DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2815 szerző 36369 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Nyírfalvi Károly
  (telek udvar kert)
Új maradandokkok

Aranyi Gábor: EXTÁZIS – CSAK 4–8-IG
Szilasi Katalin: Ima
Petz György: Amikor belegondol
Vajdics Anikó: Mert az emberek...
Albert Zsolt: Perszeapu
Szakállas Zsolt: CSATLAKOZNI szürrealista kispróza
Bánfai Zsolt: Vall(om)ás
Ötvös Németh Edit: neked
Francesco de Orellana: Hegyek völgyek sütőtök
Farkas György: ALVÁSGYAKORLAT (lV)
FRISS FÓRUMOK

Vajdics Anikó 51 perce
Király Árpád 57 perce
Nagyító 1 órája
Szigeti Orsolya 3 órája
Bara Anna 4 órája
Gulisio Tímea 6 órája
Szakállas Zsolt 20 órája
Albert Zsolt 23 órája
Mórotz Krisztina 23 órája
Varga Árpád 1 napja
Gyors & Gyilkos 1 napja
Tiszai P Imre 1 napja
Petz György 1 napja
Gyurcsi - Zalán György 1 napja
Szilasi Katalin 1 napja
Maretics Erika 2 napja
Gregor Andrea 3 napja
Tóth Gabriella 3 napja
M. Szabó Mihály 3 napja
Aranyi Gábor 3 napja
FRISS NAPLÓK

 Hetedíziglen 30 perce
Jó, ha a vége jó 34 perce
Játék backstage 48 perce
az utolsó alma 1 órája
Ötvös Németh Edit naplója 1 órája
Bátai Tibor alkotói naplója 4 órája
N. D. S. L. (Vajdics Anikó) 7 órája
történések 9 órája
Héderváry Luca 16 órája
leállósáv 18 órája
JÓ ÉJT! 1 napja
Baltazar 1 napja
nélküled 1 napja
enigma 1 napja
fejlakók... 1 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Héderváry Luca
Legutóbbi olvasó: 2019-07-16 18:05 Összes olvasás: 3815

Korábbi hozzászólások:  
107. [tulajdonos]: vadkörtefa2019-07-16 01:40

ne törődj semmivel, egyél belőle, én is ezen nőttem fel, vackoron. eszembe jutott a vadkörtefa. legyen fád! elmesélhetsz neki mindent. már nem emlékszel rá, elfelejtetted. én most tanultam. fekszel az árokban, egyik lábadon mamusz, kockás mamusz. én löktelek az árokba. kóvályogtál, elfelejtetted a gyógyszert. varjak a vetésben. leszáll a köd, tejüveggé lesz körülöttünk. a barna köpeny és egy spárgán lógó kis lábos, az alja foltozott, kilyukadt ezerkilencszázharminckilencben. kendős nő. háború előtti. amibe nyáron málnát szedtél, vagy tyúkhúrt, azt a zöld gazt: papsajtot. mamusz. piros fazék. kavicsot hazudtunk. a málna leérett és nem volt mit szedni. nagyanya málnahabját néztem és nevettem, mert megfordította a nyarat. fájt a karom. gyerek fogja így a játékát, el nem engedve a meséit. és én kinevettelek kegyetlenül, ami épp eszembe jutott mindent mondhattam, nem fogtad fel! tücsök pihent a tenyereden. nevettem kárörvendőn. csuri a tiéd a vackor. pont olyan vagy! - és elnevettem magam! sosem láttam vadkörtefát, mert te voltál a fa! te lettél a vadkörtefa, az én fám. mit viszek magammal vándorom? nincs virág, nincs köd. a vetés fölött végtelen a várakozás. kapaszkodnál az elgurult a kis lábosba, a pirosba. kezeid földet markolnak. csend zavarja monológod. nem fázol, nyári barnaság az arcodon. tegnap még beszélgettünk, de ma ősz van és a málnaszemek elgurultak. üres a lábos, letéptem egy fűszálat, azt mondtad ne! az utolsó bogár himbálódzott rajta. óvatosan tettem tenyeredbe. (hittem a tücsköt) élveztem az októberi a nap ízét a szádban. hittem az esti vacsorákat. a lugas alatt fel akarsz kelni bolondul őrjöngve. fázunk. miért jutott eszembe, hogy mikor nem volt pénz, ócska koporsókat csináltál. milyen fából? nem dióból, nem cseresznyéből. nagyapa, a könyveim lekváros kenyértől éltek. milyen lehetek most? végtelen a nyugalom. nincs virág, nincs. "már nem tikkel a kisfiú, mint amikor tücsköt fogott. pedig féltem. zöld szemében ott lapult a rettenet. hirtelen öregnek láttam magam. vannak olyan pillanatok, amikor egy bogár-sikolyba a szemhéj beleremeg.' jó légy csuri! akartam, hogy mondd a lugasok hangulatát. messzire néztél vadkörtefám. mosolyogsz, mint akinek titka van. hazudjuk el a rókalyukat, a kiserdőt, a diófát, a kinyitható mesekönyvet. hazudd, hogy elestél, hazudd el, hogy ötéves vagyok, a harapós nyuszikát, a kergető kakast. " vadkörtefa, én is ezen nőttem fel, vackoron" nincs virág.


