DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2827 szerző 36784 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Tiszai P Imre
  Velük
Új maradandokkok

Szakállas Zsolt: MEGSZÁLLOTTSÁG szürrealista prózavers
Tamási József: Bandi
Bara Anna: nyitna zárva, avagy valaha összetartoztak
Kosztolányi Mária: bárányok földje
Szilágyi Erzsébet: sok éve
Vezsenyi Ildikó: Szaggatott kilégzés két hosszú szünettel a végén
Szilasi Katalin: aranyfa
Nyári lászló: Ázom
Szakállas Zsolt: BOLOND LÁNY V. szürrealista kispróza
Nyári lászló: Fogd meg
FRISS FÓRUMOK

Gyors & Gyilkos 2 órája
Nagyító 8 órája
Vezsenyi Ildikó 11 órája
Bánfai Zsolt 13 órája
Tóth Csilla 18 órája
Szakállas Zsolt 20 órája
Petz György 20 órája
Tóth Gabriella 1 napja
Pataki Lili 1 napja
Oláh Imre 1 napja
Tóth János Janus 1 napja
DOKK_FAQ 2 napja
Szilágyi Erzsébet 3 napja
Sági Ferenc Dénes 3 napja
Mórotz Krisztina 3 napja
Tamási József 4 napja
Kosztolányi Mária 5 napja
Bara Anna 6 napja
Csapó Angéla 6 napja
Jónásné Göncz Zsuzsánna 6 napja
FRISS NAPLÓK

 Hetedíziglen 3 órája
Qui? 8 órája
Minimal Planet 8 órája
nélküled 12 órája
történések 15 órája
PIMP 19 órája
Juli 20 órája
Gedichte 22 órája
Játék backstage 1 napja
Helka 1 napja
Apa levelei 1 napja
Bara 1 napja
Vezsenyi Ildikó Naplója 1 napja
Hamu és hajnali szél (mesék) 2 napja
leállósáv 2 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Vendég
Legutóbbi olvasó: 2019-12-16 07:14 Összes olvasás: 3217

Korábbi hozzászólások:  
50. [tulajdonos]: Tölgyek2019-12-13 21:28
Ylen Morisot

2016-11-12

A Vén Tölgy

Mihály a temetés után összepakolt magának egy hátizsákra való holmit, és felsétált a hegyre. Senkihez nem szólt közben, nem is válaszolt a kérdésekre. Köszönés nélkül csukta be a kertkaput maga után.
- Hagyd! - mondta a férfi a feleségének, amikor az nyúlt volna az apja karja után, hogy visszatartsa.
- Menjen csak! Egyedül akar maradni. Majd visszajön, ha kibúsulta magát!
Erzsike ebben kételkedett. Ismerte az apja makacs természetét, ha az egyszer valamit a fejébe vett, abból könnyen nem engedett!
A gyásznak tulajdonították a szokatlan viselkedését, és végül elfogadták. Nem tehettek mást.
Együtt lakott a nagycsalád a parasztportán, a fiatal pár a csecsemővel, és az asszonyka szülei. Generációk óta éltek, haltak meg itt az emberek, tovább örökítve a birtokot az utódoknak. Most, hogy a nagymama és Mihály is itt hagyta őket, szokatlanul nagy lett a ház hármójuknak.
A hegyoldalban volt egy kis faházuk. Még az egyik ősüktől maradt, aki erdész volt, és megtarthatott magának egy darabka ősfás erdőt. A megszürkült gerendaházat gondosan karban tartották, és néha kiadták nyaralóknak. Ide vonult el az öreg a világ elől a bánatával.

A házikó közelében, a tisztás szélén vénséges tölgyfa őrködött. Senki nem tudta a korát. Még a legöregebbek is úgy emlékeztek rá, hogy az ő gyerekkorukban is épp ilyen hatalmas volt. Lehetett már párszáz éves. Egyszer belecsapott a villám, felgyújtotta a belsejét, de a lángok kialudtak, és a fa diadalmasan tovább élt.
Mihály ennek a tövében szeretett üldögélni és elmélkedni. Ha a lánya ételt hozott neki, rá se figyelt, csak bámult valahová nagyon messze. Nem sokat evett, legtöbbször el is feledkezett az étkezésről.
Eljött a nyár. A forróság belopakodott az erdőbe is, végigperzselte a tisztás füvét. A patak párája enyhítette a lázas hőt, de a férfi bánatára nem hozott gyógyírt. Nem látta a vadvirágok táncát, szeme csak a távoli völgy páráját fürkészte, meg a magasban rohanó felhőket, mintha onnan várná közeledni az eltávozottat.
A fák ruhát váltottak, de a színorgia megszürkült, mikor rájuk nézett. A szeptemberi reggeli ködök egyre fentebb kúsztak a hegyoldalon, míg végül a tölgyfát is beborították a tövében merengő fekete alakkal.
"Hol van az örök
köd? A kerékvágásból
önmagadat most
kilököd. Vén tölgy
lépjél rá a fényútra,
szabaddá leszel, mint vadon puma"*.
Szavalta magában a verset újra, és újra. A szavak tolakodtak az agyába, nem tágítottak. Vágyódott nagyon elmenni innen. Az ő Erzsókja után. Az ágak bólogattak rá, megnyikordultak a szélben.
- Nem búsultál már eleget? - ripakodott rá a lánya egy napon. - Ideje lenne végre hazajönnöd! Itt a tél a nyakunkon, ha fenn maradsz, megfagysz!
- Nem lenne az olyan nagy baj - mondta rá csendesen Mihály.
- Na, ez szép! - zsémbeskedett vele az asszonylánya. - Kizökkenthetnéd végre magadat ebből a depressziós állapotból! Mire jó ez? Az anyámat ezzel ugyan fel nem támasztod! Te pedig még nem vagy öreg, még másik asszonyt is találhatsz magadnak!
- Ugyan lányom, hová gondolsz!
Azzal az ő részéről a társalgást befejezte. Nem válaszolt semmit, bármit is kiabált rá mérgében Erzsike. Visszaült a tölgyfa kidudorodó gyökerére, és kavicsokat kezdett hajigálni a patak vizébe, mint egy durcás gyerek.
- Na, ezzel a vén szamárral nem lehet mit kezdeni! - legyintett a fiatalasszony mérgesen, és dúlva-fúlva otthagyta a némaságba burkolózó apját.

