DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2820 szerző 36468 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Sirokai Mátyás
  Lécek között
Új maradandokkok

Gyurcsi - Zalán György: Remény
Sági Ferenc Dénes: Széltoló
Mórotz Krisztina: A napot akarom átölelni
Tiszai P Imre: H ő s é g
Tóth Gabriella: csalódva
Wesztl Miklós: short story
Bólya Kata: Szeretnék...
Bánfai Zsolt: Körtéri fák
Sági Ferenc Dénes: múlik
Kosztolányi Mária: magam védelmében
FRISS FÓRUMOK

Kosztolányi Mária 1 perce
Gyors & Gyilkos 39 perce
Hepp Béla 2 órája
Pataki Lili 4 órája
Vezsenyi Ildikó 21 órája
M. Szabó Mihály 23 órája
Ötvös Németh Edit 1 napja
Mikola Emese 1 napja
Francesco de Orellana 1 napja
Szilágyi Erzsébet 1 napja
Pálóczi Antal 1 napja
Steszkó Juli 1 napja
Tiszai P Imre 1 napja
Gregor Andrea 2 napja
Nagyító 2 napja
Szilasi Katalin 2 napja
Vlasics Bálint 2 napja
Zsuzsanna Grande 2 napja
Duma György 2 napja
Kelebi Kiss István 2 napja
FRISS NAPLÓK

 Játék backstage 18 perce
N. D. S. L. (Vajdics Anikó) 2 órája
történések 3 órája
az utolsó alma 4 órája
Tapasztalatok 4 órája
Bara 7 órája
Ötvös Németh Edit naplója 10 órája
Hetedíziglen 10 órája
Baltazar 11 órája
efmintszerint (Sági Ferenc) 19 órája
utolsó szakasz: ráfordulás 21 órája
enigma 23 órája
Minimal Planet 1 napja
Bézs tollecsete 1 napja
Nosztalgia 1 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Vendég
Legutóbbi olvasó: 2019-08-17 12:42 Összes olvasás: 1572

Korábbi hozzászólások:  
25. [tulajdonos]: Másik mester2019-08-14 15:50
Ha elnézem azt, ami a dolgom, az a NULLA. Hülyének néztek amikor megkérdezték, hogy mi akarok lenni, mert azt mondtam színész akarok lenni. S nem csak hogy színész akarok lenni, hanem az is leszek. Ha bármilyen feladatot hoz az élet, ha abba nem rakod bele ezer százalékig azt, amit abba bele kell rakni, akkor az nem fog tovább menni. Nem személyesen vagyok állat, én az ügy miatt vagyok állat. Minden szakmának megvannak azok a pillanatai, amik gyönyörűek. A siker az jó dolog. S aki nem ezt mondja, az nem mond igazat. És azt mondom, érdemes szerintem addig kutakodni, keresgélni, míg egyszer csak valami jobban érdekel mint a világ többi része. Jó kimondani. Rómeó! Persze mindannyian arra vágyunk, hogy mindenki szeressen minket, de előbb-utóbb rájövünk, hogy ez nem nagyon fog összejönni. Nem kell bedőlni mindennek! sokkal érdekesebb, ha Te vagy! Alföldi Róbert vagyok, ez pedig itt az én Mesterakadémiám. Tanuljunk együtt!

24. [tulajdonos]: Vers érkezett2019-08-09 12:27
apokrifonline 2019. augusztus 9. Archívum,

Bödecs László
Lemarad
(megjelent az Apokrif 2016/2 számában)


Most már hátrébb állok magamtól,
hiszen meguntam,
itt nem sok minden van,
valljuk be, rajtam kívül,
sok kis eltört játék, sok pernye,
némi parázs és kevés por.

Ez csak egy ember.
Hát és gerinc, égeti a Nap,
nyúzza a szél, fázik,
vagy melege van,
lépései lépések, egyik a másik után,
körülötte a kiserkent tavasz,
előtte az idő és az utak.
Valahová megy, lépései
egymás után porzanak.

