DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2844 szerző 38804 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK


 
Új maradandokkok

Filip Tamás: Egy nap
Filip Tamás: Ne így
Filip Tamás: Másik ég alatt
Vadas Tibor: Túlélő sztori
Ocsovai Ferenc: Börtönima
Valyon László: Alkony
Kiss-Teleki Rita: magamnak egészet
Kiss-Teleki Rita: valaki
Kiss-Teleki Rita: Megtartom
Kiss-Teleki Rita: senki
FRISS FÓRUMOK

Ocsovai Ferenc 1 órája
Filip Tamás 3 napja
Vadas Tibor 4 napja
DOKK_FAQ 4 napja
Kiss-Teleki Rita 6 napja
Tóth János Janus 7 napja
Karaffa Gyula 9 napja
Valyon László 11 napja
Gyors & Gyilkos 13 napja
Francesco de Orellana 14 napja
Pálóczi Antal 17 napja
Cservinka Dávid 17 napja
Szilasi Katalin 19 napja
Szakállas Zsolt 21 napja
Vasi Ferenc Zoltán 23 napja
Bátai Tibor 24 napja
Farkas György 27 napja
Zsolt Szakállas 35 napja
Serfőző Attila 38 napja
Gyurcsi - Zalán György 44 napja
FRISS NAPLÓK

 Bátai Tibor 14 órája
mix 21 órája
az univerzum szélén 1 napja
A vádlottak padján 1 napja
ELKÉPZELHETŐ 2 napja
Zúzmara 2 napja
fiaiéi 3 napja
Gyurcsi 5 napja
nélküled 6 napja
Baltazar 8 napja
Paricska. Életmű 14 napja
négysorosok 15 napja
DE MI LESZ A NOVELLÁKKAL? 16 napja
Janus naplója 16 napja
Játék backstage 17 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: A vádlottak padján
Legutóbbi olvasó: 2024-07-22 09:53 Összes olvasás: 60167

Korábbi hozzászólások:  
872. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 114.42024-07-20 11:57
A vízszintes és a függőleges támadásról

„A nagy emberi irányváltozásokat mindig követi a kellék stílusa és irányváltozása is.” -olvashatjuk, s lám, ennyi év eltelte után ismét a háború támájánál tartunk. Szemérmesen „katonai műveletek” zajlanak csupán, így azt hiheti aki ezt így fogalmazza meg, hogy erkölcsileg elfogadhatóbb az, hogy 2024-ben immáron több mint két éve egy világhatalom megtámadta egykor saját területét, saját testvéreit (a kijevi ruszt), saját hittestvéreit, rokonokat, barátokat. Nyelvük 62%-ban azonos, ám területileg az ukrán termőföld lát el sok országot, hiszen a világ egyik legnagyobb gabonatermelője.
A háború (mi, ha egy mód van rá, „nevezzük nevén a gyermeket”, és ne vezessük félre se magunkat, se a környezetünket) kitörésekor furcsa volt látni, hogy az oroszok egy régi haditechnikát „vetettek be”, és vízszintes vonalban vonultak harcba, ám válaszul azonnal függőlegesen kaptak választ: dróntámadásokkal olyan mennyiségű orosz haditechnikát pusztítottak el az ukránok (a bennük ülő emberanyaggal együtt (direkte használtam ezt az embertelen szót)), hogy a hadi út mellett szinte mindenütt szétlőtt, rozsdásra kiégett autók, tankok hevertek szerte-szét (mi lehet most velük?). Egy új kor új fegyvereket igényel, az oroszok csak meg akartak szabadulni emzárolt, talán még a második világháborúban is használt fegyvereiktől, járműveiktől. Talán azt gondolták, ennyi is elég lesz – ha hírtelen lerohannak egy országot, az ezt látva, önként megadja majd magát. Ennek ellenére már a harmadik éve tartanak az álszent módon elkeresztelt katonai műveletek. Közben 2022-2024 között EMBEREK tízezrei, ha nem százezrei haltak meg, menekültek el otthonukból, az anyagi pusztítás akkora, hogy pénzben szinte kifejezhetetlen, hiszen az oroszok taktikájához láthatóan az is hozzátartozik, hogy a földdel teszik egyenlővé azt a települést, ahová bevonulnak (ezzel akadályozva meg azt, hogy bárki is visszatérjen oda).
A világ tehát áttért egy újabb hadviselésre, a „függőleges” háborúra. Már nem kell feltétlenül látnia azt egy katonának, ahogy szétfröccsen a feje annak, akire rálőtt, azt sem kell megtapasztalnia, hogy ha belevágja a szuronyát a másikba, akkor saját arcába is fröccsen a másik ember vére, és nem kell néznie, ahogy az kileheli a lelkét. Elég egy biztonságos, meleg helyen ülve, egy képernyőt bámulva, egy dzsojsztikot mozgatva megnyomni egy gombot a megfelelő pillanatban – és szenvtelenül, vigyorogva (akár egy videójátékban) konstatálni, nyertem, milyen ügyes vagyok, ÉN VAGYOK A VILÁG URA!
Ahogy a háborúban, úgy a civil életben is elhatalmasodott ez a fentről jövő támadás: az internetnek és a különféle „közösségi oldalaknak” „hála” (milyen hasonlóan elfogadhatóvá tevő, hamis illúziót keltő ez a megfogalmazás, mint a háborúra a katonai művelet) manapság millió és millió szakértő szól bele annak az életébe, aki hagyja! Öngyilkosok százai, lelki sérültek ezrei százezrei lennének a bizonyíték arra, hogy jelen esetben sem közösség nincs, sem szakértők, sem felelősség: csak unatkozó, kompenzáló, öngyógyító, megerősítést, szeretetet váró beteg emberek vannak, akiknek a net és a „közösségi oldalak” adnak örömöt az életben. Mi ez, ha nem egy csendes háború, egy zajló „katonai művelet” az emberiség ellen? És a támadás itt is függőlegesen (egyszerűbben mondva) támad az emberre.
A televíziókban látható sorozatokban, filmekben Földön kívüliek támadásaitól mentik meg a hősök az emberiséget (általában minden hős amerikai, hiszen a film is az), a Föld felé száguldó meteorit-, vagy kisbolygó ütközésétől mentik meg a Földet arra leszállva, fúrva-faragva azt, vagy szétrobbantva. Ezek a filmek mind-mind a lelkiismeret megnyugtatására szolgál, és főleg az „amcsiknak”, akik MINDENÜTT OTT VANNAK, AHOL NEM KELLENE NEKIK OTT LENNI. A világ csendőre szerepben tetszelegve demokráciát exportálnak- mondják, jó szándékkal. Persze csak annyit szeretnének elérni, hogy NEKIK LEGYEN MINDIG olcsó benzin, mekdonáldszos kaja, popkorn és kóla, és hízzanak, hízzanak, egyre nagyobbak legyenek, egyre hatalmasabbak legyenek. Ez az „amerikai életérzés”, amiről nem hajlandóak lemondani. Észre sem veszik, más népek kultúrájában mennyi kárt okoztak csupán azzal, hogy az emberek tömegesen „úgy szeretnének élni, ahogy az amerikaiak”, bámulni a tévét, közben sört kortyolni, és azt sem tudni, hogy Románia fővárosa nem Budapest.
Mindegy is, hogy szemtől-szembe, vagy hogy fentről az égből – amíg háborúzik az ember, az emberiség nem több, mint egy őskori horda! És ezt a hordaságot nem szelídíti-enyhíti az sem, hogy közben a holdon járt már, és mobilon beszélhet egy ausztrál bennszülött egy amerikai rokonával, vagy ismerősével „valós időben”.
Sokszor (elgondolkodva) valóban önpusztító gondolatok gyötörhetik az embert, mert látja, hogy sem a korszellem, sem az emberiség (mint nagy egész) hibái, erkölcstelenségei ellen nem tud tenni semmit! Csak egyet: elfogadni azt. Ha szól ellene, vállalnia kell azt, hogy nehéz és keserves élete lesz. Ha nem szól ellene, vállalnia kell azt, hogy nehéz és keserves élete lesz.

871. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 113.2024-07-19 10:05
Arról, hogy mit érdemes és mit nem érdemes cselekedni?

Nehéz elkerülni, hogy az ember ne ünnepeltesse magát. Általában az alkotók többsége is elismerésre, megértésre és munkájának, gondolatainak a megbecsülésre vágyik. Főleg manapság nehéz olyan művészt találni, akit nem a tömeg elismerése, nem a népszerűség hajszolása vezet alkotásra, hanem a színtiszta művészet, az, hogy SAJÁT MAGÁNAK MEGMAGYARÁZZA A VILÁGOT. Akik aztán műveit olvashatják, nézhetik, tapinthatják, valódi ajándéknak tekinthetik, ha ők is felfedeznek egyezést a saját elképzeléseik és a művészéi között. Isteni csoda ez, amit kevesen élnek át, tapasztalnak meg. Mostanában, amikor MINDENKI ÍR, ÉS ÖNMEGVALÓSÍT, és a művészeteket rehabilitációs, vagy öngyógyító céllal művelik (talán ezt hívták régebben egyértelműsítve dilettantizmusnak?), úgy érezhetjük, az igazi művészet, az igazi művészek kifulladtak. Nincs már mit mondaniuk saját maguknak sem, s így az embereknek sem, mert a korszellem azt sulykolja a gondolataikba, azt duruzsolja a fülükbe, hogy SENKI SEMMI ÚJAT NEM TUD MÁR MONDANI. Ami megismerhető volt, azt már rég megismertük (művészileg), egyedül a fizikában lehet újabb és újabb törvényeket felfedezni. Túl kicsi a Föld és túl kevés dolgok vannak földön és égen, hogysem életfogytig témát szolgáltasson a művészeteknek.
Mit érdemes akkor tehát cselekedni? SEMMIT. A legjobb lenne semmit sem tenni, csak elővenni azokat a műveket (szó volt már róluk, a remekművekről), amikben „meg van írva nekünk a világ”, amikben „ott vannak a kérdéseinkre a válaszok”, amik „szótlanságukkal is beszédesen fecsegnek az életről”. Az embernek egy bizonyos időn túl nem érdemes semmit sem csinálnia, mert halála előtt az élete további részének a hiánypótlásokról és a további megismerésekről kellene szólnia. Élvezkednie kellene a gondolatok sokaságában, a tudás megismerésében, az egyetemességben, az alapigazságokban, vagy csak a szimpla, egyszerű igazságokban. Katarzisos állapotban kellene élnie halála előtt, mert a végső igazság megismerése előtt áll: olyan igazság megismerése előtt, ami csakis a HALOTTAKNAK ADATIK MEG. Ezt az igazságot élők nem kaphatják meg, mert az túlontúl befolyásolná az egyén, és a társadalom életét, szabályait, törvényeit, működésélt.
Tudni, olvasni, filmet nézni, kiállításokra járni, zenét, élő zenét hallgatni, olyat, ami ott születik meg a szemünk-fülünk előtt. Félredobni a mobiltelefont, a fényképezőt, a filmfelvevőt, mert a pillanatot ÁTÉLNI EZEK A TECHNIKAI ESZKÖZÖK NEM ENGEDIK, aki ilyeneket használ, ráadásul RAKTÁROZNI SZERETNE, bespejzolni önmagának. Minden, amiben az egó (vagy a hübrisz) túlkapásai fedezhetők fel, elvetendő. Elvetendő lenne. A másokkal való nemtörődömség a társadalmat is bomlasztja, elemi részeire bontja, és megakadályozza azt, hogy KÖZÖS DOLGAINK legyenek. Az ilyen társadalom nem akarja, nem tudja „rendezni végre közös dolgainkat”, pedig tényleg ez lenne a nívós földi/emberi élet egyetlen alapfeltétele. Minden művészet és művész erről alkot műveket, ezt szajkózza akkor is, ha ezért tán mindenki kineveti, vagy „lesajnálják olyan emberi csoportok”, akik egyáltalán semmit sem fogtak fel abból, hogy EMBEREK VAGYUNK.
Mit érdemes hát cselekedni? A legjobb, ha nem teszel semmit: csak élsz, vagy, látsz, gondolkodsz, írsz, festesz, faragsz, fotózol, filmezel, új elméleteket állítasz fel, de ezekről soha, senkinek nem beszélsz. Amint beszélni kezdesz ezekről, azonnal érthetetlen és elfogadhatatlan leszel a külvilágnak. És ez csak akkor nem így van, ha tudatosan az embereknek akarsz szólni, a tömegnek akarsz „imponálni”. Egyszer azt a gondolatot találtam, hogy: Miért van az, hogy okos emberek mindig a maguktól butábbak elismerésére vágynak? Irtsd ki magadból a „gazt”, nevelj csodás virágokat, csak magáért a nevelésért, magáért a virágért.
Nem vagyok különb ám azért, mert ilyen gondolatokat kapok „valahonnan” (mert most is úgy írok, hogy leültem a gép elé és jönnek ki belőlem a szavak, Isten tudja, honnan), sőt, nem is akarok különb lenni „versenyszerűen” senkinél. Csak a hátralévő életemben szeretnék igazán, és tisztességesen felkészülni az élet második legnagyobb kalandjára, a halálra. Terveim szerint akár a tibetiek, szeretnék beleolvadni a természetbe: odakinn a Börzsöny rengetegeiben akarom meglátni majd az utolsó felhőket az égen, miközben a hátamon fekve hagyom a lelkem elrepülni. Aztán, hogy mit csinálnak velem a vadak, az már az ő dolguk lesz, nekem elég annyi, hogy mindezek előtt egy utolsó sebet ejtek halandó testemen.

870. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 112.2024-07-18 10:48
A fürdőzésről