Ám Erzsikét se puhafából faragták, a konokságot ő is megörökölte. Lejössz te még onnan - gondolta -, ha nem az én kedvemért, majd más szoknyája után!
Ettől kezdve nem vitt fel több ételt. Néhány napot várt, aztán megkérdezte a szomszédasszonyt, megtenné-e helyette?
Irma boldogan vállalta. Az ő ura már évekkel ezelőtt elment a túlvilágra, Mihály pedig mindig is tetszett neki. Gondolta, elérkezett az ő ideje. Lecsalogatja ő onnan, ha addig él is! De akkor már megtartja magának! Fogta a kosarat, és minden nap, ha esett, ha fújt, elindult felfelé az ösvényen.
Hideg fogadtatásban volt része. Jó szót nem kapott a szívességért, úgy tűnt, a férfi tudomást se akar venni róla. Hiába öltözött fel csinosan, hiába próbálta kitalálni, mire lenne itt fenn a legnagyobb szükség, hiába szólott kedvesen, csak a fagyos hallgatást kapta válaszul. Így telt el egy hónap.
- Gyere le Mihály a faluba! Mindjárt itt a tél, betemet a hó, mi lesz veled itt fenn? - kérlelte.
- Majd ha az öreg tölgy gyökereivel kilép a földből, szabaddá lesz és elindul a fényúton, akkor majd én is lemegyek innen - mondta végül az elképedt asszonynak, és hátat fordított neki.
- Kőből van a szíve a te apádnak! - fakadt ki otthon. - Már inkább holt, mint élő, valamiféle szellemalak lett belőle, nem férfi az már! Én ugyan fel nem megyek hozzá többé!
- Jaj, Irma, ha már te sem, akkor csak az angyalok segíthetnek! - sóhajtott Erzsike, és elsietett a falu piciny templomába, hogy gyertyát gyújtson, ahogy az asszonyok mindig is tették, ha kérésük volt.

Aznap éjjel Mihály álmodott.
A köd előólálkodott a fák közül, lopva, mint a tolvaj, és a sűrű fehérség kupolaként ráborult a tisztásra. A tölgy ágai karokként kinyúltak belőle és integetni kezdtek. A tejtenger hullámot vetett, erősödő szárnysuhogás rezegtette a levegőt. A barna levelek esőcseppekként ereszkedtek le a deres fűszálakra, felhőként rájuk borultak, kifehéredtek, és opálos fénnyel felragyogtak. Angyalok állták körül a vén fát. Hószín szárnyuk a földet söpörte, ajkaik mennyei dallamot dúdoltak. Az erdő körülöttük zúgott, hajladozott, suttogások, sóhajtások neszei kúsztak elő a rengetegből.
A földöntúli ragyogásból hang szólott:
- Erős lettél már! Dicső diadal a tiéd! Vén Tölgy, gyere, lépjél ki gyökereiddel a földből, és indulj el a Fényúton!
Mihály felriadt. Kint vészjóslóan zúgott a hegy, a szélrohamok nekirontottak a ház gerendafalának, s az nyikorgott, jajgatott eresztékeiben. A kandallóban ellobbant a tűz, a jeges szél végigsöpört a szobán.
Beburkolózott a takaróiba, s mivel nem tehetett mást, elaludt.
Az álma folytatódott. Az angyalok hozsannázva felemelkedtek az égbe, körgyűrűjükbe zárva vitték magukkal felfelé a vénséges fát. Törzsén az odú sötétje szélesen vigyorgott. A földön vakító fehérség maradt utánuk. Egy asszony közeledett a ház felé. Ő kilépett az ajtón, karját a látogatója dereka köré fűzte, érezte nőies illatát, forróságát, és elindult vele a távoli házak felé.
Arra ébredt, hogy megsüketült. Kinézett az ablakon. A szél elállt. Vastag paplanként hótakaró borult mindenre, az tompította le a hangokat. Megjött a tél.
Kilépett az ajtón. Átverekedte magát a hótorlaszon, és megrökönyödve a magasba nézett, ahol a tölgyfát kellett volna látnia, aztán le. A hatalmas, vaskos törzs és emberderéknyi ágak a lábai előtt feküdtek, végignyúltak az egész tisztáson. Gyökereinek maradék csonkjai az égre meredtek. Az odú sötétje szélesen vigyorgott. Csoda, hogy a faóriás nem a házikóra zuhant.
Mihály álldogált még egy darabig, tekintete végigpásztázott a hegyen, le a völgyig. Mintha keresett volna valakit. Aztán átmászott a nyugovóra tért fa derekán, és elindult a térdig érő puha hóban lefelé. A faluba.