Utolérem, vele megyek,
velem jön és lemarad,
kicsit könnyezik a szembeszélben,
hunyorog, és égeti a Nap.

Nézem a nyakát,
ahol az anyajegyek nőnek,
ahogy hullik utána a haj,
hátulról engem figyel,
tükröződik a kirakatokban,

itt nincs sok minden, szegett lábú játékok,
utána megyek, majd beérem,
kevés parázs, sok kis pernye.
Valaki valahol vár valamire.
Hátrafordul, lemarad.

23. [tulajdonos]: Élő beszédből2019-08-08 18:43

Hogyha föltennénk a kérdést, hogy a gótika embere…azt mondta, hogy hunyd le a szemedet, hogy lásd a valóságot, a reneszánsz embere azt mondta, hogy nem, nyisd ki a szemedet, hogy lásd a valóságot, tehát, akkor most melyiknek van igaza? Hát azt mondanám, hogy egységben az igazság, de, hogy ha meg akarjuk ismerni ennek az igazságnak a mélységét, a művészetben tulajdonképpen ennek a szintézisét adjuk. És mindenben ez a fontos: hogy mit adok? Na, én állítom azt, hogy eljön az az idő, amikor nem okvetlenül szükséges lesz az, hogy színnel fejezzük ki magunkat, mert hol van ez megírva?
Mert az emberi tökéletesedés a fontos A kiteljesedés, és én most azt állítom és hiszem, és vallom, hogy a művészetnek, hát az én munkásságomat is beleértve, elsődlegesen ez az egyedüli rendeltetése, hogy az emberi kiteljesedés létrejöjjön, ez, ennek az eszköze, namármost, akkor, itten, ez már lényegi dolog: minden az emberért megy úgyis, mindent az embernek, az emberért. Most azt mondom, hogy embertől az emberig.

1976 november 6-án nyílt meg a Műcsarnokban Tóth megjött kiállítása. A 72 éves festő életművét első ízben láthatta a budapesti közönség nemcsak ünnepség volt ez, hanem igazságszolgáltatás is. Hosszú évtizedek csendje után nyílt meg a kiállítás, Tóth Menyhért versével.

Tudom-e okát az örömömnek?
Értékét fölmértem-é a gyönyörögnek?
Ezerarcú magamnak tudok-e hinni?
Muszáj poharat fenékig kiinni?
Miért sírok titokban?
Mértem nem török ki szitokban?
Van-é fegyverem?
S ha van, miért tartom tokban?
Nem tudom, vagyok-e,
és miért vagyok, ha vagyok?
Van nekem lelkem is,
de gyámoltalan vagyok.

Kedves vendégeink! Mélyen Tisztelt Közönségünk!
Ünneppé vált számunkra, ez a mai, szombati nap, amikor Tóth Menyhért, a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze életmű kiállításán jelen lehetünk.
Külön szeretném köszönteni a szülőfalum, Miske, népes közönségét! Kincs bukkant fel. Ahogy körültekintően végig haladunk a termeken, valami olyannal találkozunk, ami eddig rejtve volt számunkra. Rejtve, hiszen 1940-től 64-ig, gyakorlatilag nem mutatkozott be a művész.

Hogy vallott? Én a földből élek. Vagy, legalábbis mind mostanáig abból éltem. 70 éves koromig kapáltam a művészetért, mert képeimből nem tudtam megélni, paprikát és majorannát termeltem.
Érzem, hogy nekem, ha én, például kapáltam, vagy kaszáltam, vagy valami földmunkát végeztem, az volt az érzésem, hogy ettől nem szabad nekem elszakadnom, mert ha elszakadok, akkor, a levegőben lógok, és nem vagyok otthon. Ezt éreztem és érzem ma is. És hát, de ez, hogy most itt vagyok, hát nagyon gyökeresen otthon érzem magam. Hát mondhatom, hogy boldog vagyok. Na az, hogy … (nagyon megindító, ahogy sírósra vált a hangja), de hát alig fogom tudni ezt elmondani, mert most már, valamit elértem munkásságommal, ez nem dicsekvés, csak az, hogy hát, állítólag, mert valamennyire megértek bennem a dolgok, és hát valahogy, már el is fogadják a dolgaimat, annak tartalmát, szerettem volna, ha magam, és a szüleim is, ezt megérték volna.