106. [tulajdonos]: Timi hozzám írt verse2019-07-16 00:39
a vacsoravendég



Mórotz Krisztinának ajánlva



az asszony mezítláb jön majd
jósolta halloween előestéjén a polcomon vicsorgó piros ördögmaszk
papírmasé nyelven elsziszegte
hogy krisztina megunta salvadort elolvadtak a pásztorórák
gumi t-rex fétisem blend-a-meddel fogat mos
őztrófeáim hajszárítóval fújják az ágyra csiklandó szőrüket
egy kutyakoponya az eljövendő vendég tiszteletére vőfélykalapot ölt
az akváriumban úszkáló női alsóneműk kicsavarják
és engedelmesen a szekrénybe hajtogatják magukat
becsukódik a guiness rekordok könyve és a vadászati útmutató
flowers lepkegyűjtőjének címlapján a vasszeggel átszúrt szárnyak
elegáns preparátummá merevednek
hét perc fény

az asszony mezítláb jön
kezes és áramvonalas mint a hegedűtok a sarokban
vagy mint egy giccsangyal de rég volt karácsonyfám
helyette ruhafogasokra aggatok takarékosan izzó melleket
jó bőrökből varrok magamnak patchwork-családot
hálából zoknit húzok szűz mária lábára
kék földgolyószemeivel hálásan néz a sok áldozatért
akik földi léte során kihagyott nemi életét hivatottak kárpótolni
hét perc fény

az asszony mezítláb jön a szentélybe
fejemhez vágja hogy becsaptam nincs is itt semmiféle öböl
nem veszi észre hogy nálam minden homokos
csak a döglött halszagot a szekrényből
vigasztalásul végigmutogatom neki tengeri csigagyűjteményemet
a fülére szorított példányban kikötözött sellők énekelnek
polipkarokat érez a derekán csak én vagyok az kezet mostam
kesztyűs kézzel kellene elbánni vele
ehelyett romantikus illúzióját frutti di mare desszerttel táplálom
közben mozit varázsolok a képernyőből égő zsiráfok nyújtják ki nyakukat
fel akar ülni a szúnyoglábú elefántra ehelyett
fehér szippantóskocsimra kapom és megszöktetem meseországból
nyereg alatt puhított hús
hét perc fény

