalmi következményei lehetnek. Egy rossz mű a társadalom elleni támadás is lehet, ugyanis árthat másoknak – vagy legalábbis nem képes arra, hogy jót tegyen. A legjobb művek valahogyan segítségünkre vannak saját magunk és a világgal való kapcsolatunk megismerésében, míg a rossz és alantas munkák gyengeségeinket, valamint egy teljességgel érdektelen és nem szignifikáns világlátás kialakulását erősítik.
Ebben az értelemben azt mondhatjuk tehát, hogy Julius Caesar polgárának igaza volt, amikor azt kiáltotta: ,,rossz verseiért marcangoljátok darabokra."1 valamilyen bűnt követ el a társadalom ellen az, aki rossz verset ír.
A nagy művész útja a megértésen és az együttérzésen keresztül vezet. A nagy művész nagysága éppen együttérzése mélységéből és intenzitásából fakad. Természetesen voltak olyan rendkívül tehetséges művészek, akik világlátása szerfelett szűk volt. Szerény keretek között alkottak rendkívülit, de általánosságban mégis azt mondhatjuk, hogy a világ mindig a legmélyebb együttérzésre képes művészeket tartotta a legnagyobbra. Azok, akik a művészi intenzitást szélesen kiterjesztve valósítják meg, nagyobb anyag felett rendelkeznek, nagyobb anyagban teremthetnek rendet, mint a náluk kisebb művészek.
Walt Whitman érdekes dolgokat mond az együttérzésről:
,,Minden nagy költő arra kéri a nőket és férfiakat, hogy egyenlő módon közeledjenek hozzá. Csak ekkor érthetik meg őt, hiszen semmivel sem vagyunk különbek. Amit mi megértettünk, ti is megérthettek, aminek mi örülünk, ti is örülhettek. Azt feltételeztétek volna, hogy csak egyetlen Legfelsőbb létezik? Biztosíthatlak titeket arról, hogy számtalan Legfelsőbb van, és az egyik nem zárja ki a másikat, ugyanúgy, ahogy az egyik szemhatár sem fedi el a másikat."2
Van a Magam énekének egy sora, ahol Whitman azt mondja, hogy:
,,bárki, aki akár csak egy ötöd kilométert is megtesz együttérzés nélkül, az, halotti leplébe burkolva, saját temetése felé halad"3
És a kötet másik híres sora így hangzik:
,,Az ember én vagyok (...) én szenvedtem (..) én voltam ott"4
Az együttérzés e sorait az azonosulások feltűnő sora követi, amikor a költő a szenvedő emberiség különböző osztályaival azonosítja magát. Azonosul az üldözött rabszolgával, az alamói vérfürdő áldozataival, Bonhomme Richard tengerészével. Érdekes összehasonlítanunk ezt a meghatározóan gyönyörű whitmani rapszódiát ugyanennek a gondolatnak egy klasszikusabb megfogalmazásával, ami Matthew Arnold Stmyed Reveller című művében található. A költő itt legalább olyan tisztán látja a világot, mint az istenek, de tőlük eltérően is látja azt, hiszen azonosul a látottakkal, és együtt szenved a szenvedőkkel.
A verset e szavak foglalják össze:
,,Az Istenek azt kérik a dalért fizetségül, hogy azzá legyünk, amit dalolunk."5
Az átalakulás folyamatának ábrázolása a lehető legerőteljesebb és legáthatóbb jelképekkel való kifejezése annak, amivé váltunk. Az együttérzés azonnali megtapasztalásának jelképes megfelelőjét kell megtalálni és azt a lehető legnemesebb és legfinomabb formába önteni. A rossz művészet problémájával és ennek lehetséges társadalmi következményeivel akkor szembesülünk, amikor a művész képtelennek bizonyul arra, hogy tapasztalatait általunk nemesnek érzékelt módon formálja meg.