22. [tulajdonos]: Tóth Menyhért festészete2019-08-05 00:48

21. [tulajdonos]: tanítások2019-07-26 08:05
Önmegtagadás és önérvényesítés
2019-07-21 20:51:30, vasárnap

        
    "Individualista, fogyasztáscentrikus társadalomban élünk, amely nem önmegtagadásra, hanem önérvényesítésre nevel - vagyis arra, hogy mindig az egyéni szabadság, az érdek és a szükségletek álljanak az első helyen. Az önérvényesítést hangsúlyozó kultúrában azonban a megtorlás az első természetes reakció a sérelmekre, míg az amishokéhoz hasonló ellenkultúrák részéről - az önmegtagadás elvének köszönhetően - nagyobb valószínűséggel számíthatunk megbocsátásra. 'A többség tehát olyan kultúrában formálódott, amely a megtorlást támogatja, a kegyelmet pedig kigúnyolja' - vonják le a következtetést a szerzők nagyon helyesen.
Ez az oka tehát annak, hogy a gonoszsággal és szenvedéssel szemben tanúsított békesség és szeretet - akár a lancasteri amishok, akár a jeruzsálemi István, akár a kereszten függő Jézus mutat rá példát - az egyik leghatalmasabb bizonyságtétel Isten létezéséről, dicsőségéről és kegyelméről."

- Timothy Keller -

20. [tulajdonos]: Feltörekvő ifjúság2019-06-26 06:21

Új bejegyzés Apokrif Online


A felnőttség kora lejárt (Feketemosó)
Készítő: apokrifonline

Régi naplók olvasása, régi sms-ek pakolgatása közben a bele-belepillantás, aktiválódik a szív és a nosztalgia, hova lettek a legszebb éveim párhuzamosan azzal, hogy mekkora hülye voltam, itt van feketén és fehéren, minden naivitásom, minden forró kakaó selymességű, giccses vágyam – Nagy Éva írja az Apokrif blogját.

Nagy Éva

Távlatokból is nehéz észrevenni a változást, aztán meg mégis találok egy jó szempontot. Hogy kb. pont egy éve láttam meg először a lakást, amiben élek, ami egyszer tényleg otthon lesz. Ahol automatikus a wificsatlakozás, ahol a legjobb, míg mindenütt csak simán jó, tudom, hol vannak a villanykapcsolók, csak azért botlom meg a bútorokban, mert béna vagyok, nem azért mert nem tudom, mi merre van.

Az otthon kicsit olyan, mint egy állat vagy gyerek. Nem mondom, hogy lélegzik (bár most a friss beázáson a penész biztosan, köszönöm, felsőszomszéd hitvány vízvezeték-szerelője!), de idomulunk egymáshoz, valahogyan él, és ami a legfontosabb szempont, akármilyen nevetségesen hangzik: felelősek vagyunk egymásért. Az én dolgom, hogy minden működjön funkcionálisan és esztétikailag egyaránt, cserébe ő meg pihe-puhán körülvesz, jól érzem magam tőle és igyekszik teljesíteni alapküldetését, hogy az igazi otthonom legyen. Ennek mentén prosperáló gondolat végigmerengeni egy év viharait, hogy mi minden lett, és akkor talán én is közelebb vagyok valami olyasféleséghez, amilyennek lenni akarnék. Aminek a léte viselhető. Valamiért elég sokáig úgy tűnt, hogy a magam fejlődésének biztosan van egy végpontja, csak meg kell oda érkezni, elfogadom, hogy csatakosan és lehorzsoltan, de majd megállapodik ez a kuszaság. Nem hangzik nagyon izgin, de néha egy kis unalmat el tudnék viselni magammal kapcsolatban.

