NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-10-22 00:09 Összes olvasás: 63713| 895. | [tulajdonos]: Arad | 2024-10-06 10:40 | Tanuld meg, mondd el...
Senki sem készül vértanúnak, de vannak pillanatok,
amikor egyszerűen nem dönthet másképp csak úgy,
hogy saját életét valamiért gondolkodás nélkül odaadja.
Lehet ez a valami testvér, barát, nemzet, ország, haza,
s amikor a helyzet úgy alakítja a dolgok „együttállását”,
meg sem fordul fejében a sunnyogás, az, hogy elbújna.
Senki sem készül hősnek, de a történelem sokszor
megtréfálja az embert, és akkor az ember elveszti
mindenét: családját, feleségét, gyerekeit, az életét.
Vannak olyanok, akik hősöket „csinálnak” az emberből,
néhány emberből, mert mindenki egyszerre nem lehet hős,
és mindenkit nem lehet egyszerre hőssé és vértanúvá tenni.
Aradon a hatalom azt hitte, elveheti a magyar forradalom
vezetőinek életét, hogy büntetés a kötél, jutalom a golyó.
Fel sem fogták, hogy nem tehettek mást: ők ilyenek voltak,
bosszúálló elvevők, istenhívő pogányok, szabadságot leverők,
és ezzel írták be örökre a nemzet emlékezetébe a „tizenhármakat”.
Sokan nem is magyarok voltak születésük okán, de lélekben? Mind!
Évtizedek múlva tanulták meg csak, hogy a hatalom nem minden,
hogy a kevés sokszor több, hogy „az a magyar, aki annak vallja magát”,
és a hazát megvédeni akkor is kötelesség, ha a jogát a hatalmasok
értelmetlennek és észszerűen szemlélve „buta húzásnak” tartják.
Aki hazáját védi (legyen bár magyar, orosz, ukrán), annak van igaza,
de aki mástól elvenni szeretné szabadságát, de akár csak az önvédelem
jogát, az minden időben csak egy egyszerű agresszor, aki később
megérdemli, ha felkel ellene a nép, és elűzi ebül szerzett hatalmából!
Ez vár arra, aki az önvédelem jogát tagadja, s a nemzetet „nyúllá” tenné.
A Lázárok, a Dessewffyk, a Kissek, a Schweidelek, a Pöltenbergek,
a Törökök, a Láhnerek, a Knézićhek, a Nagysándorok, a Vécseyk,
a Leiningen-Westerburgok, az Aulichok, a Damjanichok, az Ormaik,
a Kazinczyk, a Lenkeyk, a Hrubyk, az Ormaik, a Batthyányok, a Haukok
emléke pedig örökké élni fog, még akkor is, ha vannak aki így beszélnek:
„megtanultuk, hogy itt óvatosnak kell lenni, és óvatosan kell bánni
a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé”
– Nos, ők nem gondolkodtak, „odadobták”, s meghaltak a Magyar hazáért!
2024. október 06. | |
| 894. | [tulajdonos]: limer... | 2024-10-05 14:12 | Rétságon járt tegnap Dániel!
El nem cserélném én bármivel!
Olvasott verseket,
festett Maszat-hegyet!
Annyi volt igaz, mit elhiszel!
Gitárján kísérte Gyurka bá’.
A mikrofont is jól gyúrta már,
énekelt verseket,
érettet, nyerseket!
