karvalycsőrével szabdal darabokra gyógyít - mondják dea tükörben az igazság csupa sunnyadás megtört arcélek a test egyre törődöttebb néha nyűg meghalni volna jó talán de kiszabott az életünk majd eljön a vég
Olvasom valahol: szánalmas ahogy a középszer az asztaltetőre igyekszik, vagy valami ilyesmit. Épp olyan szánalmas a felfuvalkodott "nagygondolkodó". Vagy mi fene.
Létezik ártatlanság? A gyermekek talán azok a maguk tudatlanságában. Ahogy növekszik az ember tudástára, válaszutak elé kerül. Helyes - nem helyes. Ha mindig azon görcsölünk, jó úton járunk-e, megrontjuk az életünket. Mégis muszáj kontrollálni tetteinket, különben óriásit tévedhetünk, ami örökre nyomot hagy. Az önelemzés is lehet hasznos és káros. Mindenkori tudatállapotunktól függ. Vannak, akik mindig másokra mutogatnak, és vannak mártíralkatok. Két véglet. Hol az egyensúly?
Nagyon sok változás jött, jön az életembe. Sajnos, nem inspirál versek írására. Sőt! Szeretném magam százfelé szakítani, hogy minden elvárásnak megfeleljek, de nem megy. A minap afféle kisfőnöknek neveztek ki. Én nem értek a vezetéshez, akkor sem, ha csak néhány emberről van szó. Ódzkodtam is, de bíznak bennem. Bárcsak én bíznék magamban!
Nincs hova mennem. Íráskényszerem csitulóban. A kedves ismerőseim elmennek sorban, nem kellene nekem itt rontani a légkört. :( Persze máshol sem. Nyitottam egy blogot, jó lesz az nekem, ha lesz olvasóm jó, ha nem ...nem.
térképet rajzolt rám a hatvan év barázdák arcom szántóföldjei a barna foltok mint kiszáradt rétek körülveszik kanyargó erek melyekben a vér lassan csörgedez mennyire munkálkodik a test ezt veszít azt növeszt kezemen vércse- lábamon kalapácsujjak s az öt ujj mellé mintegy hatodikat ereszt csak a lelkemnek fáj a külsőm gazdagodó évek kincsei ezek tükröm-tükröm már csak szilánkok a flaszteren