Folyamatosan a nemtudomság, folyamatosan a keresés, zsákutca, tévelygések. Öröm a stabil pontoknál, aztán keserű szájhúzás, nem valószínű, hogy mindegyik stabil pont marad, tudom már, hogy nincsen olyan, szívem kis kuglófjának annyi egyetlen mazsolája volt már.

Megnyugtató, biztosan az öregedéssel is így lesz (Kit áltatok? Így van.), észrevétlenül. Így van, hogy szerencsére nem egyik reggelről a másik csipás hajnalra nem ismerek magamra a tükörben, hanem szép fokozatosan, és csak néha villámsújt a döbbenet, hogy már nem vagyok annyira ilyen, végképp nem olyan, mint amikor még. Régi naplók olvasása, régi sms-ek pakolgatása közben a bele-belepillantás, aktiválódik a szív és a nosztalgia, hova lettek a legszebb éveim párhuzamosan azzal, hogy mekkora hülye voltam, itt van feketén és fehéren, minden naivitásom, minden forró kakaó selymességű, giccses vágyam.

Átverés meg áltatás. Mintha ezek mindig olyan nagy felismerések lennének, amitől ugrik a főhős egy következő szintre, miután lefejelt minden gombát és bezsebelt a sok arannyal együtt minden tapasztalatot. Ehhez képest a főhős időről időre bővíti a listát flitteres unikornisos noteszében, hogy mennyi mindent kell rendbe rakni, mielőtt most már tényleg a nagybetűs élet felé merhet tekintgetni, és nem csak unottan pilinckázza arrébb az élet kapujának cirádás kapukulcsát. Hogy köszi, de ez nekem még nem kell.

Eközben meg mégiscsak sajátlábon állás, tisztes monogámia, szeretem a munkámat, úgy tűnik, ezek olyan valamirevaló dolgok. Jönnek erre a nagymamai gondolatok, hogy akkor meg mi bajom van, becsüljem meg a jódolgomat. Nincs is bajom, csak kellemetlenül érint, ha ez már a nagy komolyság és felelősség, legalábbis nagyon meg lennék lepve, ha ettől valami komolyembernek kéne éreznem magam. Pláne felelősnek.

Tériszonyatosan sokrétű, hogy mikor mondhatom magam rendes fölnőttnek, lehet, hogy fel is adom. Sőt, valószínűleg nem is akarom. És ez elég nagy felismerés, hogy valami ennyire messzinek érződik még mindig, attól mégiscsak igyekszem távol tartani magam. Akármilyen látványosan is kapálózhatok. Lehet, hogy mindössze az a baj, hogy a nagy mérföldkövek, amiknek a bűvöletében felnőttem – muhahaha kacag a főhős, hát épp ez az, hogy nem -, nem jelentenek ma már semmit. Nekem biztosan nem. Bár rá kellett arra jönnöm, hogy a tradicionális értékek követése és egy XX. századibb életstílus választás hasznomra is válhatott volna, ha takarosabb háziasszony lennék, akkor valószínűleg jobb lenne a lakásfelújítás is. Ha tudnék rántást csinálni, könnyedén menne a csomómentes glett is.

apokrifonline | 2019-06-26 - 01:47 | Címkék: Nagy Éva | Kategóriák: Feketemosó, Nagy Éva | URL: https://wp.me/ppH5K-5BE

19. [tulajdonos]: Mondjátoknemzseniális-e?2019-06-25 10:32
Az Apokrif Online Feketemosóból