Most egy rövid kitérő erejéig a művészet két, mindig jelenlévő vonását érinteném. A művészet lehet kommunikáció és terápia is. Minden költő kiemeli a tényt, hogy a művészet gyógymód is egyben. Újból és újból hangsúlyozzák a művészet erejét, hogy az képes megszabadítania költőt az őt kínzó fájdalmas érzelmektől és gondolatoktól – egyszerűen az azokra való odafigyeléssel, majd kifejezésük segítségével. A művészet e katartikus, terápiás oldalát a modern pszichoterápia igen nagyra értékeli. Számtalan pszichológiai problémával küzdő ember számára hatalmas felszabadulást jelent gondolataik művészi megfogalmazása. A fájdalmas belső nyomás így lazulhat valamelyest ezekben az emberekben, és ennek következtében képesek sokkal hatékonyabban folytatni életüket.
Sajnálom, hogy így van, de a tapasztalat azt mutatja, hogy sokan, akik amatőrként művészettel foglalkoznak és ez számukra nagyon élvezetes, a művészet két funkcióját összekeverik. Csupán azért mert az általuk előállított művészet számukra terápiás értékű, azt képzelik, hogy az mások számára is élvezhető. Ez, 6 borzalom, nem szükségszerűen igaz. Lehet, hogy nekem nagyon jót tett a kép, amit festettem, látványa azonban megbetegítheti a másikat – és ezt sajnálatos módon. sok ember nem képes felfogni. Véleményem szerint egyértelműen tisztázni kell, hogy á művészet, mint kommunikáció csak különösen tehetséges emberek számára adatott meg; ellenben a művészet, mint terápia olyasvalami, amit saját jól felfogott érdekében vélhetően mindenkinek gyakorolnia kellene. Ha tisztázzuk tehát, hogy a terápiás művészet nem szükségszerűen egyenlő a kommunikációs művészettel, akkor ezzel elkerülhetjük azt a csüggesztő zavarodottságot és csalódottságot is, amely sok amatőr művészre oly rossz hatással van.
Most térjünk vissza ahhoz: miben különbözik a művészet a tudománytól és filozófiától. A tudomány és filozófia a valóság magyarázatának két fő módját ismeri. Az egyik az elemi részecskékre koncentrált figyelem metódusa.
A klasszikus korból ezt Demokrétosz és Lucretius munkái reprezentálják, de ez a Galileivel és Newtonnal kezdődő modern fizika és kémia alapmódszere is. A pszichológia területén a behaviorizmus alkalmazza.
A másik módszer a természet formáira, mintázataira való koncentrált figyelmen alapszik. Itt a nagyobb arányokban előforduló formák és mintázatok tanulmányozásáról van szó. A klasszikus korban Platón és Arisztotelész különbözőképpen alkalmazta ezt a formális megközelítést, a modern tudományokban pedig a taxonómia (osztályozástan), az összehasonlító anatómia és a morfológia használja. A "morfológia" (alaktan) kifejezés egyébként Goethe találmánya, így az jelentős művészi és költői felhanggal is bír. Egyébiránt pedig a modern pszichológiában a Gestalt iskola alkalmazza.
A művészetet legtöbbször a valóság második típusú értelmezése izgatja, bár elemi részecske típusú megközelítésekkel is találkozhatunk. A modern irodalomban erre láthatunk példát D. H. Lawrence: Women in Love című művében, Dorothy Richardson regényeiben és James Joyce regényeinek egyes részeiben, amelyekben az apró, szinte atomi szintű pszichológiai elemekre való figyelem-koncentráció oly erős, hogy egy jellem és elbeszélés alatti szinten találjuk magunkat.
Itt a fizika és kémia által vizsgált legkisebb elemi részekkel való analógiára bukkanunk. A kémiában a molekulák szintje a szín és a hőmérséklet szintje alatt található. Az atomi és szubatomi részek még ennél is alacsonyabban, már a kémia kutatási területe alatt helyezkednek el. Mégis az ,,elemi részecskék" mind a tudományban, mind az irodalomban, amennyiben megfelelően közelítenek hozzájuk, képesek a valóságról alkotott képünk figyelemre méltó gazdagítására.
A zenében valami hasonlóra bukkanhatunk a francia zeneszerző, Pierre Boulez munkáiban, aki jóval a dallam és szokványos szerkesztési módok alatt található – csaknem atomi – tónusokat használ. Ilyesmit figyelhetünk meg a nem reprezentatív művészet egyes megnyilvánulásainál is. Szerintem Jackson Pollock egyes festményei is ilyenek, tekintettel arra, hogy a művész a forma elemi részeire koncentrált – melyek jóval a szokványos értelemben vett minta szintje alatt találhatók, és amelyek teljes bizonyossággal a természeti tárgyak megjelenítésének szintje alatt vannak.