Nem érdekelte a korhatár! | |
| 893. | [tulajdonos]: Tegnapi program | 2024-10-05 14:10 | Beszámoló: Tegnap este 18 órakor érdemes volt betérni a Városi Művelődési Központ és Könyvtár - Rétság színháztermébe! Egy olyan irodalmi esten vehettünk részt, amiből sokkal többnek kellene "születnie"! Varró Dani bácsi és Molnár Gyuri bácsi vígan, humorral, és nem rohanva-kapkodva adták elő saját szerzeményeiket, Dani bácsi a verseit, Gyuri bácsi pedig az ezekhez írott zenéjével a dalokat. A jelenlévő gyerekek és felnőttek jól szórakoztak, élvezettel hallgatták a poénokat, a szellemességeket, az elméncségeket, a Maszat-hegy túloldaláról szóló történeteket. Varró Dániel verseit fantasztikus zenével "dalosította" (majd azt mondom "pegazusította") meg Molnár György, aki vérbeli, profi előadó! Ritka esemény volt ez Nógrád Vármegyében, amikor egy ilyen "kaliberű" költő látogatott el hozzánk. A költő, akihez nem érnek fel a közélet mocskos hullámai (max. egy-két felháborodott fészbukbejegyzés a humort nem értőktől a tankönyvekben szereplő versei okán), igazi arcát megmutatta, amiből rádöbbenhettünk, hogy élete a gyerekek, a humor és a költészet körül zajlik, amit csak akkor tehet meg, ha elkerül minden zavaró körülményt. És nem száll be a politikai adok-kapokba, hanem azt teszi, amit kell egy költőnek: ír! (Persze vannak közéleti versek és azokat írók is a porondon, ők sem rosszabbak, de amit csinálnak, az más.) Gratulálok a fellépőknek, és köszönöm a Városi Művelődési Központ és Könyvtár - Rétság dolgozóinak a szervező munkát!!!!
Aki nem volt ott, az sajnálhatja... (és még dedikáltatni is lehetett, könyvet, CD-t vásárolni...)
front photo
| |
| 892. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 133. | 2024-10-02 08:11 | A szerepről és az alkatrészről
Sokan vannak, akik nem tudják egyszerűen felfogni sem, hogy mi a szerepük az életben. Ők csak VANNAK. De érdekes ez a kifejezés, Isten ugyanígy válaszolt, ő a VAGYOK. Tehát ezek az emberek nem értik, csak teszik a dolgukat: élnek esznek, isznak szaporodnak, dolgoznak, gyereket nevelnek, betegek, egészségesek, néha borúlátóak, néha a világot sem értik csak érzik. És ezzel teljes mértékben betöltik azt a szerepet, amit az Isten szánt nekik.
Ha gépként tekintenénk a világra, az EGÉSZRE, akkor valóban (közhelyesen) egy alkatrész, egy csavar vagyunk csak benne. A helyünket könnyű betölteni másnak, az élet arra is való, hogy mindig legyen alkatrész a raktárban, azaz mindig legyen egy másik ember, ha kiesett az egyik a sorból.
Unalmas, közhelyes, de ez van.
| |
| 891. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 132. | 2024-09-03 09:56 | A munkatervről és a borzongásról
Nehéz úgy munkaterv szerint dolgozni, ha az ember főállásban van alkalmazva valahol. Ilyenkor az élet leszűkül annyira, hogy reggel hattól délután kettőig vagy négyig DOLGOZOL, és azt, amit mondanak neked. Autószerelőként kezdtem a munkás éveimet, mégpedig szocialista típusokat szereltem: Kamaz, Maz, Zil, ZISZ, Ural, GAZ, Skoda, Csepel, IFA. Ezek az autók böszmetegek a maguk nemében, és minden alkatrészük is az. Volt munkarendünk, mait a művezető határozott meg, illetve a garázsmester, ÉS természetesen a NORMAKÖNYV. Ugyanis abban le volt írva az, hogy egy Maz váltócsere mondjuk két óra 38 perc. Ha ennyi idő alatt nem voltunk készen vele (szerelőpárokban dolgoztunk), akkor annak oka kellett legyen, ha nem volt semmi műszaki oka, akkor csak szimplán lusták voltunk, és nem kaptunk jutalmat, vagy órabéremelést (abban az időben 10-20-50 filléres emelések voltak). Persze ilyenkor csúszott a terv, a várakozó sofőr néha dühöngött, de többnyire megértette, ha valami technikai dolog jött közbe (pl. a váltót lehúzva kiderült, hogy a kuplung is cserére szorul. Megvolt az elégedett borzongásunk is, ha egy-egy jól elvégzett munka után a sofőr dicsérte a kezünket, a munkánkat.