Ahonnan én jövök, ott sosem élt „polgári életet” senki, hiszen azt senki sem tehette meg, és ráadásul PÉLDA SEM VOLT ERRE: még a régi uraink (grófok, bírtokosok) sem polgári életet éltek, hiszen ők magasabban voltak a hierarchiában, s amikor a hatalmuk odalett, akkor pedig hirtelen kerültek olyan helyzetbe, ahol nem élhették volna sem az előző stílusú életüket, sem a polgárit. Ez csak néhányaknak sikerült, azok is szinte mind írói, művészi pályára lépve tudták ezt megvalósítani. Ahonnan én jövök, ott a téeszelnökök, pártfunkcionáriusok esetleg csak mímelték a polgári létet, soha nem olvastak, nem művelődtek, nem voltak karakterek, elképzeléseik szerint élték az általuk már polgárinak tartott életüket, ami nem volt egyéb, mint a szegények fölött állva azt csinálhattak a közösből szerzett vagyonukkal, amit csak akartak, duhajkodással, evéssel-ivással mutatták ki azt, hogy „mennyivel jobbak” a társaiknál. (Ebből a szempontból a szocializmus már a kezdetén, a legelején megbukott, mert olyan éles határ húzódott az emberek ÉS A vezetőik életmódja között, ami egyáltalán nem az egyenlőségről vallott.
Szóval, ahonnan én jövök, ahol valamiféle életszemléletet tapasztaltam-tanultam, ott az emberek nem jártak fürdőkbe. Hetente egyszer fürödtünk. A csikós sparhelten melegítettünk hozzá vizet, általában én hoztam be vagy a speizből, vagy kintről a sufniból a bádoglemez teknőt a konyhába, anyám beletöltötte a forró vizet, majd a hideggel „beállította” a hőfokát, és először én, majd anyám fürdött meg. A konyhaajtóra egy takarót feszítettünk ilyenkor, így egy elszeparált fürdőszobává nemesedett a konyha egy órányi időre. A vizet általában másnap reggel hordtam ki a kiskertbe, vagy csak a hátsó udvarba, s löttyintettem ki a vödörből, amit aztán a nyíri homok azonnal beszívott magába. Hétköznapokon csak mosdottunk, azaz lavórban a felső testemet megmostam, majd a lavórt letéve a földre, lábaimat, majd fölé guggolva alsó testemet mostam meg alaposan szappannal. Tehát tiszták voltunk a szegénységben is. Élvezetet is adott a fürdés, de tulajdonképpen csakis tisztálkodási szerepe volt az életünkben. (Emlékszem, egyszer egy ilyen lavóros mosdásom közben jött meg egyik rokonom, s anyám hiába mondta neki, hogy épp mosdok, rám nyitotta a konyha eltakart ajtaját pontosan akkor, amikor a már éledező vesszőmet mostam (nem éledezett az, már keményen élt, ha csak hozzányúltam is). Eltakarni sem tudtam, s rokonom is csak azt nézte, nézte, majd néhány dolgot kinyögve távozott. Mindkettőnknek nagyon kellemetlen helyzetet teremtett az ilyen fürdőzés. Talán ez a történet is közrejátszott abban, hogy olyan „fóbiám” alakult ki, ami miatt sosem járok sem fürdőbe, sem olyan helyre, ahol le kell vetkőznöm. Nehéz volt így élni, de megoldottam.
Életemben először (és eddig utoljára is) 1978-ban jártam a Balatonnál, és lubickoltam benne. Megtartani meg tudom magam a vízben a felszínen, de úszásnak az nem nevezhető. Addig csak olyan „úszós” élményem volt, mint a pócspetri páskom vályogvetők által kimélyített gödreiben való négykézlábon járás, amit mi persze úszásnak tituláltunk. A vízben egyébként a falu libái is úszkáltak, benne hagyva emésztésük végtermékeit. Talán ezért is éltek benne kisebb halacskák, kárászok, törpeharcsák.
Fürdőbe a szűkebb gyerekkori családból egy ember jutott el, a nővérem. Ő 17 évesen a nyíregyházi gumigyárban dolgozva kapott egy szakszervezeti „beutalót” Hévízre, ahonnan már „másodmagával” jött haza, megismerte leendő férjét.
Nem olyan családba születtem tehát, aki a polgári életmód fürdőzési szokásait ismerte volna, vagy ismerné. El tudom képzelni Márai valós lelkendezését a fürdőkkel kapcsolatban, de sajnos ez máig „kiesett” az életemből, s ha én felüdülni vágyom, akkor inkább erdőbe, vagy a hegyekbe megyek, és a fürdőkádban, vagy zuhanyozva csak a kosztól szabadulok meg. Kicsit irigylem azokat, akik fürdőbe járnak mindenféle averzió nélkül, és nem jelent nekik problémát az, hogy más, félig meztelen emberek intim szférájába tolakodnak vagy kényszerből (zsúfoltság), vagy éppen ezt élvezettel teszik. De csak egy kicsit irigylem őket, mert egyébként nonszensznek, és mélyen „állatinak” tartom ezt a kikapcsolódási módot.

869. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 111.2024-07-17 09:25
Az életveszélyről

Élni – életveszélyes! Gondoljunk bele: egy anyának a legfőbb feladata az, hogy ÉLETBEN TARTSA gyermekét, ez a dolga 0-24-ben (ahogy manapság mondják), és aki ettől többet vár el egy anyától, az próbálja meg, csinálja utána. Nem csodálkozom tehát, amikor mindenféle szülésre ösztönző támogatások ellenére egyre kevesebben vállalnak gyereket: „A gyermeket fel is kell nevelni”. Jól tudják ezt a leendő szülők, hiszen az ősök generációkról generációkra átadják ezt a tudásukat is az utódoknak, így azok ösztönösen érzik, TUDJÁK, hogy mi a dolguk. És ennél nincs nagyobb munka: az apának elsősorban a család anyagi ellátása a feladata (régebben a biztonságuk garantálása is az volt, manapság talán ebből a szempontból nyugodtabb és törvényesebb világban élünk), míg az anyának a gyermek életben tartása, egészségesen tartása, és az emberi élethez szükséges alapvetően fontos dolgok megtanítása a feladata.
Az anya tanít meg beszélni (anyanyelv), az anya tanít meg járni, az anya tanítja meg az alapvető szabályokat, „edukálja” a gyereket, miközben az apa gondoskodik róluk, és átvállalja az esetleges harcot az anyagiakért. Tudom, ósdi felfogás ez már, de ez az ALAP OLYAN MÉLYEN VAN BELEÍRVA a lelkünkbe, hogy még ma is így működünk, ha beismerjük ezt, ha nem.
Ebből a szemléletből manapság is élő és ható részleteket láthatunk: a pedofília, a gyerekek ellen elkövetett bűnök a legnagyobb felháborodást keltőek, masszív bűnözőknek SZENT ÉS SÉRTHETETLEN a gyermek, az anya, a család (gondoljunk a maffia működésére, életfelfogására), a ma is zajló háborúkba nőket-gyerekeket nem soroznak csak végszükségben, nőket-gyerekeket „nem szokás” gyilkolni. Bár végtelenül álszent ez a felfogás (MERT MINDEN ÉLET SZENT ÉS SÉRTHTETETLENNEK KELLENE LEGYEN), de ez máig működik a fejekben. A harc, a konkrét ölés-gyilkolás, csatározás mindig az apák dolga, ők vállalják ezt az életveszélyt a jövő miatt.
Persze mára vagyunk annyira egoisták (mert ahogy érezzük, sokkal kevesebb a veszélyhelyzet, és sokkal több a JÓ DOLOG AZ ÉLETBEN), hogy elfeledjük alapvető feladatainkat.
Sokszor megrettenünk az előttünk álló feladattól: gyereket nevelni? Hiszen az nagyon nehéz! Igen, valóban, nagyon nehéz. És miközben neveljük őket, sok dologról le kell mondani. Mára a legnagyobb leterhelés lett egy gyermek felnevelése: csak az egészséges fejlődéséhez való dolgok havi több százezerre is felfuthatnak (pelenkák, tápszerek, krémek, törlőkendők, ruhák, oltások), s közben az anya és az apa pont ekkor kapja a legkevesebbet a gyerekneveléshez: az anya a gyermek egyéves kora után már csak töredékét kapja a szülés előtti fizetésének, a családi pótlék évtized óta 13.300, forint, ami olyannyira elinflálódott, hogy egy csecsemő egy heti pelenkájára sem elég.
Kérdezhetik: hogy jönnek ezek az előző mondatok ahhoz, hogy élni veszélyes, hogy életveszélyben vagyunk?
Csak úgy, hogy az ember ha tovább akarja adni az életet (mert ennél többet nem tehet úgysem), akkor kénytelen lesz veszélyes életveszélyes helyzetekbe belemenni. Én (most bevallom önöknek) például rengeteget utaztam, ingáztam lakhelyem és munkahelyem között. Egyik hosszú szolgálatom után (a fő-, és a másodállásban is dolgoztam egymás után) autóval igyekeztem haza. Már sötét volt, a feleségem biztosan lefektette a négy gyereket, és várt rám. A 2.számú főúton haladt a kocsisor, gyorsan nem is tudtam volna menni, mert majdnem összefüggő sor alakult ki, annyival mentem, mint a többiek. Egyszercsak az előttem haladó autó jobbra rántotta a kormányt, s én átugrottam az autómmal „valamin”, ami az úton hevert. Természetesen megálltam én magam is, oldalra pillantva inkább csak éreztem, hogy baj van, sokan állnak az út szélén. Mint kiderült, három részeg ember a gyalogos felüljáró helyett a főúton haladt át a kocsmázásuk után. Az egyiküket elütötte egy hölgy (aki sokkos állapotba állt az autója mellett), és kidobta a főút közepére, majd fékezett. Beleszaladt egy friss, két napos autóval közlekedő úr, majd áthajtott a testen egy személyautó, egy romániai kisbusz egy teljes családdal, a következő autó volt az, aki előttem félrerántotta a kormányt, majd én is áthajtottam a testen. Volt tehát két totálkáros autó, egy sokkos vezető, három sofőr, akik áthajtottak a testen, és egy sofőr, akinek sikerült kikerülnie, mert ő a kisbuszt látta maga előtt, amint ráhajt a testre. Még élt az az ember, akit elütöttünk. A kórházban is élt még, de olyan sérüléseket szenvedett, hogy ott belehalt az ütközésekbe. Belőlünk gyilkost csinált, önmagából hullát. Az ország egyik legnagyobb szaktekintélye adott olyan véleményt, hogy nem vagyunk hibásak a balesetért, mert elkerülhetetlen volt az ütközés a testtel, nem mentünk gyorsan, így egyikőnket sem büntettek meg. A romániai kisbuszt a teljes családdal még ott „elzavarták” a trendőrök, nem akartak bonyodalmat maguknak. MÁIG NEM TUDOM IGAZÁN FELDOLGOZNI ezt az eseményt, azt, hogy mit tettem, sokszor gondolok arra, ha nem dolgoztam volna 24 órát egyhuzamban, talán az én reflexeim is lettek volna olyan jók, mint az előttem haladóé. De ne feledjük, még ketten voltak rajtam kívül akik… és a hölgy, aki elütötte. Mint később kiderült, a helyszínelés alatt a két részeg társ visszaoldalgott a helyszínre, és szenvtelenül végignézték társuk szenvedését, és a rengeteg anyagi kárt, amit okoztak. A lelkekben keletkezett károkról ne is beszéljünk.
Nos, az élet ilyen. Minden pillanatban veszélyhelyzetek állhatnak elő. Épp ezért gondoljuk meg jól, mit teszünk, vagy mit nem teszünk. Magunkért is felelősek vagyunk, nem csak a családunkért, a társunkért, az embertársainkért. És sose feledjük az isteni igazságot: Bárkivel bármikor bármi megtörténhet. Ha hívő, ha nem. A hívő sokszor Isten büntetésének fogja fel, a hitetlen pedig a véletlenek játékának. Így egyik sem igaz: szerintem csak egyszerűen az történik meg, aminek az adott pillanatban meg kell történnie. És ez részünkről kikerülhetetlen.

868. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 110.2024-07-16 09:12
Az értelem hatalmáról

Nem tartom magam nagy embernek, de azért tudom/látom, „van bennem értelem”, és így hatvan fölött talán már némi élettapasztalat is „összeszennyezte” egykor tiszta, gyermeki lelkem. Épp ezért bátran és szókimondóan beszélhetek mindenről, amit igaznak hiszek, amit igaznak tartok.
„A filozófust megölheti az állam; de élni és megmaradni nem tud nélküle.” – szól a szentencia Máraitól, s neki is adatott (sőt, ő igazi történelmi időkben élt) bőven tapasztalat, mert olyanokat látott, olyan korokban élt, amikor ezt a mondatot „megszülhette” a fejében, és leírhatta a könyvében. Visszatekintve azzal a kiegészítéssel lehet ezt a mondatot „újraírni”, hogy ha filozófusból lesz államalapító vagy vezető, akkor összes addigi tudását „átírja” a hatalom gyakorlása, és az esetleges, felszínre kerülő emberi gyengesége. Egy politikai vezető sem volt még, aki betartotta volna hatalomra kerülése előtti ígéretét. A politika lényege a hazugság, s így vagy az ígéretei voltak hazugok, vagy azok igazak voltak ugyan, de ő maga lett hazug a hatalomra kerülése után. Egyik vezetőnk így fogalmazta ezt meg, az egyszerű pórnép számára is érthetően: „Ne azt figyeljék mit mondok, azt figyeljék, mit csinálok.” Összefoglalta mindazt, amit addig a politikáról tudni illett/kellett, és előre „figyelmeztetett” bennünket, hogy „így jártunk”.
A hatalom megtartás nem igényel filozófusi tehetségeket, gondolatokat, előző fejezetben már írtam Bibóról, Hamvasról, Wassról, akiket csak felkapott a hatalom és a környezete, ideológiája igazolásaként, de mondataik, gondolataik valódi tartalmát nem tudták, vagy nem is akarták betartani. Evidencia, hogy az értelem mindent legyőz – már, ha akarja. Ahol úgy érezzük, hogy az értelem háttérbe kellett húzódjon, ott a nép általában tudatlanságban él, vagy abban tartják a hatalmasok. Az egyén értelme sosem tud érvényesülni anélkül, hogy másokkal ne kellene összefognia. Ha ilyen csoportok kialakulhatnak, alakulnak ki egy társadalomban, akkor sem elég a létük ahhoz, hogy a hatalomtól átvegyék az irányítást, mert ahhoz az is kellene, hogy az egyes személyeket is meggyőzzék, és maguk mellé állítsák kár egy szavazáskor, akár egy „puccskor”, akár egy forradalomkor. A hatalom megtartása tehát elsődlegesen a gondolkodó elmék elnyomásából, és a nép, a szavazók, az „egyszerű” polgárok gondolkodásának „átgyúrásából”, sőt, akár „szellemi nyomorban tartásától” függ igazán.
Amióta élek, a hatalom részéről (mindegy, ki volt hatalmon!!) csakis hazugságokat hallottam. Hamisított statisztikákkal befolyásolták az életünket, olyan adatokkal halmoztak el, ami szerint boldogságban, gazdagon és jólétben kellett volna élnünk. A tapasztalat mást mutatott. Mindig. A magyar nép évtizedekig elfogadott egy olyan diktatúrát, diktátort a feje fölött, aki a hatalmát úgy szerezte meg, hogy a demokratikus átalakulást leverte, azokat a gondolkodókat, akik ennek élére akartak állni, felakasztatta, értelmiségieink, művészeint, gondolkodóink színe-java külföldre távozott s ott lettek néhányan Nobel-díjasok, professzorok, feltalálók, megbecsült emberei annak a társadalomnak, ahol a hatalom jobban van ellenőrzés alá vonva, ahol nem egyszemélyi vezetés alakult ki.
A „rendszerváltás” alatt az egyszerű nép számára ismeretlen paktumokat, megegyezéseket kötöttek a leköszönő diktatúra vezetőivel (az egyszemélyi vezető akkorra már elméjében – talán a lelkiismeretfurdalás miatt - beszámíthatatlan volt), de egy biztos, MINDNEK MEGÉRTE átadni békésen a hatalmat, hiszen mindből újra politikus, milliárdos vállalkozó, a gazdasági hatalom birtokosai lettek. És aki a cechet fizeti, a cigány annak húzza a nótát. Még most is nekik húzzák azt a bizonyos nótát, míg mi     ugyanabban az egzisztenciális bizonytalanságban élünk. A lakosság kétharmada nagy bajban lenne, ha egy százezer forintos krach ütne be, mondjuk elromlana az autója, vagy le kellene cserélnie a hűtőszekrényt. Ma is egyik hónapról a másikra él a többség, és amin szocializálódtunk, az ma is működik: mindenki „okosba” akarja megoldani az életét. Ha várni kell egy műtétre, hiába nincs hálapénz, sőt, a törvény immár bünteti azt aki ad, és azt is aki elfogad, mégis csak egy telefonba kerül az alkalmas ember felé, és már műtik is az illetőt. Tudjál ez mit jelent? Hogy MÁSOK AKÁR MEG IS HALHATNAK. a kutya sem törődik velük állami szinten.
Amikor a hatalom megöli a filozófusait, akkor az egészségügyi-oktatási és belügyminiszter egy nyugdíjas rendőrtábornok lesz, a gazdasági miniszter a legnagyobb bankból kirúgott hivatalnok lesz, a külügyminiszter maszkok és lélegeztetőgépeket fog vásárolni, miközben magunkra haragítja arrogáns stílusával a fél világot, akkor a honvédelmi miniszter olyan milliárdos vállalkozó lesz, aki maga is érdekelt a hadiipari termelésben, és a kaszinók működtetésében, akkor olyan építési miniszterünk lesz, aki „elfelejtette” a milliárdos vadászkastélyát bevallani a vagyonnyilatkozatában. Stb, stb. Amikor a hatalom megöli a filozófusait, akkor bárki, bármikor, bármilyen pozícióba kinevezhető, mert MINDENHEZ IS ÉRT, pusztán egy a feltétel, a lojalitás a vezér felé. Aki nem lojális, azonnal repül, aki lojális, akkor sem repül, ha „rossz fát tett a tűzre”, mert senkit sem hagynak az út szélén. Ha más nincs, kiküldik „az euba” képviselőnek, ahol meglesz a függetlensége, óriási pénzeket keres, úgy élhet mint egy kiskirály, csak szavazáskor azt a gombot kell megnyomni, amit a vezér mond. Van ilyen vezetésből kiesett volt miniszterünk, aki öt milliárdot költött el úgy, hogy egy kanyit sem hozott vissza a berendezés, mégis, a mai napig élvezi a politikai „karrierjének” áldásait, úgy, hogy évek óta nem mondott ki egy önálló mondatot (példa rá a most lezajlott uniós választás televíziós „vitája”).
Amikor a hatalom megöli a filozófusait, akkor a nép sokáig retteg a hatalomtól, vagy rettegi a hatalmat. Ahogy láttuk Kádártól, akár évtizedekig is eltarthat egy olyan „felvilágosodási” folyamat, aminek a végén lesz valaki, aki ki meri jelenteni, hogy a „király meztelen”. Hatvanegy éve élek ilyen hatalmak alatt, ilyen társadalomban. Sose hittem volna, hogy valószínűleg ilyenben fogok meghalni, és a gyerekeimnek sem jósolok nagy jövőt arra, hogy valaha békésen, szabadon, egy igazi demokratikus országban fognak élni, ahol azt sem fogják tudni, ki a miniszterelnök, mert nem a szavazatuk lesz a politikusoknak fontos, HANEM AZ ÉLETÜK!


867. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 109.2024-07-15 11:45
A válogatásról és a hűségről

Ez a fejezet ismét és csak a könyvekről (kellene hogy) szól(jon). Igen, bár minden könyv megbecsülendő és egy sem dobható ki „csak úgy”, sok „könyvszemetet” is termeltek az írók, politikusok, költők az évszázadok során. Ha úgy tekintünk rájuk, mind KORDOKUMENTUM is egyben, dokumentálja az adott ember, s vele/általa az adott kor gondolkodását, tudósít az akkor korszellemről. Vagy épp arról, mi volt a divat a dilletánsok, vagy műélvezők, vagy komoly irodalmárok körében. Minden az emberről, az akkor élt emberekről vall, így még ezek a „könyvszemétnek” is minősíthető könyvek is értéket képviselnek. Persze, kérdés, lesz-e olyan elszánt ember, aki véges életéből IDŐT áldoz majd egy Lenin-összes elolvasására. (Apropó, Lenin! Olyan hosszú a könyveinek a sora, olyan tekintélyes mennyiséget írt, hogy el sem tudom képzelni, mikor élt közben ez az ember magánéletet, mikor utazott, pihent, horgászott vagy olvasott? Mert könyvsorozatáról ránézésre is azt lehet gondolni, hogy mindig írt.)
Valóban meg kell válogatnunk azokat a könyveket, s általuk azokat a témákat, amik a „saját utunkon, saját sínpárunkon” tart bennünket. Eltérni ettől lehet, hogy szellemi kaland, de nem biztos, hogy van bármilyen értelme is.
Tipikus példa a válogatásra az, amikor egy-egy politikai párt, egy-egy csoport a szellemi együvé tartozásuk miatt „választ maguknak csillagot”, s azt lépten-nyomon idézve a közéletben, a politikai életben magasságokba repítik…. önmagukat, a nagy név kihasználásával! Így járt a „rendszerváltás óta” Bibó István, Hamvas Béla, Wass Albert, hogy csak néhány nevet említsek. Ám szinte biztos vagyok abban, hogy az általuk magasra emelkedettek közül alig van olyan, aki VALÓBAN olvasta is őket, s ha olvasta, akkor HŰEK IS MARADTAK az azokban a könyvekben leírt bölcsességekhez, elméletekhez, tapasztalásokhoz, szabályokhoz, törvényekhez.
A legáltalánosabb könyv a Biblia. A világon a legnagyobb példányszámban nyomtatják, szinte kötelezően ott kell legyen a házikönyvtár polcán, mégis, talán az egyik leg nem olvasottabb könyv (szerintem), vagy ha mégis, akkor ehhez a könyvhöz ragaszkodnak legkevésbé, ehhez a könyvhöz hűtlenek legjobban az emberek. Ugyanis ha hűek és ragaszkodóak lennének a Bibliához, a hitük is megváltozna, s a magát kereszténynek, vagy keresztyénnek valló „Nyugat” nem akart volna anyagi jóléte miatt más vallásokat leigázni, s ezzel egy háborúcunamit elindítani a világon. Ha valaki ragaszkodna a Bibliához, mert keresztény, akkor hatalomba kerülve azon elvek szerint egy szociálisan igazán jól működő államot építene, ahol a gazdagabbak nem engednék, hogy bárki is ínséget szenvedjen bármiből, kultúrából sem!
Érdemes tehát a könyveket is megválogatni, s ha már választottunk, akkor azt elolvasni, ha azonosulni tudunk a benne olvasottakkal, akkor hűségeseknek maradni… no, nem a könyvhöz, hanem az ÜZENETÉHEZ. Például ha valaki Bibót olvas, rá hivatkozik, Istenre esküdve vette fel hivatalát, annak észre kellene vennie saját hibáit, saját „elhajlásait”, s észre kellene azt is venni, hogy rossz úton jár, s általa az irányított ország is, és hogy olyan „véletlen” nincs, hogy két hónap alatt két embert lőnek le/meg azok közül, akikkel a jövőt képzeli. Aki szelet vet, vihart arat: aki mások gyűlöletére buzdít, annak bármelyik gyűlölködő veszélyt jelenthet, kárt okozhat.
Persze a „kiválasztott” könyvek arra is jók, hogy mögéjük bújva, akár állarcként használjuk őket. Elhitessük magunkról, hogy mi szelídek, jók, okosak, jót akarók, szolidárisak, megértők, együttérzők és segítőkészek vagyunk. ERRE IS VALÓK a könyvek. És nem a könyvet minősíti az azokat olvasó emberek cselekedetei. Bár Lenint nem olvastam, de maga az általa, és más szovjet vezetők által kiépített „szocializmus”, és abban való élés elég volt ahhoz, hogy azt gondoljam: Vagy Lenin hazudozott a könyveiben, vagy azokat senki sem olvasta, illetve nem RENDELTETÉSSZERŰEN HASZNÁLTA, AZAZ nem értett meg belőle semmit. Neve és eszméje mögé bújva saját diktatúrát épített ki a vezető, a párt. És a történelem ismétli önmagát.
A könyvek végtelenül egyszerűek: mind papírból van, mindegyiknek van borítója, lapjain nyomtatott vagy írott betűkkel üzennek. És mégis minden könyv más és más. És minden könyv önazonos marad azután, ha valaki elolvasta. A könyv állandó, a benne leírtak állandóak, kordokumentumok. A könyveket olvasók viszont mindig mások. És ugyanaz a könyv mindenkinek mást mond, pedig ugyanazt a betűt olvassa belőle mindenki.
Ha válogatsz tehát a könyvek között, magadat építed és magadról vallsz. Egy kis részt „kiadsz” magadról/magadból, és akár védtelen is leszel mások előtt. Jól gondold meg tehát, hogy kell-e, szabad-e kiadnod magad a mai világban? Olvass és maradj hűséges!

866. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 108.2024-07-14 11:29
A türelemről

Sokszor kellett pszichológiai tesztet készíttetnem, illetve készítettek velem. Minden esetben megállapították, hogy bár halvérű nem vagyok, de van bennem empátia, könnyebben viselem a kötöttségeket, és van türelmem, nem vagyok egy izgága, heves, szangvinikus ember. Kellett a munkámhoz, mert sokszor órákat, vagy akár 24 órát is el kellett úgy viselni, hogy egyedül voltam, vagy épp nagy közösségben. Ha valaki ilyenkor türelmetlen másokkal, akkor készen is van a probléma, és már meg is van a „balhé”.
Kisebb koromban sem voltam türelmetlen, hozzászoktatott az ÉLET ahhoz, hogy mindent türelemmel el kell viselni. Például volt olyan eset, hogy gázpalackot kellett cserélnek. Ez akkoriban a hónap csak egyik napján volt lehetséges, egy palack általában elég volt addig, ha nem, akkor beüzemeltük a csikós sparheltet (még az igazi, lemezből készült, külön magas sütővel, biztosan láttak már olyat). Ha kifogyott a palack, az adott napon beálltam reggel korán, már hét órakor a sorba. Mindig voltak, akik akkor már régen ott álltak, sokan két palackkal is. Álltunk a fagyban, a tűző napon, s ha megjött a szállítókocsi a tele palackokkal, akkor mi, fiatalok kiálltunk a sorból, beraktuk a raktárba a friss palackokat, az üreseket felsegítettük a kocsira, majd visszaálltunk a sorba a helyünkre, és megkezdődött a palackcsere. Volt nem egyszer olyan eset, amikor csak délután jött a teherautó, és amikorra sorra kerültem, azt mondta a cseretelepvezető, elfogytak a teli palackok, mert csak ennyit és ennyit kapott. Szocialista kánaánban éltünk, nem volt mit tenni. A miénk volt a hatalom, a gázpalackok és a luxus pedig másé. Ha fodrászhoz mentem, sorba álltunk, ha boltba mentem, sorba álltunk például vártuk a kenyeresautót, míg meg nem hozta a friss kenyeret (tegnapi sosem volt). Ha postára mentem, sorba álltam, ha orvosi vizsgálatra mentem, sorba álltam. Ha kapáltam lenn a kertben, senki sem szólt hozzám, csak a már említett Sokol rádióm hangját hallottam, türelemmel kellett végezni a munkát, sosem kapkodtam, mert nem kapkodhattam. Számítógép nem volt, televízió csak délután-este volt (hétfőn szünnap), laptop, internet, telefon, mobil nem volt, és a könyvekhez is türelem kell.
Én megtanultam türelmesnek lenni. Így alakult ki bennem a türelem mások iránt is. Sosem szerettem rohanni, de magam igyekeztem mindig pontos lenni, ha valaki nem ilyen volt, azt nem szóltam meg, mert eszembe sem jutott, hogy másmilyen is lehetne, vagy én lehetnék „lazább”. Az iskoláimban türelmesnek kellett lennem, egészen más stílusú életet éltünk akkoriban. Mi, egy többségi sváb faluban nem szóltuk le a ruszinokat, a szerbeket, a zsidókat, sem a más vallásúakat. Mi még „ösztönösen” voltunk „vallási, nemzetiségi türelmesek”. És szebb volt úgy a világ.
Akiben nincs türelem a másik ember felé, abban elfogadás sincs. Megértés sincs, szolidaritás sincs, együttérzés sincs, segítőkészség sincs. És saját maga felé sincs türelme, általában mindent meg akar szerezni, de azt most rögtön. Nem tud várni, épp ezért nem értékeli saját tárgyait, gazdagságát, értékeit, de akár a tehetségét sem. A tehetség türelem nélkül olyan, mint a sivatag víz nélkül: szép, megkapó, de hosszabb távon megöli vagy a testet, vagy a lelket.
Mindenhez türelem kell Ha türelmes vagy, nyugodt is vagy, nem hamarkodsz el egy döntést sem, mint ahogy az emberi kapcsolataidban is megértőbb és szeretetteljesebb leszel. A türelem nélkül úgy járnánk, mint ahogy Svejk mondta volt: „Ha az emberek mindig csak jót akarnának, már rég agyonverték volna egymást!” – azaz, ahogy az van is a világban, állandóan háborúskodunk, és legyőzni akarjuk a másikat pusztán azért, mert nem tudunk türelmesek maradni, és becsülni AZT, AMINK VAN.
Egyik versemben így írtam:
Derű

mikor csahos kutyák az angyalok
és a szeretetnél a bűn nagyobb

és szépséges szép a valóság

és körvonalak nélküli a jóság

mikor örül a mű mert kész az alkotó

és az ég alatt minden csak religió

a tenger és a bálna és a delfinek

mind azt kérdezik minek minek

és esőben és ködben sárban

elmerülök e földhözragadtságban

a fákról lelógó zöld gyönyörben

mert minden embert meggyötörtem

mert fűszál csak mind az anyag

és vállamon nyugszik le a nap

és esőben és sárban ködben

szétázott málló göröngyökben

a türelem lehet csak az egyetlen jóság

hát ne vess meg e versért kedves hallgatóság

Itt is ösztönösen írtam, amit. És ez azt is jelenti, hogy komolyan gondoltam. Meg vagyok győződve arról, hogy ha türelmesebb lenne az emberiség, sokkal-sokkal kevesebb problémánk lenne egymással, s talán az áhított „aranykor „ visszatértének is ez a feltétele

865. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 107.2024-07-13 09:45
A remekművekről

„Ne múljon el egyetlen napod, hogy nem olvastál néhány sort Seneca, Tolsztoj, Cervantes, Aristoteles, a Szentírás, Rilke, vagy Marcus Aurelius könyveiből. Mindennap hallgass néhány ütemzenét, ha máskép nem lehet, szólaltasd meg a zene-dobozon Bach, Beethoven, Gluck, vagy Mozart valamely tételét. Ne múljon el nap, hogy nem nézegetted néhány percen át valamilyen jó nyomattükrében Breughel, vagy Dürer, vagy Michelangelo valamelyik festményét, vagy rajzát.” – írja Márai naplója ezen fejezetében.

Óh, szent együgyűség, óh, szent naivitás, óh, szent álmodozás! Pedig IGAZA VAN, most mégis azt kell mondanom, hogy ha rákérdezne manapság akár az „értelmiségiek” között (tanárok, írók, költők, diplomások, politikusok stb.), ÉS rákérdezne az „utca emberei” között ezekre a nevekre, szinte száz százalékosan ki merem jelenteni, hogy a nagyon nagy többség csak nézne rá, mint a hazatérő borjú az újra festett kapura. (Ahogy akkor is csak néznének, ha azt kérdeznénk tőlük, ki volt Márai.) Nézne, és jó esetben találgatna, s ha netán valamelyik említett névről VÉLETLENÜL meg tudná mondani legalább azt, hogy kik voltak ők, akkor úgy örülne, mint az unatkozó majom az ő farkának.

A remekművek mind itt vannak közöttünk, közkinccsé tettük törvényekkel őket (szerzői-jogi törvények), ingyenesen elérhetőek mint például a rengeteg könyv, vagy a tőlük kapott élményt olcsón megfizetve egy-egy múzeumban megnézhetőek, mint a szobrok, festmények, egy-egy koncertteremben meghallgathatóak, mint egy-egy zenemű. Remekművek manapság is születnek, pedig sokszor érzik úgy az alkotók, hogy már rég kimerültek a források, amikből merítve újabb remekművek születhetnének. Tényleg, az emberi műveltség annyi remekművet szült már, hogy ha csak valóban AZOKAT hallgatnánk, néznénk, olvasnánk, az életünk kevés lelne ahhoz, hogy mindet befogadjuk, vagy akár csak átabotában foglalkozzunk velük.