Bár ezek az elemi megközelítések, helyes megvalósításuk esetén rendkívül érdekesek lehetnek, egy idő múltán mégis unalmassá válnak. Általában tehát a művészet nem arra koncentrál, ahogyan az atomok létrehozzák a valóságot, hanem a formai elemekre, azaz a dolgok általános mintázatára. A művészet a külvilágban is ezeket a mintázatokat, valamint jelképes megfelelések segítségével a zavarba ejtő valóság rendjét és értelmét keresi.
Itt egy rövid kitérő erejéig szót kell ejtenünk a művészek választotta jelképes formák természetéről. A művészetet két fő csoportba oszthatjuk. Egyes műalkotások a térben, mások az időben megnyilvánuló realitással foglalkoznak. Megfigyelhetjük, hogy a művészek mindkét esetben olyan jelképeket használnak, melyek kapcsolatba hozhatók a külvilágban is megtalálható mintázatokkal. Legelőször a szimmetria és aszimmetria kérdését figyeljük meg, amely nem csupán a térbeli művészet, hanem az élő természeti világ egyik alapeleme is. Élőlények vizsgálatakor a szimmetria két fő formájával találkozhatunk. A szabadon mozgó állat szimmetriája bilaterális. Az állat két oldala egyforma, azonban feje és farka különbözik és irányváltó mozgásra képes. Ez radikálisan különbözik a sugaras típusú szimmetriától, mely a virágok és az olyan állatok sajátja, amelyek vagy letapadtak valahova és így nem mozognak, vagy szabadon mozognak ugyan, de csak lebegni képesek, és szándékolt helyváltoztatásra alkalmatlanok.
Ha megvizsgáljuk, hogyan használják a művészek a szimmetriát jelképeikben, akkor láthatjuk, hogy a sugaras szimmetria jelképes használata mindig a nyugalom és nyugtalanság ideájával hozható összefüggésbe. A bilaterális szimmetria jelképei inkább dinamikusak, erőteljesek. Ez rögtön szembeötlik, ha például összehasonlítjuk a bizánci és a román stílusú építészet kerek boltíveit a gótika csúcsíveivel. Az előbbiek a nyugalom és mozdulatlanság érzetét keltik bennünk, míg az utóbbi a dinamikus szándékoltság, mozgás és irányultság erőteljes megnyilvánulásai. Láthatjuk tehát, hogy erős és szoros kapcsolat létezik a jelképek jelentése és a külvilág azon tényei között, amelyeket megfigyelünk, és amelyeket tudattalanul jelképeinkbe integrálunk.
A külvilág mintázatainak matematikai összefüggései sokszor nagyon közel állnak vagy megegyeznek az általunk kielégítőnek tartott jelképes művészi formákkal. Az aranymetszés például, amely gyakorlatilag az egész nyugati művészet szerkesztési folyamatán keresztülvonul, a természetben is gyakran előfordul. Az olyan matematikai összefüggések pedig, mint a Fibonacci-sorozat és a logaritmikus spirál (is) a természetben és a művészetben egyaránt előfordulnak és látványuk mélységes megelégedéssel tölt el bennünket. Azok a matematikai összefüggések, amelyeket az állatok alkalmaznak, és amelyeket a modern etológusok ,,felszabadító mechanizmusoknak" (releasing mechanism) hívnak, rendkívül egyszerű és feltűnő mintázatok. Ezeket még a primitív állatok is nagyon könnyen felismerik, számunkra pedig esztétikailag szignifikánsak.