Emlékkönyvből kimaradt
F.D-nak

Visszarévedünk a padunkra, amire
egészen máskor és máshogyan ültünk le.
Mintha szintkülönbség lett volna közöttünk.
Mintha a tó hullámai ringatnának.
Minta most itt lenne a lehetőség, hogy
azt az emlékkönyvből kimaradt bejegyzést
pótoljam, és a facebook helyett papíron
mondjam meg, hogy szerettelek. Persze akkor
éppen mindketten mást szerettünk, másfelé
indultunk el a kávézóból a puszik
és a búcsú után. Másképp láttam azt is,
hogyan távolodik alakod. Másképp, mint
a padról, fekve, már lecsukódó szemmel.
Akkor szerelmes voltam. Te akkor épp csak
szerettél. Nem hagytad ott nekem a hajad,
nem maradt rúzsfolt, semmi közhelyes, filmes
kellék, csak a tudat, hogy talán érdekel még,
hogy mi lesz belőlünk húsz év múlva, hogy a
találkozásokkor találgathassuk, hogy
néznének ki a gyerekeink, a kutyám
milyen tálból enne, és hol feküdne a
te macskád. Ezt hagytuk Keszthelyen a padon,
te mellé pakoltad még az utazási
vágyad, a fényképezőgéped, a hangod,
az érettségi bizonyítványod meg a
mosolyod. Én meg odaszemtelenkedtem
a verseimet. Főleg olyan sorokat,
amikben nem is szerepeltél.

Gál Soma

18. [tulajdonos]: Bartók Leánynéző2019-06-09 22:48



2016. április 6-án utaztam a Metrón, és a kocsi belső falán láttam meg a dalszöveget, s lejegyeztem az iPodomra. Íme:

Leánynéző


Arany-ezüstért, cifra ruháért,
Leányt el ne végy koszorújáért,
Inkább szeressed jámborságáért,
Előtted való szép járásáért.

Ne nézz a lányka táncos lábára,
Ne hajolj az ő mézes szavára,
Figyelemmel légy indulatára,
Tanulj szert tenni szíve titkára.


*
Bartók kórusművei alighanem életművének legkevésbé ismert rétegét alkotják. Ennek oka leginkább az lehet, hogy ezek a darabok igen erősen kötődnek a nyelvhez (magyar, román, szlovák népi szövegekhez), jószerivel fordíthatatlanok, fordításban alig énekelhetők – így még a Magyarországon (főleg pedagógiai céllal) gyakran énekelt gyermek- s női karok sem népszerűek a magyar nyelvterület határain kívül; kétségtelen az is, hogy a kompozíciók többsége igen nehéz, néha szinte megoldhatatlan feladatok elé állítja az előadókat. Pedig ezek a kompozíciók – csupán számukat tekintve is – fontos vonulatot képeznek szerzőjük munkásságában, művészi értéküket tekintve pedig egyáltalán nem maradnak el a reprezentatívnak tekintett művek mögött.

Wilheim András

Olvasói hozzászólások nélkül
17. Vendég: A mesék tovább élnek2019-06-07 15:40
https://karcfm.hu/archiv/jelek-2019-06-02-1100-1200/