105. [tulajdonos]: impresszió2019-07-14 00:46
Az Öreg-tó vizét zápor paskolja.A víztükör milliárdévnyi fényes tűtől ragyás.
Gyöngyszínű táj a felhőszőnyeg alatt. A korai napnyugta rőt sugarai, véres vásznak.
Az égen füstös vérfoltos fellegek bolyongnak, s feltámad a szél, percek alatt tisztára törli az eget
Felgöngyölített nehéz felhők, mint rongyszőnyegek beterítik a várost, ami úgy csillog akár a kvarc.
Elszállt belőlem minden türelmetlenség. A szürkület lassan öleli az alkonyt.
Az esővel együtt a mélabú jött s rám zúdul.A tégla épületek bikavér színt öltenek.
Záportól meglepett emberek bolyongnak, mint a rosszul behangolt hangszerek
Robogó vonat kattogó kerekei, murvás hajlatok, a rég elfeledett templom porrá szitálódott romjai.
Aztán megjön a szél, s fehér tajtékot támaszt a tavon. Üres vagyok, semmi más csak üres.

Valahonnan érzem a sás kábító illatát.


104. [tulajdonos]: :-)2019-07-13 21:13
Jólesne most Portugália.

103. [tulajdonos]: hm2019-07-12 17:07

Kérek valakit aki megmondja hogy kell sima képet betenni ide! Köszönöm! :)

szpasziba!


102. [tulajdonos]: :-)))2019-07-12 00:55
Te írtad ezt? -- kérdezed.
Nem. Nem én írtam. A nő.
A mellbimbóm átböki a pólóm.
Tégy engem, mint egy pecsétet.
Tégy szelíddé, azután vaddá.
Már ismertelek bordásan kötött pulóveredben,
amiről szaladt a szem.
Eszembe jutsz, s ilyenkor halkan
azt suttogom: még én sem nőttem fel.

101. [tulajdonos]: jaj kinn...mindegy2019-07-12 00:50
Mórotz Krisztina
Ember a tájban
A zebegényi dombok karéjában
reszketve bújik a Duna, mint különös opál ékszer.
Itt-ott már látszik, hogy az ősz
piros-sárga színeivel felfalja a nyarat könyörtelenül,
noha a halandó valami állandóságot remélne.
A szeptember eltünteti az augusztus mézszíneit.
Ember, állat érzi a változást.
István fest, nem gondol a téli zebegényi temetésre.
Életéért imádkozó öregasszony keze
leskiccelve egy gyűrött zsírpapírra, szignózva: Szőnyi István.
Ember a tájban - Pista beleolvad az őszbe,
festi szeretett Zebegényét, a szőlőskerteket, fákat.
Kedvem lenne elkapni a pillanatokat, mindet egyenként,
és zsebre tenni őket, ahogy a festő lánya,
Zsuzsi egy marék vadgesztenyét.

100. [tulajdonos]: ez a 3 sor megállja a helyét..2019-07-12 00:47


Legnagyobb magány a madáretető nyáron
borostyán lóval arra baktatok
leszedem

99. [tulajdonos]: ...2019-07-12 00:25
Kulcsok őrizője

Az íróasztalnál ülök. Jön megint az apám csoszogva, egy halom kulcsot lóbál a nagy karikán,
úgy császkál reggel óta szobáról szobára. Gyermeki arc, együgyű mosoly. Dünnyög. A bal
zsebéből kilóg egy kétes tisztaságú zsebkendő. Demencia, időskori elbutulás, ez már csak
rosszabb lesz. – Apám! – fordulnék feléje szeretettel, de valójában meg sem szólalok, csak
írok. Masíroznak a szavak. Maguktól szerveződnek mondatokká. Most éppen ez, így, itt.
Ingerszegény környezetben élek. Megállapítottam és leírtam, ezt is de az abszurditásán már
csak nevetek befelé, hangtalanul. Máskor azt írtam: hallgatunk. Ez a hallgatás beleivódik a
koszos függöny ráncaiba, elszivárog a szúette parkettába. Átáztatja a falakat, ott van az összes
tárgyban. Mindent sűrűvé érlel ez az évtizedes némaság, ez a már-már emberöltőnyi hallgatás.
Összenyom homogén anyaggá, nem enged ki magából.