*Flórián Róbert Szabolcs: Embervedlés


49. [tulajdonos]: egy az un. "dilettánsok" közül2019-12-08 10:25
Úton

A gyermekotthonok kis lakóinak

Amikor beléptél, éppen azon tűnődtem, mikor vesztettem el az arcomat.
Az ölemben az a doboz volt, amit nem engedtem költözéskor kinyitni neked, azt mondtam,
mindenféle kacat van benne, lom. Most láthattad, hogy hazudtam, mert amikor felnéztem
észlelve, hogy te vagy az, aki belépett, hagytam, hogy belepillanthass. Direkt úgy tartottam,
lásd, fotók vannak benne, csupa-csupa csecsemő és kisgyermek fotó, fiú, lány vegyesen.
Kérdőn húztad fel a szemöldököd, én pedig a kezedbe nyomtam a dobozt, és azt kértem,
keresd meg, melyik vagyok én. Remegtem az izgalomtól, vajon jól vizsgázol-e.
Megkérdezted, apámra, vagy anyámra hasonlítok-e jobban. Láttam, megbotránkozol, amikor
azt feleltem, remélem, egyikükre sem. Nem magyarázkodtam, hagytam, gondolj rólam, amit
akarsz. Csodálkoztál, minek nekem ez a sok-sok fotó, de nem választoltam, feszülten
figyeltelek, hogy hogyan teszed félre egyiket a másik után. Ha egy-egy kisgyerek megtetszett
neked, kérdőn néztél rám, de egyszer sem reagáltam, a körmeimet figyeltem elmélyülten,
dünnyögtem is, hogy a költözéssel járó hercehurca tönkre tette a friss lakkozást… nem
tudhattad, hogy valójában minden idegszálammal rád koncentrálok, annyira akartam, hogy te
legyél az, aki megfejt engem.
Akik előtted voltak, úgy suhantak át az életemen, úgy szórtam ki őket az életemből, mintha
soha nem is lettek volna. Réka néha őrjöngött, mert hozzá jártak panaszkodni, őt hívták fel,
zaklatták, nem volt elég erős, hogy ajtót mutasson nekik, mint én, mert én többé nem
magyarázkodtam, senkivel sem álltam szóba, akit eltemettem a múltamban. Nem is volt
nehéz, soha senkihez sem ragaszkodtam, fáradt teherré vált egy idő után minden érdeklődés,
elvonták az időmet a kutatástól, amit egyedül szeretek csinálni, felbőszítettek oktalan
rajongásukkal, időigényükkel, követelőzésükkel.
Szeretem benned, hogy neked soha nem kell magyarázkodnom; valahol te is olyan
vagy, mint én, de mintha az én jó fonákom lennél, hát ezért kívántam, hogy keresd meg az
arcom, azt az igazit, amit valahol elveszítettem.
Mikor már minden képet kitettél a dobozból, és még egyre sem mondtad, hogy ez az,
megtaláltad!, akkor megkönnyebbültem, mert ezzel valóban megleltél. Ezek a képek mind egytől egyig lopott
fényképek voltak, egy sem rólam készült.
Minket sokszor vittek vendégségbe a nevelőink. Válogatott csoportban tereltek,
gyönyörű ruhánk nem volt a miénk, a modorunk sem, semmink sem, még a gondolatainkat is
mások határozták meg. Tudod, kegyetlen mostoha az állam.
Gyűlölöm a szüleimet, mert elhagytak.
26 éve dolgozom azon, hogy ezt a gyűlöletet fenntartsam.
Szeretném megtalálni őket, de csak azért, hogy az arcukba üvölthessem, mit tettek. Mert egy
éjjel kidobtak, mint fölös szaporulatot az alomból, az otthon küszöbén talált rám egy nevelő.
Anyám nyilván szajha volt, apám meg börtöntöltelék.
Azt mondtad, nem hiszed el, hogy ez a mélységes gyűlölet,/nem kell vessző/ meg ez a vad
szerelem valóban megférhet egymás mellett, pedig így van. Hidd el, aki nem tud gyűlölni, az
szeretni sem tud. Ez csak a skála két széle, a két véglet között még sok-sok árnyalat van.
Tudom, hogy ettől vagyok neked érdekes; soha nem tudhatod, meddig tart még a szerelmem,
újra és újra meg kell értem küzdened, mert ha egyszer elunlak, téged is kiszórlak, ahogy a
többit előtted. Én nagyon élvezem ezeket a lelki vergődéseket, ezek tesznek engem
valóságossá, élővé.
Ha vendégségbe tereltek minket, mindig azt a fényképet loptam el, amelyre a
legbüszkébbek voltak a házigazdáink. Mire hazavittem, már nem értek számomra semmit,
csak addig, amíg tudtam, hogy meg akarom szerezni, és törtem a fejem, hogy vajon sikerül-e,