16. [tulajdonos]: Mai vendég2019-06-04 18:07
DOMOLYKÓ ÉS ÜRGE

Már kicsi gyerekemberként vonzott, húzott magához a fűzek, bokrok között megbúvó
rejtélyes ősi elem a víz. Bár a Mecsek vadregényes dombjai között nőttem fel, a folyami ősök
nyughatatlan vére ütközött ki rajtam. Anyám szeretete a folyó iránt, meséi hajdani kislánykori
emlékeiről csak fokozták vágyódásomat az ismeretlen iránt.
Annak ellenére, hogy a nagy folyót, csak felnőtt fejjel láthattam meg, gyakran álmodoztam az
ismeretlen, hatalmas és sok halat rejtő Dunáról. Mint falusi suttyó, egy ideig csupán a gyorsan
rohanó hegyi patakok jelentették számomra az elérhetőt. A “kanális” máig is az iskola, az
alap. Indítás, a megismerés felé vezető hosszú úton.
Barangolni a réten, erdőn, mocsárban mindig is önfeledt gyönyörűség volt, s maradt mindez
idáig. Az emlékek elmosódnak az idő útvesztőiben, de a szenvedély és az abból eredő
zsákmányszerzés ősi ösztöne bennem volt, kitörölhetetlenül bennem maradt, elevenen élnek
az átélt epizódok.
Ülök a kanálisparton. Mellettem a hajnali harmatos fűben hever a szárított nyárfából készített
bot, féltett kincsem. Az agyonázott ócska tornacipőt lerúgva a szöcskéket hajkurászom. Még
elgémberedtek az ugróművészek, s a harmattól nehéz fűszálak alól gyorsan kell elkapni a
leendő domolykó csalit. Sok a szöcske, de az igazi, a veretlen, ”nagy halfogó” vörös szárnyú
rovar kézrekerítése időrabló foglalatosság.
Térdig, könyökig csatakos vagyok. Ázott levél, virágpor tapad rám, de a lassan melegedő
párás júliusi napkeltében észre sem veszem. Telik a gyufásdoboz. Némi sajnálattal nézem e
teremtményeket, mikor gyors mozdulattal kitépem ugrólábukat. No elég is lesz, -pillantok fel,
és csak akkor veszem észre Horváth Pétert. Helyesebben: Cigány Horváth Pétert, aki az
iskolatársam, időnkénti horgász és játszópajtásom is. Az előnév, a sok Horváth között
imígyen jelzi, hogy kiről is van szó.
Egy fűzbokor mögé állok és csalizok. Ő csendben figyeli ténykedésem, s tudom kritikus
szemmel lesi minden mozdulatom.
 Nem fogs!- jelenti ki biztos tudattal.
 Aztán , miért nem?
 Tista a vízs és akkor nem esik... - támaszkodik a kanászostorra. A gát mögött
csendben legelésző teheneket felügyeli a szünidőben apja mellett a fiú. Hivatala fontos
és felettébb tiszteletet érdemel. Tartása is erről árulkodik.
 De fogok! - erősödik meg bennem a hit. Szerinte, a zavaros, áradó vízben , vastag
kövér kukaccal lehet csak halat fogni .
Fűzfabottal, házicérna zsinórral, és a hozzávaló gombostű-horoggal. Olyan felszerelés, mint
az enyém, nem volt még a kezében. A damil, és szegényes nyárfabotom, számára elérhetetlen
messzeségben van, s így / leplezendő az irigységet / lenézést érdemel.
Domolykót szeretnék fogni. Tudom tapasztalatból, óvatos hal, így a bokor takarásában
maradok. Ha észrevesz a hal ,hírmondója sem marad ,mind elinal. Lágy mozdulattal ejtem a
vízre a szöcskét. A sodrás a másik bokor felé viszi.....szívdobogtató várakozás.. Semmi.
Nagyot nyelek, szeretném horgásztudományom bemutatni, s szinte balett mozdulattal
ismétlem a beejtést .Na most ! Felszínt kavaró burvány, és eltűnik a csali .A piros végű lúdtoll
jól mutatja a zöldes vízben, merre igyekszik zsákmányával a hal. Bevágok .A pillanatnyi
rémült mozdulatlanságot hirtelen nekiiramodás, aztán bukfencek sorozata követi.
Rövid a küzdelem és hamar kirántom a narancsvörös uszonyú karcsú halat. Fél karnyi ezüstös
domolykó vonaglik a harmatos fűben. Gyorsan ráhasalok.
 Hűűű! Ezs igen! - hallom fentről és máris gurul, csúszik mellém a síkos agyagos
padkára Péter.
 Azsannya!-nézi a remegő úszókat, s csillog fekete szeme. Régi, kiselejtezett
vöröskeresztes táskába teszem a zsákmányom, és remegő kézzel csalizok.