Ugyanígy azt tapasztaljuk, hogy az idősíkon mozgó jelképekben természeti ritmusokat használunk. Végül is az időbeli művészet formái (költészet, színjátszás, elbeszélés, tánc, zene) ugyanazokat az elementáris jelképeket használják. Ezek az ismétlés, a variációk egy témára, a többé-kevésbé körkörös, vagy, hogy így mondjam, egy egyenes vagy hullámos vonal mentén leírható folyamatos természetű ritmusok. Mindezek analógiáit megtalálhatjuk a természetben is. Az égitestek mozgásának, a növekedési ciklusoknak, a légzésritmus, a szívverés, a bélmozgás és a többi és a többi, csakúgy, mint az olyan rendszertelenebb ritmusok, mint az éhség és jóllakottság analógiái fellelhetők mindazokban a művészetekben, amelyek az időelemet is felhasználják. Az ember a külvilágra tekint, érzékeli a különböző kozmikus és fiziológiai ritmusokat, időbeli művészeteiben megteremti ezek analógiáit, valamint azt, amit Alfred North Whitehead az ,,érzékelés dermesztő áradatának" nevez, (flux of perceptional perishing), egy ritmikusan ismétlődő mintázatot. Rendezi és jelentéssel tölti meg a még rendezetlent, a rémisztőt – a jövő elkerülhetetlen sötétje felé tartó elmozdulást. Az ember azért kényszerül e mintázatok megteremtésére, hogy valamilyen értelemmel és összefüggéssel lássa el az időfolyamot. E mintákat természeti elemekből származtatja, jelképrendszerével megerősíti, majd ismételten természeti jelenségekre vonatkoztatja azokat. így alakítja saját maga számára koherenssé a természetet az emberi értelem.
Most vizsgáljuk meg mi történik, amikor a művész alkotni kezd. A folyamat pszichológiailag durván a következőképp írható le. Saját magában vagy a külvilágban figyelmet szentel valaminek, ami érdekli, amit jelképekbe kíván kényszeríteni, majd kifejezésre juttatni. Ezután nyitottá válik bármi iránt, ami éppen eszébe jut és megsokszorozza gondolatait arra vonatkozóan, amire figyelme éppen irányul, hogy így pontosabb és finomabb elrendezésű jelképrendszert alkothasson. Ennek során bármit felhasználhat, ami eszébe jut: múltja eseményeivel összefüggő asszociációkat, tudományos, filozófiai vagy történelmi tudástöredékeket, a külvilág itt-ott megfigyelt tényeit. Aztán a képzelet segítségével mindezt egységes egésszé harmonizálja, és az adott művészi formának megfelelő jelképes terminusokban juttatja kifejezésre.
Coleridge képzeletmeghatározása rendkívül híres és valószínűleg Önök előtt sem ismeretlen, azonban talán mégis érdemes újraolvasnunk:
,,olyan erő, amely ellenkező vagy ellentmondó minőségeket hoz egyensúlyba és békít ki egymással, az egyezőséget a különbözőséggel, az általánosat a konkréttal, a gondolatot a képpel, az egyénit a reprezentatívvel, az újdonság és frissesség érzését ;: régivel és megszokottal."6
Minden művészi megfontolásban rendkívül fontos az egymással összeegyeztethetetlen és gyakran nyilvánvalóan lényegtelen vagy akár egymást kölcsönösen kizáró tudás és tapasztalatdarabkák egy füst alá hozása, majd azok egységesítése.
Az irodalomban a képzelet erejét a metafora, amely a művészet ,,molekuláris szintjén" található, illusztrálja nagyon világosan. A metafora lényegét tekintve alapvetően összeegyeztethetetlen és irreleváns képzeleti elemeket egyesít, és egy olyan új egészet teremt, amely nem csupán egyes elemeit, hanem az illusztrálandó tárgyat is új megvilágításba helyezi.
Hadd hozzak néhány példát rá. Először Macbeth metaforáját említem az alvásról;
,,Az álom, mely a gondot kibogozni"7
Itt egy selyemgombolyagot gabalyított össze egy kismacska, az álom pedig kisimítja és újból elrendezi azt. Ez rendkívül erőteljes és gyönyörű metafora.