míg ott vagyunk, és amíg mutogatják. Később kiügyeskedtem, hogy visszamehessek, és
megfigyelhessem, ahogy sopánkodnak a háziak az eltűnt kép fölött. Játszottam, hogy
emlékszem, volt még egy képük, én is emlékszem, amit újra meg szeretnék nézni, pont az;
együtt keseregtem velük, ha nagyon bánták a veszteséget, még meg is könnyeztem, nekem
mindig könnyen ment a sírás. Elég volt arra gondolnom, hogy én szegény árva, és már
hullottak is a könnyeim, mint a záporeső… Igazán, szívből még sohasem sírtam. Ezért is
fizetnie kell a világnak, hogy könnyeket csikarjanak ki belőlem; mindenért bosszút állok, mert
cserbenhagytak azok, akiknek a legjobban kellett volna vigyázniuk rám.
Olyan fotót soha nem hoztam el, amin apák, és anyák is voltak. Azoktól viszolyogtam. Mert
olyan mesterkéltek a gyerekeikkel, olyan nem igaziak, nem valóságosak.
Kamasz korom óta úgy járom az utcákat, hogy minden arcba belelesek, aki szembe jön
velem, hogy hátha egyszer rálelek az apámra vagy az anyámra, egy esetleges testvéremre.
Egyszer egy vad suhanc kinevetett és ajánlatot tett nekem. Obszcén volt, de izgalmas. Nagyon
kíváncsi voltam, mit érezhetett az anyám, ki akartam próbálni, de akkor nem mehettem volna
vissza az otthonba, és nem volt hova mennem, így ököllel a kamasz arcába vágtam, és amikor
láttam, hogy kibuggyan a vére és a könnye, futásnak eredtem, hazáig, azaz az otthonig meg
sem álltam. Majd kiszakadt a tüdőm, úgy lihegtem, de boldoggá tett a tudat, hogy valakin
megint bosszút álltam anyámért, magamért. Az egész gyerekkorom a bosszúról szólt; hadat
üzentem öntudatlanul is a felnőtt társadalomnak.
Az otthonban sokszor kaptam büntetést rám fogott, de valójában el nem követett
csínyekért. Ilyenkor a feljelentő bujdosott előlem, mert tudta, ha meglátom, szorul, irtózatosan
megverem. Mindig mindenkin bosszút álltam, nem kicsit, tudták ezt rólam a gyerekek, csak a
felnőttek hittek a mosolyomnak, a könnyeimnek.
Amikor egyszer majdnem elkéstünk az iskolából, mert a tükör előtt ácsorogtam hosszan,
nagyon megbüntettek. Minket iskolabusz vitt alsóban. Hogy nem találtak, összevissza
keresgéltek, mikor meglelt az egyik társam, és szólt a nevelőknek, hazatérés után az otthon
összes ablakát és tükrét le kellett mosnom, és leírnom százszor, hogy nem hivalkodom.
Persze, hogy az árulkodóval írattam meg a büntetésfeladatot, miután alaposan elvertem!
Én nem voltam sohasem hiú, sőt, csak meg akartam magamat tanulni, hogyha egyszer szembe
jönnének a szüleim, rájuk ismerhessek.
Amikor kicsik voltunk, sokszor álltunk a kerítés mellett és megszólítottunk idegeneket, de
volt, hogy csak kidugtuk a rácson koszos kis praclinkat és kéregettünk. Ha észrevették a
nevelők, megbüntettek. Soha nem volt szabad még játszanunk sem közel a kerítéshez.
Egyszer egy néni megállt a kerítésnél, és megszólított. Talán hároméves lehettem, még éppen
eszméltem. Csak a cipőjére emlékszem, szép piros, magas sarkú körömcipő volt. Ő velem
próbált meg beszélgetni, engem viszont csak a cipője érdekelt, nagyon megkívántam. Nem
feleltem, csak bámultam elnyílt szájjal, csöpögő orral a cipőt. A néni elunta, azt mondta, kis
hülye, és elkopogott. Akkor nagyon sokáig sírtam, ma sem tudom, miért. Azóta már nekem is
van olyan piros, kopogós, magas sarkú cipőm, sose volt rajtam, csak megvettem.
Réka nevette, amikor hozzá költöztem, és meglátta, milyen a ruhatáram. Kérdezte,
minek veszem ezeket a soha nem hordott, cifra holmikat, nem feleltem, becsuktam a
szekrényt, és felöltöztem a szokásos szürkébe.
Mindig mondod, hogy úgy öltözködöm, mint egy öregasszony; szürke és fekete minden, amit
eddig láttál rajtam, meglepődnél, ha kinyitnád a szekrényemet. Nem tudom, létezik-e
génemlékezet – talán onnan a tarka holmik szeretete, de számomra nyilvánosan
felvállalhatatlanok, mégis mindig újabbal és újabbal bővül a ruhatáram, az otthonban nagyon
ügyeltek arra, hogy igényesen öltözködjünk.
Amikor azt kérted, mutassam meg az otthont, ahol felnőttem, nagyon közel álltál hozzá, hogy
elhagyjalak. Aztán egy szép májusi napon, amikor kirándultunk, valahogy odakeveredtünk. A

kerítés pont olyan ütött-kopott volt, mint 8 éve, amikor elmentem. A kapu tárva, nyitva, talán
nyaraltak a gyerekek, te beszéltettél, mert azt hitted, így nem veszem észre, hogy besétáltunk.
Nem szóltál, fogtad a kezem, hallgattad a madarakat, egy percre meg is álltál, becsuktad a
szemed, fürdetted az arcod a napfényben. Néztem, hogy a szemed körül eddig nem észlelt
apró ráncokba ül a fény, és akkor elgyöngültem a rám törő szerelemtől, megriadtam, mert
rájöttem, milyen esendő vagy te is, és valamikor el foglak veszíteni. Elöntötte a szememet a
könny. Én nem tudok veszíteni, annyira vesztes vagyok már rég. Mikor kinyitottad a szemed
és rám mosolyogtál, durván megszorítottam a karod, hogy menjünk már végre, de egy
határozott mozdulattal beirányítottál a házba, tehetetlen voltam. Itt is nyitva volt minden, a
ház szinte tátongott ürességtől, csak egy takarítónő hurcolászott egy szőnyeget. Ránk
pillantott, nem köszönt, sietett tovább. Bevonszoltál a mosdóba, folyt a könnyem, apró
zsámolyok voltak a csap alatt. Kihúztam egyet és ráálltam, te elnevetted magad, mert le kellett
hajolnom, hogy láthassam magam a tükörben. És akkor megpillantottam az arcomat, kicsi
voltam, zilált hajú, copfos, maszatos, és kíváncsian néztem a nénit a tükörben, aki valamiért
annyira sírt. A kislány a tükörben elfintorodott, mert nem tetszett neki a szürke ruhám,
meghúzkodta a copfjait, végignézett gyönyörű ruháján, és nagyon elégedett volt magával.
Akkor megfordítottál, egy vonalba került a szemünk, láttam, ahogy az apró sárga pontok
szikrát vetnek az íriszeden, és letérdeltél előttem a hideg kövön, mondtál valamit
megindultan. Nem bírtam el a perc súlyát, visszafordultam a tükörhöz, és kértem, várj, míg
rájövök, mit is akarok. Nem akartam, hogy lásd, tele lett a szemem könnyel.
A kislány a tükörben nagyot szippantott az orrán, és akkor már tudtam, mi lesz a válasz a
kérdésedre.