A napok telnek, én írok, apám a saját világában vegetál. Új kulcs kell neki. Mindig több és
több. Ugyan mit nyithatna már ki azokkal? Igen, ő a kulcsok őre, ez kétségtelen.
Ám ki tudja, hogy nem én vagyok-e már az ő kulcsainak őrizője.
Ki tudja, hogy a kulcsok nem engem zártak-e be, megfosztva az önállóságomtól.
Hallgatok. Nem szólok hozzá, nincs mit.
Apámnak furcsa mondattöredékei vannak. Néha valamelyest feltisztul az agya. Megáll a
szoba közepén, az ablak felé fordul és azt mondja: be fogok pisilni. Ilyenkor persze nem vizel
be, de elindul a gardrob felé. A kulcsait leteszi a billentyűzetre, egyet mindig felfelé hagy. Ez
az egy kulcs olyan, mint egy égre mutató ujj.
Megőrülök, írom máris a következő szót. Megőrülök az apámtól. Elfojtott harag. Talán tíz
szava van, azokat mondogatja minden nap. Különös szavak. Nem tudom, mit kezdjek vele,
amikor azt mondja: empátia. Ilyenkor mindig azt hiszem, hogy ezt nekem szánja. Empátia,
olyan, mint egy női név. Lehet, hogy csak a dallam, a hangok szépsége fogja meg.
Ugyanolyan mocskos az ablak, mint karácsony előtt, nincs erőm megpucolni. Hozom neki a
városból a kulcsokat, a kis lakatokat. Örül. Lekenyerezem, aznap jó lesz, ígéri magának, s leül
a foteljába. Aznap élni hagy.

Karácsony. Vettem egy kicsi fenyőt, meg kókuszos szaloncukrokat. A fa alá odatettem egy
kulcscsomót. Jött csoszogva, levett egy szaloncukrot, kibontotta, a cukor a szőnyegre esett.
Állt átszellemült arccal, a kulcsot belecsomagolta a sztaniolba. Mindegyikkel ezt csinálta
kényszeresen. Hagytam. Ittam és néztem. Enni sem akart. Boldog volt, vigyorogva nézte a fát.
Ittam, igen, ne rójon meg érte senki. Arra azért figyeltem, hogy jóféle italt vegyek, de a

filmszakadás mégis bekövetkezett. Arra eszméltem, hogy apám áll fölöttem, kezében kulcsok
csörögnek, a nadrágjából meg csöpög a vizelete. A szőnyegen szaloncukorpapírok és egy
vécépapír-guriga. amit buzgón le akar tekerni. Hajnal lehetett. Káromkodtam. Egy kurva
kulcsot kikaptam a kezéből és azzal elláttam a baját. Sírt.