Figyeljük meg a metaforát, amikor Prospero ezt mondja a viharban:
,,... minden eskü szalma … A vér tüzének"8
Ez ismét erőteljes metafora. Érdemes megjegyeznünk, hogy ezek a költői képek erősen összefüggenek az adott társadalmi és szociális kontextussal is. A városi lakásban felnövő gyereknek ez biztos semmit sem jelent, hiszen szalmát sohasem látott, és – ha modern lakásban lakik – talán még tüzet sem. Ő így fogalmazna: ,,A legnagyobb eskü celluloid a véráramban." De ha mégis olyan szerencsések voltunk, hogy ódivatúan nőhettünk fel, és láthattunk tüzeket, akkor ez erőteljes és elkápráztató metafora. Az erő, erőszak és vágyakozás hasonló káprázatát juttatja kifejezésre Shakespeare egy másik metaforája: is:
,,hattyúkeblük
Szemedbe szúr az ablakrácson át...."9
Az elszigetelődött ego rémisztő állapotáról szólva Gerard Manley Hopkins a következő szembeötlő metaforát használja:
"poros bánatban kelesztődik a szellem"10
Az egzotikus, önmagával is szembenálló Isten vallási tragédiáját erőteljesen illusztrálja a kovász a kenyérben képe, ez a kirívóan házias jellegű kép.
A Julius Caesarban pedig Portia ezzel a gyönyörű metaforával szól Brutushoz:
,,Csak külvárosában Lakom kegyednek? Ó, így
Portia
Ágytársa csak Brutusnak, nem neje"11
George Herbert Imádság című különleges szonettjét teljes egészében ide szeretném idézni. A vers tulajdonképpen meglehetősen extravagáns, ám gyönyörű metaforák sorozata és kiválóan illusztrálja, hogyan segíti az eltérő elemek összekapcsolása azt, amiről a költő szólni kíván:
,,Imádd a templomok áldozatát, az Angyalok korát
Mikor Isten lehelete születéskor az emberbe tér,
A lélek kifejeződése, a szív zarándoklata ez,
A mennyen és földön átívelő keresztény mérőón;
A Mindenható, a bűnösök tornya ellenében tervez,
Visszafelé szúr a Krisztust átdöfő szeg,
A hatnapos világ egy óra alatt átalakul
E gy dallam, amelyet minden dolog hall, tisztel és fél;
Lágyság és békesség és öröm és szeretet és üdvözülés,
Egzaltált Manna, a legjobb boldogsága
Közönséges ruhába öltözött menny,
A Tejút, a Paradicsom madara,
A csillagok mögött hallatszó templomharang, a
lélek vére,
A fűszerek földje; valami megértetett"
A befejezés megdöbbentő: az extravagáns metaforák sorozata ,,valami megértésével" ér véget. És valóban, ezek a képzelet által különböző helyekről együvé összehordott metaforák lehetővé teszik az imádság misztikus folyamata megértését, azét az imádságát, amelyről Herbert, a rajongó keresztény beszél. Érdekes megvilágításba helyezi a metaforák kérdését a kínai írásrendszer. A kínai írásjelek sok esetben kikristályosodott metaforák. Egymástól eltérő elemeket bizonyos gondolatokat szemléltető jellel fejeznek ki. A ,,jó" jele, egy gyönyörű érzelmi szimbólum, például két jelből tevődik össze, a nőéből és a gyermekéből. A kínaiak ugyanakkor nagyon realisták, és tisztában vannak vele, hogy – Bacon kifejezésével élve – a nő és a gyerek a boldog jövő záloga; és hogy az a férfi, akinek megadatott a boldog jövő záloga, sok tekintetben erősen korlátozott. Ebből következően tehát a ,,nő" jelének egy másik jellel, a "négyzettel" való kombinációja ,,akadályt" jelent. A kínai, aki az írásjeleket tanulmányozza, egyben arra is ösztönözve érzi magát, hogy a jelképek jelentéséről és jelentőségéről gondolkozzon. Ezt a mi alfabetikus írásmódunk, bár ez kétségtelenül hatékonyabb és bizonyos szempontból hasznosabb is, nem teszi lehetővé.