Utoljára frissítve:2019. december 07., szombat 15:28
Címkék:
Novellák és kisprózák
Értékelés:
12345(5 szavazat)
Ferenczfi-Faragó Eszter
FERENCZFI-FARAGÓ ESZTER
Előbb formáltam történeteket, mint ahogyan rajzolni tudtam. Igaz, ennek is, annak is megvolt a rendelt ideje. Ma már azonban csak írok – verseket és novellákat. Az írás nekem nagy kaland. Kicsi gyerekként csak néztem, hogy hogyan lesz a betűből szó, s a szóból mondat, a mondatból történet, érzelem, gondolat. Már 5 évesen álmodoztam róla, micsoda nagy lehetőség a „betűvarázs”. 9 évesen aztán megírtam az első versem, azóta pedig csak Isten tudja, hogy hányadiknál járok…
Nem lehet abbahagyni, mint ahogyan a levegővételt sem.
Budapesten élek,. Életemben a hitnek, a családnak és az alkotásnak óriási szerepe van; egyik nélkül sem tudnék élni. Az alkotás – meggyőződésem szerint, ahogyan ezt gyönyörű anyanyelvünk is kifejezi -, adottság, kaptuk Istentől, melyet úgy tudunk „meghálálni”, ha helyesen élünk vele.
Két kötetem jelent meg eddig, egy verses, amelynek címe Hajléktalan angyalok (2012.), és egy novellás kötet, Novemberi levelek címmel (2014.). Sok-sok antológiába, lapba is (pl.Napút, Négy az egyben, stb.) kerültek még be verseim, és prózáim, több pályázaton is sikeresen szerepeltem műveimmel. Készítettek velem kamasz koromban riportot a Petőfi Rádióban, szerepeltem TV interjúban, most legutóbb a Civilhang Rádióban lehetett velem egy beszélgetést meghallgatni.
Gitárművész barátnőmmel egy magunk által felépített műsorral járjuk az országot; olyan helyeken lépünk fel, ahol a kényszerű ingerszegény környezetben némi napfényt tudunk az emberek szívébe lopni a versekkel, zenével. Meglepő módon fiatal egyetemisták is nagy szeretettel fogadták legutóbbi fellépésünket Debrecenben, az egyetemen, és ez igen nagy örömmel töltött el; talán nem hal ki a líra, az irodalom szeretete sem – legfeljebb nekünk, akik írunk és egyben elő is adunk, kell megtalálnunk kreatív módon a fiatal generáció felé az utat, és a módot.
Kisfiam iskolájában a költészet napja alkalmából szerveztem irodalmi műsort, ami meggyőzött arról, hogy az irodalom megszerettetését nagyon pici korban kell elkezdeni, mert ekkor még nagyon fogékonyak a gyerekek a szépre, a jóra (is). Éppen ezért első színdarabomat is nekik írtam, amit nagy sikerrel, 2016-ban mutattunk be, mely egy rendhagyó betlehemi történet, A hiú hóemberek címmel. Álmodom újabb és újabb lehetőségekről. Azért vagyok itt is...

KAPCSOLÓDÓ ELEMEK

http://ahetedik.hu/kategoriak/novellak-es-kisprozak/item/4235-uton.html?fbclid=IwAR2UFy0HkZKptn67nA60VpddTaGwJBjGEpxeP3ukha98wgBRkUAPGKQ5j1k