A remekművek „szülése” akár tudatosan, akár tudattalanul történik egy-egy alkotónál, ma is lehetséges! Sokan vannak, kishitüek, akik azt gondolják, nem képesek arra, amire képesek voltak a „régiek”, az ősök, az „úttörők”, az ELSŐK. Pedig a remekműveknél igazán nem az számít, hogy azt elsőnek vagy sokadiknak alkotta-e az alkotója, hanem az, hogy megszületett. És mivel az alkotó emberi elme nem változik negatív irányba (hiszen mindig lázasan teremteni akar), most is születhetnek, és születnek is új és újabb remekművek.

Magával a lehetőséggel tehát semmi probléma nincs, a „kincsestár” megvan, sőt, egyre nagyobb és terjedelmesebb. Manapság azzal van a baj, hogy ezeket a kincseket MOST KINCSEKNEK TARTJA-E A VILÁGON ÉLŐ EMBER? Sajnos ki lehet azt is jelenteni majdnem száz százalékos biztonsággal, hogy NEM!

A ma élők nagyon nagy többségének egyáltalán nem kincs az, ami néhány évtizede még az ALAPMŰVELTSÉGHEZ kellett, hogy tartozzon. A MA EMBERÉNEK annyira más lett az értékrendje, hogy az is kijelenthető, a remekműveket mára csak egy igen kicsi „réteg” becsüli és őrzi, és még kisebb az a „réteg”, aki HASZNÁLJA is őket, akiknek nem csak anyagi befektetést jelent egy első kiadású könyv, vagy egy festmény, vagy egy szobor, hanem igazi örömforrás!

Valamikor már az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején indult el egy olyan erkölcsi „törés” az emberiség történetében (bár soha sem állt erkölcsileg a csúcson), amitől számítva nem csak az erkölcseit, hanem az értékrendjét is átalakította az idő, vagy ő maga. Nem tehető más felelőssé azért, ahogy az egyén él, de az egyénekből épül fel a társadalom, az emberiség, akinek már van egy közös (közösségi) értékrendje. Hogy ezt kik, mikor és hol, milyen módon alakítják, titok! Ady azt írta, „minden egész eltörött”. József Attila azt írta, „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, /Hogy melegednének az emberek. / Ráhányni mindent, ami antik, ócska,/ Csorbát, töröttet s ami új meg ép, / Gyerekjátékot, - ó, boldog fogócska! -/ S rászórni szórva mindent, ami szép.” És jött az első nagy világégés, és jött a második nagy világégés, és ma az EMBER ÖNMAGÁVAL ÉS KÖRNYEZETÉVEL IS AZT CSINÁL, AMIT CSAK AKAR. És az ember csak hedonista módon FOGYASZTANI akar. És nem veszi észre, hogy minden szép, jó, finom és olcsó, vagy épp drága amit ELFOGYASZT, az végül szarrá (salakká, porrá, újra a természet részévé) válik.
Sokszor nevetek azokon a fészbukos, internetes képeke, amikor sokan annak az ételnek a képet teszik fel, amit épp főztek, vagy elfogyasztani fognak. Ám olyan képet soha sem tettek még fel, amin azt mutatják meg, hogy MINDEN ILYEN ÉTEL egyformán hagyja el az emberi testet. Épp ez a végzetesen elszomorító TÉNY kellene arra ösztönözze az embert, hogy megbecsüljön mindet, amit fogyaszt, mert azokból átalakítva ÉPP Ő MAGA lesz, önmagát építi velük.
A remekművekhez már nem tudunk hozzányúlni. Minden remekmű fogyasztása mellőzi a salakanyag keletkezését. Épp ezért az egyik legfontosabb ÉRTÉKÜNK a remekmű, a remekművek, a kultúra, és azok alkotói, alakítói. A tömeges elbutulás korában a nagy többségnek nincsenek kulturális igényei, nem ismerik azt az érzést, amit egy-egy mű igazi élvezete jelent. Üresek a fejek, amiket csak étellel, itallal, megehető, megiható, megemészthető dolgokkal tömnek meg. És aztán egyszerűen defekálnak.
Becsüljük meg tehát egymást, akik még értékeljük a remekműveket, és akik nem csak teleszarjuk a környezetünket! (Most direkt voltam durva, sértő, és vulgáris.)

864. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 106.2024-07-11 09:17
Az állatokról

Az emberi képmutatás legjobban megfigyelhető az állatokkal való viselkedésükből. Míg néhány évtizede még hellyel-közzel esett csak szóba állatvédelem, addig mára nagyot változott a világ erkölcsi állapota ezzel kapcsolatban is. Sokan vannak, akik (szerintem is nagyon helyesen) védik az állatokat, sőt, tesznek is az állatokért, sőt, akár az állatok jogaira hivatkozva harcosan cselekszenek, és tesznek javaslatokat törvénymódosításokra, vagy épp feljelentenek állatkínzókat. Sokan állatmenhelyet tartanak fenn (ezt is nagyon helyesen), és ide várják az emberek anyagi segítségét. Ám, mégis-mégis, vagy épphogy MINDIG Hörömpő Gergely (Gergő bácsi) református lelkész írása jut az eszembe, aki arra figyelmeztetett bennünket, hogy az állatok helyett inkább egymásra figyeljünk, és egymás jogait tartsuk tiszteletben, a szeretetünket egymás felé fordítsuk, ne egy állat kapja meg azt, ami az EMBERNEK JÁRNA.
Ez így leírva, elolvasva, nagyon sommás kijelentés: ám, ha a részletekbe belemegyünk, akkor nem is tűnik olyan „ördögtől valónak”. Mert mire célzott Gergő bácsi? Arra az elembertelenedő világra, amiben valóban egy kutya többet ér egy embernél. Amikor egy kolduló hajléktalant például elküld egy pap a templom közeléből, ne zavarja viselkedésével a hívő lelkeket, ne botránkoztassa meg azokat. Miközben EZ MAGA A BOTRÁNY, kevesen veszik mégis észre. Olyanná lett a világ, ahol egy társadalom alaptörvényében benne vannak az ember jogai, de azok betartásáról senki sem intézkedik. Amikor az ENSZ-nek van egy emberi-jogi nyilatkozata, de annak betartását és betartatását egy állam sem tartja önmagára kötelezőnek. Olyan világban élünk, amikor 2024-ben nem az orvostudománnyal, nem a tudománnyal, nem az emberi jóléttel foglalkozunk, hanem háborúk zajlanak, és egymást ölik azok az emberek, akik ugyanabban az Istenben hisznek, vagy más istent imádnak és arra a hitre akarják vezetni erőszakosan a mást vallókat.
A szinte felfoghatatlan fejlődés és elért eredmények ellenére az emberiség egy íves pálya leszálló ágán csúszik épp lefelé, és hogy „hol áll meg”, senki sem tudja megjósolni. Ha ismernék az Igét, akkor rájönnének, hogy bizony, ezek már azok a bizonyos „utolsó idők”, hiszen annak leírásából szinte minden beteljesedett már.
És akkor vissza az állatokhoz: ha az emberségünk csorbát szenvedett, akkor kompenzálásként az állatok felé fordulva, azok szeretetét látványosan kifejezve tudjuk „elhitetni” a környezetünkkel, hogy mégiscsak emberek maradtunk, vagy azok vagyunk. Ezerszámra vágatunk ki fenyőket csak azért, hogy egy nem létező isten születését sokáig nem is létező szokással megünnepeljünk, igaz, ezek CSAK növények, ezeket ki lehet vágni, nem sírnak. De! Ezerszámra vesszük a nyulakat húsvétkor, amikor megintcsak egy nem létező isten halálát sokáig nem is létező szokással (egy fordítói hiba miatt nyúllal és tojással) ünnepeljük, emlékezünk meg róla, aztán amikor elmúlt a húsvét, ezeket a nyulakat jó esetben „lepasszoljuk” vidéki rokonokhoz, akik szívesen fogadják, majd felnövésük után szívesen elfogyasztják azokat. Ugyancsak jó esetben az Állatkertnek ajándékozzák, ahol is a kígyók s egyéb hüllők táplálékaként hajtanak hasznot a kis kedvencek. Rossz esetben kidobják őket egy bokor alá, és az ÁLLATNAK MÉG EZ A ROSSZ ESET A LEGJOBB, bár egy kinemesített, nevelt nyúl kevésbé állja meg a helyét a „vadonban”, és vad társaival keveredve nem épp az erős vérvonal védelmét szolgálja. Ugyanezen esetek érvényesek a kutyákra is, annyi különbséggel, hogy mi még NEM ESZÜNK KUTYÁT. Mi csak kidobjuk a születésnapra adott kis cukimukit, amikor büdös döggé nő fel, szívfájdalom nélkül vágtuk fejbe őket régen ha útban voltak, most már „EMBERIBB” módon „elaltatjuk” őket. Igaz, mindkét esetben egyszerűen megöltük őket, de az „altatás” legalább egy emberséges magyarázat mások felé arra, amit régen máshogy csináltak.
A dolgot ott rontottuk el, amikor egyes állatfajokat kedvencekké neveltünk, másokat pedig hagytunk prédaállatnak. Innentől vagyunk álszentek, és innentől kell hazudnunk egymásnak és önmagunknak az állatokhoz való kapcsolatunkról.
A vadászok rosszak, mert lelövik a vadat. (Van benne valami, de mi?) De a boltból megvesszük a hűtőpultban lévő húsokat, sőt, szakértői szemmel és csorgó nyállal már arra gondolunk, mit fogunk belőle készíteni. Miért van ez így? Mert nem láttuk azt a csirkét, azt a disznót, azt a marhát akkor, amikor élt. Nem simogattuk meg a buksijukat, nem KÖTŐDTÜNK hozzájuk. S mivel ez így van, ha már csak egyszerűen „húsként”, alapanyagként látjuk őket viszont, akkor már nincs semmiféle averziónk a hús felé. Maximum azok felé, akik a mocskos munkát elvégezve azokat a húsokat a pultokba varázsolják, bennünket megkímélve ezzel egy komoly stressztől, egy komoly traumától.
Ezeket a traumákat felvállalók látnak el élelemmel bennünket, s biztos vagyok benne, hogy ők sem viselkednek másképp kedvenc állataikkal, mint bárki más. Csak ők „helyén tudják kezelni” ezt a kérdést.
Én magam több száz állatot vágtam le, öltem meg. Kecskét, birkát, disznót, nyulat, s dolgoztam fel magunknak csodálatosan finom ennivalóvá. Mindig voltak kutyáink közben, akiket mindig örökbe fogadtunk valakitől. Ám a kötelező szereteten kívül a kutya nálunk házőrző, és nem „öleb”, nem cukimuki kedvenc. Feladata van, beilleszkedve közénk, a család tagjainak szolgálata a dolga. Persze szabadon vannak, még ha össze is kell utánuk szedni a fűből a szart. Emberek után is megtettem ezt nem egyszer, amikor kimertem a budinkat. És nincs ebben semmi szégyellnivaló, mert minden munkát el kell végezni valakinek. Akkor én VALAKI voltam.