A művészet kis elemi összetevőit és az ennél sokkal hatalmasabb mintázatokat a képzelet nagyszerű egésszé, teljes művészetté harmonizálja. Hangsúlyoznom kell valamit, amit én nagyon pontosan érzek, bár tisztában vagyok azzal, hogy a kortárs kritikusok közül sokan nem értenek velem egyet. Határozottan érzékelem a különböző tökéletességek közötti hierarchiát. Kis léptékben is megvalósulhat a művészi tökéletesség, de ez mégis egy alacsonyabb rendű tökély, mint a nagy léptékben megvalósuló tökéletesség, amely a tapasztalás különböző szintjeinek harmonizációját valósítja meg. Az ,,Apád öt ölnyi mélybe pihen"12 strófa tökéletes. Kétely sem férhet hozzá, hogy ez egy meglepően gyönyörű kicsiny költészetdarabka. Azonban bizonyossággal állíthatom, hogy ez mégis alacsonyabb szintű tökéletesség, mint a Macbeth vagy a Hamlet tökélye, amely elképesztő anyagmennyiséget sűrít művészi egységbe.
A vizuális művészetek területére kalandozva pedig láthatjuk, hogy egy Sung kerámia tökéletes alkotás ugyan, tökéletessége mégis alacsonyabb rendű, mint például a legjobb Sung tájképeké, amelyek sok részelemet harmonizálnak.
Egy szövés vagy egy szőnyeg lehet tökéletes ugyan, de tökéletessége alacsonyabb rendű, mint El Greco Assumptionja, Piero Nativityje vagy Goya Dos de Mayoja. Ha a kortárs művészetek kritikájára vetemedhetek, akkor azt kell mondanom, hogy sok nem reprezentatív jellegű munka – bár némelyikük valóban csodálatos – tökéletessége alacsonyabb szintű, mint a fentebb említett alkotások tökélye, már csak azért is, mert sokkal kevesebb elemet egyesítenek. Az olyan képek, mint a Nativity vagy a Dos de Mayo nem csupán egy rendkívül bonyolult forma- és színrendszert harmonizálnak, hanem az emberi érzések és etikai értékítéletek sokaságát is.
A modern puritán felfogás szerint a művészi alkotásokból az ilyen úgynevezett irodalmi ítéleteket teljes egészében száműzni kellene. Nem tudom felfogni, miért kéne ennek így lennie, hiszen az emberiség az utóbbi ötezer évben pont ezen ítéletek kifejezésére használta a művészetet. Nekem mindenesetre az a véleményem, hogy az a művészet, amely mindezen elemek egyenrangú egyesítésére képes, magasabb rendű tökélyt hoz létre, mint az, amelyik csak néhány elemet egyesít.
Most térjünk át a különböző művészeti formák kérdésére. Százötven évvel ezelőtt az volt a kiindulópont, hogy a képzőművészet egyetlen igazán kielégítő megvalósulási formája a görög vagy római jellegű művészet. Ezt a felfogást egész egyszerűen azért sikerült magunk mögött hagynunk, mert ma már többet tudunk, mint elődeink. A fényképezés és az antropológia az utóbbi több ezer év művészetét ismertette meg velünk. Ismerjük már az őskőkori ember művészetét, teljes új kultúrák tárultak fel előttünk, amelyek ismeretlenek voltak például még az én gyerekkoromban is. Ma már tudjuk, hogy nagyon sok fajta művészet létezik, vagy ahogy Whitman mondja, a kiválóság különböző formákban jelentkezik, és létezése megalkotására mindegyik egyenlő joggal bír.
A vizuális alkotások stílusa a kezdet kezdetétől erőteljesen különbözik egymástól. A franciaországi Lascaux barlang festményein láthatjuk, hogy az emberek fantasztikusan naturalista állatábrázolásra voltak képesek már húszezer évvel ezelőtt is. Azt a ,,Vizuális képzelőerőt"13 alkalmazták, amely lehetővé tette a látottak abszolút hűséggel való falra helyezését. Azonban sok ezer évvel később, a neolitikum korában ettől teljesen eltérő megközelítéssel találkozunk: mindent kizárólagosan szimbolikusan jelenítenek meg. Az ember- és állatábrázolások a legabsztraktabb expresszionizmus formáját öltöttek.