48. [tulajdonos]: Ejha2019-12-07 12:21
Lőrincz Katalin

Kamu

Csak ült a nappaliban, és nézett maga elé. Egyetlen szó csengett a fülébe, ezerszer is. Ízlelgette, kóstolgatta, de érteni nem értette. Miért mondta gyerekkori barátnője többször is azt neki, hogy „ez csak kamu”? A barátnője, aki őt mindig is erős nőnek tartotta.
Pedig, ha tudta volna, hogy az ereje a gyengeségéből fakad. Abból, hogy nagyon megszenved mindent, amíg le nem tudja tenni, de aztán már nem cipeli tovább. Nincsenek elüszkösített sebei, tudat alá tuszkolt haragjai, félreértett konfliktusai. Ezeket tisztázni szokta, s akár hibás, akár nem, mindig bocsánatot kér. Fontosabb neki a kapcsolat megtartása a büszkeségénél. Ami pedig így sem oldódik meg, azt kiforrja magából a lelke, mint ahogy a bor is kilöki magából a szutykot.
Most viszont történt valami, amit — úgy tűnik — sem megbeszélni, sem megemészteni nem tud.
Halottak napjára utazott el szülővárosába, ahol régi barátnője is lakik. Ilyenkor nem szoktak találkozni, hiszen mindenkinek sok sírt kell meglátogatnia, úgysem lenne idő hosszasan beszélgetni. De a sors úgy hozta, hogy éppen szembejöttek egymással a temetőben.
— Hogy vagy mostanában? — kérdezte barátnője, akivel telefonon is már régen beszélt.
— Köszönöm élek, kicsit betegeskedek.
— Az mit jelent?
— Magas a vérnyomásom, és szívritmuszavarom van.
— Ez csak kamu, azért mondod, hogy sajnáljalak — jött a válasz.
— Miért tenném?
— Mindig is manipuláltad a környezetedet. Már gimiben is azért jártál mini szoknyában, hogy tetsszél az angoltanárnak, mert nyelvérzéked az nem volt. Azért adott neked ötöst, mert „szimpatikus jelenség” voltál, ahogy ő fogalmazott évvégén. Én meg csak négyest kaptam, pedig nekem kellett az a jegy, a továbbtanulásomhoz.
— Tessék? Ezer éve nem láttuk egymást, s nekem esel ilyen ősrégi vádakkal? Miért nem mondtad akkor? Ez mostanáig a begyedben volt?
— Igen. És még az is, hogy könnyű neked, mert elváltál, és nem kell elszenvedned egy férfi állandó bántásait. Na, de egész életedben mindig a könnyű utat választottad…
— Hát ezt meg hogy érted?
— Hogy—hogy hogy?! Hát úgy, hogy nem tűrtél, hanem leléptél a házasságodból, s utána meg összejöttél azzal a fickóval, nem törődtél a gyerekeiddel, de a végén őt sem tudtad megtartani, s tessék, már megint a volt férjeddel élsz. Neked mindig kell valaki, hogy legyen kit manipulálni.
— Na, álljon meg a menet. Először is a temetőbe nem azért jöttünk, hogy egymással veszekedjünk. Másodszor pedig, 25 évig tűrtem a sok megcsalást, ami szinte folyamatos volt, de ezt te is tudod. Azzal a fickóval meg épp a gyerekeim miatt szakítottam, mert nem tudtam kettéhasadni. Végezetül pedig, a volt férjemmel mindketten egyedül maradtunk, miért ne lehetnénk újra együtt, hiszen van két gyermekünk is, még ha már fel is nőttek. Egy család vagyunk, ha nem is voltunk mindig egy pár.
— Rendben, ezt megválaszoltad. Mindig is mesterien gyártottad a magyarázatokat. Na de egyáltalán nem tűnsz betegnek! Miért mondod nekem, hogy szívritmuszavarod van? Akkor az arcod puffadt lenne, mint nekem volt, amikor az volt a bajom. De a tiéd szép, sima.
— Bocsánat, nem tehetek róla, ha nem puffadt az arcom. Nem akarom, hogy sajnálj, felejtsd el! Nincs semmi bajom.
— Na ugye! Tényleg kamuztál, hogy átverj, tudod, hogy aki sajnálatra méltó, azt jobban lehet szeretni. Ezzel akartál szeretetet kicsiholni belőlem? Ahelyett, hogy néha felhívnál! Arról nem is beszélve, hogy soha nem jössz el hozzám.
— Ne haragudj, mostanában nem akartam ennyit vezetni, a vasúti pályát meg már majdnem egy éve újítják, kétszer is át kell szállni. Nem vagyok most jól, nem jöttem. De te is elutazhattál volna hozzám!
— Igen, amikor legutóbb akartam, nem értél rá. Azt mondtad, hétvégén is bemész a munkahelyedre, annyi a dolgod. Az is kamu volt, biztos.
— Nem tudom, mi van veled, édes barátném, de én ezt nem hallgatom tovább. Egyre jobban kalimpál a szívem, sajnos épp a stressz okozza, úgy vettem észre. Inkább köszönjünk el, öleljük meg egymást, ne váljunk el haraggal!
— Ne érj hozzám! — kiáltotta, s közben hátralépett kettőt. S hogy nyomatékosítsa, hozzátette: „kiábrándító vagy”. Ezzel hátat fordított, és elment.
A nő csak állt, szoborrá dermedve, ekkora sértést régen kapott. Ráadásul nem is tett érte semmit. Az volt a bűne, hogy elpanaszolta a betegségét. Érezte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéről, s összevissza ver.
— Csak meg ne szakadjon! — gondolta, mert annyira övön alulinak érezte barátnője váratlan kifakadását.
Lassan elindult édesanyja sírja felé, s közben potyogtak a könnyei. Legszívesebben utána futott volna a másiknak, de ezek után mit mondhatott volna? Netán hogy:
— Szeress, kérlek, még ha kiábrándítónak is látsz? Hát ezt így nem lehet megoldani. — Na de mit tegyek? Ez nagyon fáj. Ebbe belebetegszem! — állapította meg.
Gyorsan eltelt a halottak napja, s másnap hazautazott a 200 km—re lévő otthonába. Nagyon rágta magát ezen az egészen. Este felvette a telefont, s felhívta barátnőjét. Az mérgesen szólt bele:
— Mondjad — kezdte.
— Semmi, csak ne haragudj, ha valami olyat mondtam, amivel megbántottalak. De tudod, kutya rossz érzés ez a szívritmuszavar…
— Már megint ezzel jössz? Tegyük le! Szia. — és levágta.
A nő leült a kanapéra, és csak nézett maga elé. Semmit sem értett, csak azt tudta, ezt így nem lehet feldolgozni. Nincs magyarázat. Talán az volt a hiba, hogy őt mindig erősnek nevelték, s kifelé is ezt sugározta? Akkor is annak látszott, amikor minden baja volt?! Most meg, hogy kiesett a szerepéből, azzal, hogy beszélt egészségügyi gondjairól, talán a barátnője is megzavarodott?! Neki ő egy erős nő, akkor meg „mit játssza itt a gyengét?” — gondolhatta. S inkább megbántotta, mintsem hogy szembesülnie kelljen az igazsággal. Mindenáron ragaszkodott a benne élő, róla alkotott képhez.
Hát igen, ez elképzelhető. Na, nem baj, majd megoldja az élet. Vagy ha nem, akkor meghagyom utódaimnak, azt véssék a síromra:
„Csak kamu, hogy meghalt, aki itt nyugszik, örökké él.”


2019 november 8.

http://www.spanyolnatha.hu/uj-lapszam/jelenlet-szepiroi-kor/kamu/4938/

47. [tulajdonos]: idehoztam2019-12-02 12:27
Üdvözlettel
Oroszi Evelin és Nemeskéri Csaba
könyvtárosok

Teréz anya:
Az élet himnusza
Teréz anya:
Az élet himnusza
Az élet egyetlen - ezért vedd komolyan!
Az élet szép - csodáld meg!
Az élet boldogság - ízleld!
Az élet álom - tedd valósággá!
Az élet kihívás - fogadd el!
Az élet kötelesség - teljesítsd!
Az élet játék - játszd!
Az élet vagyon - használd fel!
Az élet szeretet - add át magad!
Az élet titok - fejtsd meg!
Az élet ígéret - teljesítsd!
Az élet szomorúság - győzd le!
Az élet dal - énekeld!
Az élet küzdelem - harcold meg!
Az élet kaland - vállald!
Az élet jutalom - érdemeld ki!
Az élet élet - éljed!