863. [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 105.2024-07-09 11:21
A dagályról és az álmodozásról

Valóban szükséges az élethez az álmodozás, és sokszor az érzelmek kifejezése is. Érzelemmentesen élni olyan, mint a fagylaltot harapni: lefagynak az ízlelőbimbóink, és nem élvezünk a fagylaltból semmit a végén.
Manapság az emberek többsége nem szereti kimutatni érzelmeit. Csak akkor, amikor olyan élethelyzetbe kerül: például elmegy egy ottalvós buliba a barátaihoz, vagy egy fesztiválra, ahol nincsenek szabályok, és felszabadultan tud ordítani is, ha azt akarja. A „való világban” nem ezt várja el tőle a társadalom, így ő maga önként elfolyt magában sok olyan érzelmet, aminek ha utat engedne, a világ is szebb lenne. Észrevettem, hogy sokan eltaszítanak az öleléstől, nem szeretik, ha örömből, szeretetből megölelem őket. Általában veszem a jeleket, és nem erőltetem tovább az ilyen embereknél az ölelést, de sajnálom, hogy így van.
Az érzelmek elfolytása kemény, rideg, racionális viselkedést ad az embernek, akitől ha pl. főnök, félni fognak, ha „csak” egy ember, akkor sokan kerülni fogják. Valahol a kettő között kellene állnunk mindig, és el kellene fogadnunk egymás érzelmeit is. A kemény, rideg, racionális viselkedés sokszor „sótlansággal” jár, humortalansággal, unalommal, kedvetlenséggel, beletörődéssel, álmodozás szóba sem jöhet, dagályos érzelmi alapú beszélgetések kizárva. Rossz így élni. Nem is szeretnék.
Bár a környezetét némiképp maga választja meg az ember, mindenütt egyforma karakterekbe fog botlani. Álmodozás és mese az, hogy ha elköltözik onnan, ahol rosszul érzi magát, máshol majd másféle embereket fog megismerni, hogy boldogabb lesz. Nem lesz sehol boldogabb, csak akkor, ha önmaga érzelmesebb kapcsolatokat alakít ki embertársaival. Ráadásul ez semmibe sem kerül, meghallgatni a másikat, rámosolyogni, beszélgetni vele, elmondani egy-két „titkot”, megosztani félelmeinket, örömeinket nem kerül semmibe, sem nekünk, sem másnak. Csak akkor, ha az „idő pénz” felfogás aszerint élünk.
Az időt oda kell szánni arra, hogy az életünk tartalommal teli legyen. Ha nem megyünk el sehová, ha nem akarunk megnézni egy színdarabot, egy koncertet, egy kiállítást, egy irodalmi estet, mert sajnáljuk a rá szánt időt (néha forintosítjuk is) akkor már egy rossz úton járunk, s nem a környezettel van a probléma, hanem velünk.
A környezet nagyon ritkán ad valóságos visszajelzéseket rólunk: álszent és hazug világban nem illendő az igazat kimondani, mert nagyobb a félelem a sértődésektől, mint a várható „haszon”. Pedig e nélkül menthetetlenek vagyunk, egyedül maradunk még gyülekezeteinkben is, ahol gyakorlatilag ugyanaz az álszent és hazug környezet vesz bennünket körül. Sokszor még a pap, vagy a lelkész sem mer meginteni bennünket, mert fél, hogy többé nem lát a templomában, imaházában, gyülekezetében.
Istent is álmodozva lehet keresni, és ezen keresztül valóságosan meg lehet találni. A hitben a dagályosságnak nincs helye, az érzelmeknek viszont nagyon is. Aki hitében sem tudja felszabadítani a jóra, az örömre, a békességre, a másik szeretetére, annak hiába minden szó, végzetesen racionalista lett belőle. Vannak ilyen emberek, nem is kevesen, ott kószálnak azon tömegben, akik viszont álmodozni sem mernek.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2024-05-30 08:23 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
2019-11-21 14:36 nélküled
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2024-07-21 20:22   Napló: Bátai Tibor
2024-07-21 12:57   Napló: mix
2024-07-21 11:10       ÚJ bírálandokk-VERS: Valyon László Új Herosztratoszok
2024-07-20 18:38   Napló: az univerzum szélén
2024-07-20 11:57   Napló: A vádlottak padján
2024-07-20 09:45   Napló: ELKÉPZELHETŐ
2024-07-20 01:59   Napló: Zúzmara
2024-07-19 22:07   Napló: Bátai Tibor
2024-07-19 10:41       ÚJ bírálandokk-VERS: Serfőző Attila Pandemonium /a pokol elszabadult/
2024-07-19 10:05   Napló: A vádlottak padján