Amióta szabadúszó vagyok, nekem nincs munkatervem: minden napnak elég a maga baja. Mindig van valami-valaki aki közbejön, becsönget, felhív, új munkával bíz meg, s ilyenkor az „egy percre ugrok be csak”-ból minimum fél-, vagy egy óra lesz. Azaz, borult az én munkarendem. Épp ezt megtanulva nem állítok magam elé nagy terveket, és végső határidőket sem. Csak olyan munkát vállalok el, ami nem határidős, ami miatt nem kell kapkodnom, ha netán valami családi dolog is közbejön.
Egyébként meg azt mondom, munkaterv ide, munkaterv oda, a jól végzett munka olyan örömöt ad, ami elfeledteti azt ha van, de azt is, ha nincs ilyen tervünk.
Rendnek kell lenni – tudom. Ám a rend nem a sarkosságot, nem a merevséget, nem a kockafejűséget, és nem az örömtelenséget kell jelentse. Ha munkádban örömödet leled, hagyj minden egyebet a fenébe!
| |
| 890. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 131. | 2024-08-26 10:34 | A vendégeskedésről
Ha vendég jelentkezett be hozzánk, anyám már napokkal előtte takarított, rendezkedett, próbálta eltüntetni szegénységünk jeleit, és olyan „állapotokat” létrehozni, hogy a vendégek ne vegyenek észre semmit abból, ahogy valóságosan élünk. A vendégnek „kijárt” az, hogy semmit se csináljon, csak pihenjen, ebédkor kijárt neki a legjobb falat, anyám ilyenkor mindig csak a „szárnyát vagy a hátát szerette” a csirkének, de azt is épphogy csipegette, a vendégnek kijárt a legjobb ágy, a legnagyobb csend ebéd utáni pihenésekor, míg anyám mosogatott, vagy főzte a vacsorát. A vendégeink általában ezt így tartották helyesnek, mert mind városi ember volt, és ha nálunk vendégeskedtek, mivel messziről jöttek, minimum egy éjszakát nálunk aludtak. Reggel addig aludtak míg akartak, anyám sosem zavarta őket téblábolással, de már ébredéssükkor minden az asztalon volt. Erején felül költött ilyenkor a boltban, hogy „minden legyen a vendégnek”, olyan is, amit egyébként soha sem vett volna meg. Aztán amikor a vendégek szedelőzködtek, anyám telepakolta az autójuk csomagtartóját krumplival, zöldségekkel, hússal, szalonnával, gyümölcsökkel, és még az útra is élelmet készített nekik.
Mi, én és anyám általában keveset vendégeskedtünk. ha igen, sosem tudtunk magunkkal mit kezdeni úgy, hogy nem kell semmit csinálnunk, ezért a vendégeskedésünk alatt is feladatokat kértünk, vagy kerítettünk magunknak. Félve mentünk az udvari budink után a városi wc-be, ami ráadásul egy kis luk, amiből minden kihallatszik. Ilyenkor nem fingtunk (nem mertük emésztésünk hangjait „elereszteni”, mert azt ilyen környezetben szégyelltük), de talán vizelésen kívül nem is jártunk oda be. Étkezéskor vendégként is csak falatkákat ettünk, anyám szinte semmit, biztosan mindig éhezett. Én fiatalon azért megettem a magamét. Napközben nem mertünk sehol kényelmesen leülni, mert nem az otthonunkban voltunk, nem tartottuk illendőnek. Éjszaka későn tudtunk csak elaludni, mert zavart minden a környezetben. Szinte megváltás volt, ha hazautazhattunk végre! Persze ilyenkor mi a városból nem vittünk semmit egy kis útravalón kívül, mert mit is vihettünk volna? Mi hoztunk ilyenkor is több kilónyi élelmet, ajándékot.