46. [tulajdonos]: jav.[tulajdonos]: belső rím2019-12-01 15:44
meg volt helyett, megvolt

45. [tulajdonos]: belső rím2019-12-01 15:43
A fejem méhkas, arcom borostás /a szívem kemény, a vérem szurok.
Ilyen állapotban voltam én/ mielőtt beléd szerettem, Vinokurov.

A fejem tiszta, vár a fodrász / vajból a szívem, a vérem málna.
Összegyűjtöm a morzsákat sietve / hogy még kenyeret adjak máma
meleg kezedbe.

@gabibaldi:

Most, hogy így mondod, elkeztem keresgélni.
(álla)potban - voltam?

si(etve) - kenyeret -meleg -kezedbe?

Így?
Még életemben nem kerestem belső rímeket, nem is tudtam, hogy vannak. Nyilván, eszközei a versélmény megteremtésének.
Aztán elolvastam: mi is az a belső rím?
És okosabb lettem.
Miután ez meg volt, kíváncsi szememet Vinokurovra vetettem.

Jevgenyij Vinokurov:

Ő
Mellém ül enni: asztalon az étel,
Rám szól: egyél, és megadom magam.
Csörömpöl - istennő - a sok edénnyel,
Olvas, söpör, szalad, mert dolga van,
Mezítláb ténfereg öreg zakómban,
Vagy felveri a konyhát éneke...
Szerelem ez? Dehogy. Mi is valóban?
Csak ennyi: elmegy - meghalok bele.

(Fordította: Rab Zsuzsa)

44. [tulajdonos]: jav.[tulajdonos]: Fiktív variáció2019-11-21 01:12
SZUPERHOLDTÖRTÉNET
A „kérges kezű” ember lánya

Írta: Amice Corso



43. [tulajdonos]: Fiktív variáció2019-11-21 01:09
ZUPERHOLDTÖRTÉNET
A „kérges kezű” ember lánya
Írta: Amice Corso


A kezdet
Médi:
- Helló! Ezek kitalált történetek?
Gill:
- Álomszerű leképezései a valóságnak.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Időutazó:
- Édes vagy.

Gill:
- Látod? – majd pillanatnyi gondolkodás és homlokráncolás után, amit Időutazó annyira szeretett, hozzátette. - Kérlek, vigyél magaddal! Oda, ahova el akarok jutni! – majd, hosszabb szünet után – De, még az életünkben!
Időutazó:
- Oda csak te vihetsz magaddal, engem.

Gill:
- Ééén? De hogyan? – kérdezte csodálkozva a lány – majd némi daccal a hangjában folytatta. - Találkozni akarok vele! Még ebben az életben.
Időutazó:
- Húúú!

Gill:
- HÚÚÚÚÚÚÚÚ ám... és lett egy ötletem!
Időutazó:
- Mondd!

Gill:
- Utazni szeretnél ugye?
Amikor ezt kérdezte, Frí-re gondolt. Akit, egyszer már elveszített. De visszaszerzi – gondolta – ha addig él is. ...lehet, jó hosszú élete lesz.

Időutazó:
- Igen.

Gill:
- A világ legjobb nőit akarod, ugye? – mosolygott rá csábítóan.
De, ahova nézett, nem volt ott senki. Csak az alvó macska meg ő voltak a kicsi szobában.
Időutazó:
- Most csal egyet...

Gill:
- Nem "csal egyet"! Csak egyet! – a mostra rá se kérdezett, nehogy féltékenynek tűnjön - Kár lenne egyre pazarolni magodat!
(freudi elszólás) Jutott eszébe, és felkacagott....és ott van...a, MOST. Hm. – gondolkodott hangosan.
NA DE, MINDIG MOST VAN!
Időutazó:
- A most a legfontosabb!
Közelebb hajolt a lányhoz, aki, ekkor még csak pici fuvallatot érzett a homlokán.

Gill:
- Igen. – suttogta. S nem értette, miért suttog. Pár pillanattal később, valami megmagyarázhatatlan, egyre erősödő fájdalom kezdett kúszni a gyomra tájékáról a köldöke irányába, s utána megjelent a jól ismert émelygő érzés. Mindjárt hányni fogok – gondolta – de ahogy hátralépett az ajtó irányába, enyhülni kezdett, majd távozott a fájdalom és a kényelmetlen érzés a gyomrából. Óvatosan visszaült. Egyenes derékkal, a vállát hátrafeszítette. Mintha támasztana vele egy láthatatlan falat.
Időutazó:
- Szóval? – kérdezte, de csak az ágyon szendergő öreg kandúr válaszolt, egyre erősödő dorombolással. Mrrr...mrrr... Ekkor, felugrott a székről. - Írjunk közöset! – kiáltotta vissza a lány, és hirtelen fordulattal kiszaladt a szobából, mielőtt a falak elindultak volna feléjük.
Másnap

Időutazó:
- Ok.

Gill:
- Is. Közöset is.
Időutazó:
- De a te neved alatt legyen.

Gill:
- Szerintem, különben, már írtunk is!
Időutazó:
Nagy kérdőjelet rajzolt a levegőbe.
- ?
De felesleges volt. A lány fejében megjelent a gondolata.
- Elküldjem? FRÍZI írta. – válaszolta azonnal, de már kiejtett hangok és szavak nélkül beszélgettek.
.............................................................................................................................................................