Sok, úgynevezett primitív művészet – az afrikai, a polinéz és a prekolumbiai is – a mély és heves expresszionizmussal ültet belső érzéseket külső formákba, amelyeket aztán jelentősen átformál az a különleges érzelmi erő, amellyel megtöltötték. Ismerjük továbbá az empatikusnak nevezhető művészetet is, amelyet leginkább a kínai tájképfestészet és az impresszionizmus képvisel. Létezik még a kizárólagosan dekoratív művészet is, az arabeszk, amelyet a mohamedánok azért kénytelenek gyakorolni, mert számukra az emberábrázolás tilos. És aztán ott van még a geometriai formákra építő architektonikus művészet, melyre a kubizmust hozhatjuk példaként. Végül ismerjük még a tiszta fantázia művészetét, a szürrealizmust is. Mindezek a művészeti formák különböző helyeken és időben nyilvánulnak meg, és nyilvánvalóan mindegyik teljesen legitim módon teremt rendet és értelmet a világban. Az egyik a másikat nem értékteleníti el. Egymással mindegyik egyenértékű, a teljesség belül létrehozható tökéletes alkotás lehet.
Végül a zenéről, a legnehezebben megközelíthető művészeti formáról szólnék néhány szót. A zene azért olyannyira misztikus művészeti forma, mert a zenei jelek idegenek közvetlen tapasztalatainktól. Az irodalomban szavakat használunk, melyek már előzetesen is jelentenek valamit, a festészetben pedig a külvilágban is fellelhető formákat. A zenében azonban hangokat használunk, melyeknek mintha saját életük lenne, és ritmusokat, amelyek, bár hasonlítanak a természeti ritmusokhoz, különös módon mégis függetlenek azoktól. Mindazonáltal, ahogy ezt minden nagy zeneművész hangsúlyozza, és ahogy ezt minden értő zenehallgató megállapíthatja, mégis van valami kognitív értelem a zenében. A zene az univerzum természetéről állít valamit. Beethoven rendkívüli határozottsággal kardoskodott e mellett, és majdnem minden nagy zeneszerző tett hasonló kijelentéseket. Mély meggyőződésük, hogy az, amit kifejeznek, több, mint egyszerű hangmintázat.
Szigorúan individuális alapon ezek a bonyolult ritmusok valahogy leképezik az ember belső életének hasonlóan bonyolult ritmusát. Ez szavakban kifejezhetetlen, de hát annyi minden leírhatatlan szavakban. A zene szavakban történő lehetetlenségével szembesülünk akkor is, amikor ilyen mondatokat olvashatunk: ,,Itt Beethoven a szerelmétől való elválás fájdalmát juttatja kifejezésre." vagy: ,,Itt Beethoven az emberi élet komikumát figurázza ki."
Mindez csupán azt bizonyítja, hogy a szavak különösen alkalmatlanok a zenei értelem kifejezésére, amely tulajdonképpen a test, a szellem és a lélek titokzatos és bonyolult, egymásra ható mozgása. A zene ugyanakkor a minket körülvevő világegyetemről is szól. Úgy tűnik a zene valahogy a külvilág tiszta, nem fizikai dinamizmusát is képes kifejezésre juttatni. Mintha valami olyasmiről is szólna, amiről Bergson, William Jamesről írt:
,,A különleges pillanatok a lelket felkavaró erőteljes érzetei pontosan ugyanolyan valóságos erők, melyek például a fizikust foglalkoztatják. És ugyanúgy nem az ember teremti azokat, ahogyan a fény vagy a meleg sem emberi alkotások. James szerint nagyívű spirituális események légköri örvénylése pörget minket."14
Ez akár a zene és minden más művészet misztikus megközelítésének is tűnhet, azonban én úgy érzem, ez mégis mélységesen igaz.
A művészet, bár saját tapasztalatainkhoz fűződő kapcsolatunkról szól elsősorban, mégis a világ természetéről, az általunk érzékelt misztikus erőkről, és a néha-néha az ember megpillantotta kozmikus rendről is közöl velünk valamit.
| |
| 555. | [tulajdonos]: Káosz... | 2023-09-19 08:35 | Káosz…
nem az egyenes érdekes
hanem a görbe (bár lényegében
ugyanazon pontok halmaza)
nem a szimmetrikus a szép
hanem az amorf (bár mindkettő
egyforma részekből épül fel)
nem a rend a megnyugtató
hanem a káosz (bár mindkettőben
ott az emberi zavarodottság)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