Magyarán, én is és anyám is nagyon bután viselkedtünk, azaz hülyék voltunk. De falun ezt nevelték belénk, a hülyeséget, mert az ilyen mértékben való megalázkodás, másokra istenként tekintés eleve hülyeség kérem, és még az ősi szegénység reflexei. Igen, a szegény mindig levette a kalapját az úr előtt, meghajolt földig, mindenét odaadta, vagy hagyta elvenni, csak néha lázadt, de akkor a büntetések ismét felidézték lelkében azt, hogy neki „hol a helye” a magyar lét társadalmában.
Én is ezt „örököltem”, ezeket a zsigeri hozzáállást a vendégekhez. Emlékszem, mi is állandó takarítással vártuk a vendéget, minden rendben volt, mégis, egy karácsonyi látogatásukkor a hozzánk képest „kőgazdag” sógorom fiam és lányom karácsonyi éneklésekor nem őket videózta az új és modern kamerájával, hanem azt, hogy a zongoránk mögött a fal alján lepergett a vakolta egy foltban. Még rá is zummolt. Később megkaptam ezt a felvételt, és megdöbbenve tapasztaltam ezt, elég megalázó, de sokkal dühítőbb volt számomra. Ő például nálunk soha sem evett. Vagy a négy gyerek zavarta, vagy a (neki) szegényes ellátás, a számára szegényes konyhában elkészült ételbe sokszor bele sem kóstolt.
Mára szabadosabb lett az emberek felfogása, de én „megrekedtem” azona szinten, amit anyámtól „örököltem”, láttam a vendéglátással és a vendégeskedéssel kapcsolatban: ha vendég jön hozzánk, a lelkünket kitesszük elé, ha én megyek vendégségbe annyi mindent viszek, ami tán el sem fogy, és máig feszengek, még ha a legjobb barátomhoz is vagyok hivatalos.
Kijelenthetem, hogy nem szeretem, ha vendégségbe hívnak. örömmel megyek, de nem szeretem, mert utána „ki kell pihennem” az ottani fáradalmaimat. Kijelenthetem, hogy én a készülődés ellenére is szívesen látok vendégeket, és tőlem még soha sem ment el senki üres kézzel: hol egy befőtt, hol egy bőrtárgy, hol egy üveg pálinka, hol „bármi”, ami megtetszett a vendégnek – de mindig adtam valamit „útravalónak”. (Meg kell tanulni adni, és elengedni tárgyakat. Persze meg kell tanulni elfogadni mások ugyanilyen szándékú ajándékozását is. Nekem az utóbbi mindig kellemetlen egy kicsit, de gyakorolom magam, hogy az örömön túl nagy természetességgel tegyem meg az elfogadás gesztusát is.)
| |
| 889. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 130. | 2024-08-25 08:48 | A tapintatról és a gyöngédségről
Ha a tapintat és a gyöngédség emberfeletti dolog, akkor bizony manapság azt bizonyítjuk, hogy „seggünk mily nehéz”, s hogy nem tudunk a földi gravitációtól egy pillanatra sem elszakadni. Vagy nem is akarjuk még csak megpróbálni sem.
| |
| 888. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 129. | 2024-08-24 11:18 | Az ütemről és a változásról
„…csak nem papucsot húzni és szakállt ereszteni…” – milyen szemléletes kép ez a kétféle életfelfogáshoz!
A nyugati ember (még ha Közép-Európai is netán, keletről nyugatinak tűnik) számára az örökös mozgásban levés, utazás, zsizsegés és állandó tevékenység adja az életének savát-borsát. Ha nem tud e szerint az „ütem”, ritmus szerint élni, valamiféle „elmebaj” lesz rajta úrrá, és különféle civilizációs betegségek támadják meg, sokszor teremtésre, alkotásra képtelenné téve, s így sokszor helyhez (ágyhoz) köti őt. A polgár, vagy a polgáriasodott ember életéhez hozzátartozik-tartozott az utazás. Manapság is sokan vágynak arra, hogy világot lássanak, hogy környezetet váltsanak. Ez megérthető, természetes igény. Épp ezért szemléletes a „szakállas beszólás”. Aki ilyen, az nem hagyhatja el magát (már, ha szakállat növeszteni egyet jelent azzal, hogy elhagyom magam), annak minden apró részletre (külsőségekre) oda kell figyelni, és nagy jelentőséget tulajdonítani a külvilág ítéletének. Sokan azért öltöznek, azért utaznak (törökbe, görögbe, horvátba), azért foglalkoznak a látszattal, mert ehhez a világhoz bizony maga a látszat elengedhetetlen.