- Hát, így is lehet? Most vettem észre!
- Szia! Milyen napod volt?
- Nyugis, kicsit álmos, sikeres. És neked?
- "Olyan"! Mesélsz, mitől volt sikeres?
- "Olyan"?
- „Az jár az eszembe, hogy irigykedek a szélre. Bármikor simogathatja arcod, összekócolhat kedvére, aztán meg fésülgethet...” – olyan, szelet irigyelő napom volt.
- Értem!
- Akkor jó, ha érted!
- Bennem érzések, gondolatok támadtak.
- Arra gondolok, tolakodó vagyok.
- Miért gondolod, hogy tolakodó vagy?
- Gondolom! Te nem gondolod?
- Nem. Egyáltalán. Csak nem számítottam rá hogy írsz napközben, és nem vettem észre. Erre gondolsz?
- Nem, a szélre. Nem baj, hogy nem vetted észre. Napközbe nemigen vagyok.
- Az nagyon kedves volt! Még soha nem írt nekem ilyen szépet senki.
- Örömmel írtam. Féltem tolakodónak tartasz. Azt írtam, amit gondoltam. Te is azt szoktad.
- Igen, s egy kicsit szomorú is voltam, mert most már tudom, mi hiányzott eddig. Hogy milyen érzés, nem csak tudni a szeretetet, hanem érezni is.
- Sajnálom, hogy elszomorítottalak...nem tudtam, megírjam-e.
- Kicsit átértékelődtek bennem dolgok.
- Lehet, már nem is akarom megírni azt a könyvet.
- naneeeeee!





„Nem tudom folytassam-e, Sea-m! Semmi elgondolásom.” :-(


- Ok. Íz! Segítek!
- Frízi néven írjuk! Senki nem jön rá, hogy mi vagyunk! Senki!
- Nem szeretném, ha itt csámcsognának! Neked se hiányozna.

A lány most nem érezte az arcán a lágy fuvallatot. Ez eszébe juttatta, hogy Időutazó is hasonlít a földi emberek zöméhez.
Mint azoknak, neki is vannak gyenge pontjai. Őt is úgy irányítják, mint egy vudubabát. AZOK, akikre még csak gondolni sem szeret. Különben is, lehet, „lehallgatják” a gondolatait. Pedig, bekapcsolta a GONDOLAT-POLARIZÁTORT*. Erre nagyon odafigyel.
Ezeket a gondolatait, most Időutazó sem vételezheti.

Kikapcsolta a védelmet, de csak részlegesen. Keresse meg, aki bírja, melyik eldugott sávon beszélgetnek mindjárt! Elmosolyodott. És tudta, most Időutazó érzi az arcán a finom fuvallatot. Már, ha van neki arca.
- Olyan lesz, amilyet a VILÁG még nem látott!
- Ok.
- Nem kell, hogy itt jelenjen meg!
- Ok.
- Pontosabban. Itt, nem kell, hogy megjelenjen! Átküldöm fejben.
- Ok.
- ŰrNovella vagy mi, mert már megírtuk. Ebben a pillanatban. Érzéki EXLUZIV. MOST!
- Megvan!

Elmosolyodtak, mind a hárman, a gyönyörűségtől.
Re: Izgalom
Médi felkapta a fejét.
Volt benne egy fakk, ami a leveleket fogadta és küldte. Azonnal válaszolt is.
- Gill! Ez meseszerű! Hogy mennyi érzékiség van a távszexben, s mennyi finomság! Szívesen és mosolyogva olvastam. Nagyon egymásra vagytok hangolva. A Febe fárasztó egyszavas válaszait sose tudtam értékelni, s nem is értettem, mit látsz benne. Ez azonban más, ne hagyd ellaposodni. Örüljetek egymásnak! Remélem előbb-utóbb a valóságban is találkoztok, bár lehet, hogy a fellegekben járó költőknek az nem is annyira fontos.

A lány elküldte a fotót is, ami Időutazót ábrázolta.
Legalábbis, a képet arról, amilyennek elképzelte, mert látni még sosem látta.
Hozzágondolta:
- Mindig komoly. Azt mondta.




...........................................................................................................................................................
"SZUPERHOLD" történet nyelvhelyességi - és helyesírási hibákkal
............................................................................................................................................................
- Édes vagy! Győzöm olvasni!
Megint hang nélkül beszélgettek.
Úgy látszik, ez most már, szokásuk lesz.
Egy biztos, nagyon kényelmes dolog.
Csak, nehogy lehallgassák, vagy elcsípjék a gondolataikat a gondolatrendőrök.
Mert vannak ám olyanok.
- Nem baj hogy van egy beavatott?
- Nem. A felénél járok, de most abbahagyom, majd később...jó veled! ...és kész!
- Majd, a neveket kicserélem.
- Jó lenne!
- Benn maradtak...mert, Médi, úgysem ismeri őket.
- Ja, jól beavattad... ☺00000000 Este későn lehetek? Nem tudom még mikor.
- Persze.
- Ha álmos vagy és lefeküttél*, akkor üzend meg! Most inalnom kell, mielőtt túlzottan...

Időutazó mosolya leheletfinoman az arcához ért. Tudta, hogy szereti őt. Mindennél jobban.

Folyt. köv.


42. [tulajdonos]: katazis2019-11-20 07:16
Csak halkan mondom.

Nem.

Világgá kürtölöm:

Nyitottam egy mappát, Filipp Tamás meóinak.

41. [tulajdonos]: --2019-11-19 16:38


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2019-12-11 09:29 lista
2019-11-21 14:36 nélküled
2019-11-01 10:46 Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21 Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11 paricska
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2019-12-16 07:51       ÚJ bírálandokk-VERS: Kosztolányi Mária nem karácsonyi vers
2019-12-16 06:22       ÚJ bírálandokk-VERS: Bánfai Zsolt Esőanyám
2019-12-16 06:03   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2019-12-16 05:59   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2019-12-16 00:21   Napló: Qui?
2019-12-16 00:08   Napló: Qui?
2019-12-16 00:02   Napló: Qui?
2019-12-15 23:58   Napló: Minimal Planet
2019-12-15 23:48   Napló: Qui?
2019-12-15 23:39   Napló: Qui?