 Hiába. A vörös szöcske nem hazudik! mondom kioktató hanggal, s felettébb
megszilárdult hittel.
Nem törődve a sárral, leültetem Pétert. Szó nélkül letelepedik mellém. Hosszú, lendítés és
máris utazik lefelé a következő áldozat. Apró köröket rajzol, jelez az alant lévőknek a
szöcske. Szívem a torkomban, ahogy a fűzbokorhoz ér. De nincs kapás. Óvatosan, húzom
vissza a csalit kis barázdát keltve, de úgy tűnik ez sem elég a figyelem felkeltésére. Előlről
kezdem az úsztatást. Már visszafelé húzom, és alig jön felém néhány centit, durva rándulás a
boton, és iramodik, tör visszafelé a hal. Meglepetésemben ösztönösen akasztok. Érzem, akad
a horog. Keményen védekezik, küzd életéért a domolykó. Jócskán görbül a nyárfanyél,
hajladozik a reggeli napfényben. Meglepően jól bírja a terhelést.
 Ne engedd! - szurkol mellettem Péter a guggolásból felállva.
Egyszerre hasalunk rá a kiívelő halra.
 Hűű! Azs annyaaa! - ámuldozik Péter.
 Pisok sép!- mondja immár elismeréssel. Remegő kézzel akasztom ki a horgot.
 Hadd, próbáljam meg .- kérlel.
Nincs az a pénz, amiért odaadnám és motyogok valami suta kifogásfélét. A nap már eléri a
gát szélét, s én még mindig kapást remélve úsztatok. Csalit cserélek, húzom, mindent
kipróbálok, de nem eszik a hal. Nagylelkűen átadom a botot. Mohón kap utána. Őbenne a
szenvedély roppant egyszerű, mondhatni reális dolog. Nem szórakozás, hanem a sült hal
illatát jelentő, éhségét csillapító cselekvés, amit a létfenntartás diktál olthatatlan erővel.
Egyre forróbban tűz a nap. Folyik rólunk a verejték. Péter, alkatából eredően jobban bírja, és
rendületlenül úsztat. Már mindketten tudjuk, meddő dolog ilyen napsütésben a horgászat.
Néma a víz. Odafenn a gáton már hangosan keresik egymást a szöcskék, felszáradt a fű, s a
tehenek is egyre közelebb legelésznek a vízhez.
 Nekem nem jön.- adja át kedvetlenül a botot. Tessék-lássék, próbálkozom, majd
leteszem.
 Hadd nézzsem meg! - unszol a táskára nézve. Szemében vágyakozással vegyes
kíváncsiság. Ahogy kinyitom a fedelet mohón, mustrálgatja, melyik a nagyobb?
 A kisebbet neked adom - mondom valami meleg örömmel és hirtelen nagyon
könnyűnek érzem a zsákmány feléről való lemondást.
 Kös .- mondja és eliramodik a hallal.
Szedelődzködöm és megjegyzek a helyre jellemző minden ágat, bokrot, rögöt. Mint egy film,
úgy pereg előttem az átélt történés minden pillanata. Felmászok a gátra .A békésen legelésző
tehenek mögül Péter fut felém valami tarisznyaszerűséget lóbálva maga előtt.
 Gyere egyél! - kínál lihegve és ledöccen mellém a fűbe. - Nem kérek, nem vagyok
éhes...- hárítom el, pedig ez nem igaz.
 Nagyon finom az irgehús...bontja az újságpapírt .Megdöbbenek mindenféle
mendemondák jutnak az eszembe. Hogyan is ennék én “olyanféle” ennivalóból.
Az éhség és a kíváncsiság egy ideig viaskodik bennem , de az éhes gyerekgyomor győz. Az
első falatot még óvatosan ízlelgetem, de aztán gyorsan fogy a jóízű reggeli. A nap ragyog, a
gyomor teli, minden olyan szép, magától értetődő.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2019-07-26 13:02 lista
2019-02-11 10:51 Kosztolányi Mária
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
2018-08-21 09:29 Vezsenyi Ildikó
2018-08-21 09:17 vim
2018-08-17 21:42 válogatott versek
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2019-08-17 19:00   új fórumbejegyzés: Kosztolányi Mária
2019-08-17 18:43   Napló: Játék backstage
2019-08-17 18:22   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2019-08-17 18:04   Napló: Játék backstage
2019-08-17 16:54   új fórumbejegyzés: Hepp Béla
2019-08-17 16:20   Napló: N. D. S. L. (Vajdics Anikó)
2019-08-17 16:12   Napló: Tapasztalatok
2019-08-17 15:24   Napló: történések
2019-08-17 15:01   Napló: az utolsó alma
2019-08-17 14:42   új fórumbejegyzés: Kosztolányi Mária