Most már nem lázadok. Apámmá váltam. Egyetlen vigaszom az írás. Minden más
lényegtelen. A könyveim, egy finom étel, vagy egy különleges nap – elmúlik mind, elfogy,
ahogy jött.
Csak a metamorfózis számít, az átalakulás. Hozzáidomulás 49 évesen a kulcsok őréhez.
A szomszédok mást látnak, ők azt, hogy mennyire szeretem az apám.
Nem szeretem, a jóisten tudja, hogy mit érzek iránta. Akárcsak a jóisten iránt, mert azt is csak
ő tudja, aki mindannyiunkat lát.
5 éves voltam, amikor anyám meghalt. Csak az illata, meg valami ruhasuhogás maradt
emlékem róla. Apám fölnevelt a maga módján. Most én gondozom. Látják a szomszédok,
hogy veszem a kulcsokat, én meg már rég tudom, hogy magamnak. Szerkesztek, lektorálok,
csinálom a dolgom egy kiadónál, mások hiúságát szolgálom ki, még jó, hogy meg tudok élni
belőle. Bezártuk egymást.
Mindkettőnkben ott a feszültség, hogy holnap lesz-e következő kulcs és nyitja-e majd a
holnaputánt.
Apám tányérjára kanalazom a krumplipürét, mellé a csirkét, amit édes-savanyú mártással
öntöttem le. Eszik. Elől nincsenek fogai, elromlottak, kihullottak, aztán a protézist egy nap
összetörte. Hátul vannak még, azokkal rág. Ha jókedve kerekedik, belevigyorog a képembe. A
kulcsokat most éppen a krumplipürébe akarta eldugni, de éberebb voltam nála.
Front lesz, tárom ki az ablakot, mire ő kimondja az egyetlen szót, amit nekem szán: empátia.
Ki őrzi most a kulcsokat? Eszembe jut, amikor megvert. Pisilnie kell, félrebillenti a fejét.
Olyan a nyaka, mint egy vén kakasé. Rám vár. Kegyetlen leszek, hagyom bepisálni, csak
hogy megmutassam, most én vagyok a domináns, a kulcsok őrizöje. Szeretlek, apa, de ez
most az enyém, ez a pillanat, míg a húgyodban fészkelődsz, és nézel rám könyörögve. Ezt
nem veheted el tőlem.
Megejtjük mindennapi sétánk. Ráadom a kabátját, a sapkát, a csizmát, mint egy gyerekre.
Empátia, mondja megint, de úgy teszek, mintha meg se hallanám. Kint a hóban nem bírok
vele, hóembert akar építeni. Meg is engedhetném, mégsem teszem. Belekarolok, közben
mondom neki, hogy fa, mondom, hogy kerítés, és mondom, hogy kutya. Hosszú, kék
árnyékok nyúlnak a havon, a Nap is lemenőben, hazakanyarodunk.
Nem akar szót fogadni, nem akar levetkőzni, rázza az átkozott kulcsokat. Már csak az
eltorzult arcát látom, ahogy meg-megcsörren az is. Aztán ismét a szobát, ahol annyiszor
megöltük már egymást. Igen, ahol egymást gyilkoljuk folyamatosan.

Pitizik nekem és közben mondogatja azt az egy szót, amit ismer. Empátia, empátia.
Elönt a düh, ütöm, pofozom, belerúgok, nem kímélem, leköpöm és röhögök.
Empátia. A kulcs tollával belevágok az arcába.
Él? Igen, hallom, hogy él.
Kattan a zár a csuklómon. A szoba négy sarkában fémvillanások. Mindegyikben egy hatalmas
kulcscsomó.

98. [tulajdonos]: idő2019-07-10 01:51
--- Ezek az emberek, akik mindent megkaptak az élettől, százszor annyit, amennyit a szülőfalum lakói együtt! Mire föl a panaszáradat? Tulajdonképpen az a bajuk, hogy nem szeretnek senkit és semmit. Ezért tombol bennük az elégedetlenség. Holott semmi nem jár! Semmi. Amit kapsz a sorstól, az ajándék, ráadásul semmivel sem lesz minőségibb az életed, ha van még egy ingatlanod, vagy ha a korábbinál nagyobb verdával tolakodsz az M7-esen. Az életet csak egy módon lehet elviselni: ha aktív érzelmeid vannak. Ha tudsz szeretni és szeretve lenni. ---


decemberben azt mondta nekem valaki írj de ne úgy írj, ahogy Esterházy

... Mindig eszembe jut ...


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2019-06-05 10:21 lista
2019-02-11 10:51 Kosztolányi Mária
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
2018-08-21 09:29 Vezsenyi Ildikó
2018-08-21 09:17 vim
2018-08-17 21:42 válogatott versek
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2019-07-16 17:26   Napló: Játék backstage
2019-07-16 17:16   új fórumbejegyzés: Király Árpád
2019-07-16 17:14   új fórumbejegyzés: Király Árpád
2019-07-16 17:02   NAGYÍTÓ /Vezsenyi Ildikó:a legmélyebben érintő sorok/
2019-07-16 16:59   Napló: az utolsó alma
2019-07-16 16:57   új fórumbejegyzés: Vajdics Anikó
2019-07-16 16:55   Napló: Játék backstage
2019-07-16 16:55   Napló: Játék backstage
2019-07-16 16:47   új fórumbejegyzés: Vajdics Anikó
2019-07-16 16:44   Napló: Hetedíziglen