A mindig elegáns külső azonban nem mindig takar „elegáns” belsőt. Egész évszázadok, évtizedek telnek el egyes nemzetek történelméből úgy, hogy a belső rothadást a külső pompával (vagy annak látszóval) helyettesítik.
Mi a jobb akkor? – kérdezhetjük bátran. Jobb-e rendszeresen és ütemesen változtatni az életünket, vagy megelégedni a „szakálleresztéssel”, és azzal, ami azzal együtt jár? Mert a keleti kultúrában a szakálleresztés természetes folyamat, és egyfajta nyugalmat, megfontoltságot, és igen, igénytelenséget is jelent a szónak abban az értelmében, hogy kevéssel is beéri az, akinek az életfelfogása nem a látszatok világában vergődik, hanem csak egyszerűen megéli a saját életét. A nyugati társadalmakban a 60-as, 70-es években a fiatalok egyik lázadása volt a szabályok, a semmitmondó látszat, a mindig jólnevelt viselkedés ellen a haj és a szakáll megnövesztése, mert az apáik mindig jólfésültek és jólborotváltak voltak akkor is, ha épp állatként viselkedtek a feleséggel, családdal. A szakáll náluk egyet jelentett a lázadással, a külsőségekben is megmutatkozó lázadással, ami mellé TARTALOMMAL töltötték meg az életüket, és szabadabban fordultak más világnézetek, életfelfogások, és erkölcsök felé. Apáik, anyáik is szeretkeztek eleget fiatalon, lázadtak is a maguk módján, de aztán háborúztak is, ha arra szólította fel őket a hatalom. Ez ellen a hatalom és a hatalom borzalmai ellen is tiltakoztak azok a fiatalok, akik „elszakállasodtak”, bár papucsot soha sem húztak, inkább a mezítlábas életet kedvelték.
Márainál ez a javaslat persze nem teljesen erről szól, ám ennyire leegyszerűsítve akár sértőnek is felfogható. Sértőnek arra, aki DIREKTE ereszt szakállt, aki direkte nem akar foglalkozni a külsőségekkel, aki nem a látszatot tartja fontosnak, ha meglát vagy megismer egy embert. Természetesen azokban is megvan az a teremtő erő, amiről az író beszél, sőt! Gondoljunk csak a nagy orosz írókra, vagy a régi bölcsekre, vagy a keleti kultúra művelőire.
Nem hiszem tehát, hogy feltétlenül változtatnunk kellene megszokott és jól működő dolgainkon, nem hiszem, hogy lelkünk egészségét az jelentené, hogy elutazok-e bárhová, vagy felrúgom kellemes és jó szokásaimat. Mindezt csak akkor kell megtennem, ha valamelyikkel nem tudok már azonosulni, és szükségét érzem, hogy életütememet is megváltoztassam. Amikor beleunok a napi rutinba, akkor is végezzem el azt, ez elengedhetetlen, különben valóban lecsúszok egy olyan szintre, ahol már magamat is megvethetem, ha például megérzem mosdatlanságom szagát. Persze a belső szagtalan (a Teremtő úgy gondoskodott róla, hogy pl. emésztésünk, belső szerveink szagai nem „ütnek át” bőrünkön), így a lélek is mindig tisztának tűnik. Akkor valóban baj van, ha csak azért szakállasodunk el, mert igénytelenek vagyunk önmagunkra, és a környezetünk tagjaira is ezzel. Az ilyen „elszakállasodás” valóban rossz, és együtt jár azzal, hogy FELADTUK. Ilyenkor már nincs tovább, már csak az időpont bizonytalan, mikor lesz vége az egésznek. (Persze, ha borotválkozunk, akkor is így van ez, kérem!)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
