Szolga ha érti

                                           Mónika, Földvár


Tenyeremből félve etetlek, mint
a csibéket rég, nagymama mellett.
Csipkedték, föl, a sárga darát,
csipogó bizalommal, tolakodtak,
lökdösték félre egymást.
Hullt a sárga arany mégis, bő
adomány, nézd, maradt belőle.

Tenyerembe írom a verset, gyűrt
ár-papirosra, kulcs peremével,
el ne felejtsem. Félve érintem a sálad,
mi az előbb még sárga arannyal
hullt a kezemre. Elteszem inkább.
Kézen fogva vezetlek, és te szuszogva
lépteim osztod a kaptatón, fel.

                              *

Lesekedtem.
Lopva figyeltem a holdat,
ahogy bújt inged alá,
ezüst vértet öltve magára.
Hideg öntött el és forróság,
nem nyúltam be a résen.

Réseden állok.
Boldog nem lehetek,
ez az állapot bonyolultabb,
egyszerű mégis.
Szolga ha érti, ki mindig
ura fegyvereire vágyott,
s megkapván remegő
szívvel vette kezébe.

                             *

Felszisszen a termosztát, megy a fűtés,
míg kinn ezeregy szalakóta szitál,
nyitnál teraszajtót, friss levegőt és
kávészagu kedvet főzzön a táj.

De látod amottan a fémdaru ívét,
csontodban a kés, ha a lánca nyikorg,
hát elfogadod granulátumok ízét,
oldódik egedben a krémszinü hold.

                              *

Nem mondtam ki, na, mégsem,
susogtam csak fölibéd,
éjszakai állatok szuszognak
ilyen aprólékos neszezéssel.

Pórázon vezette a vadászgörényt,
milyen aranyos, mondta a lány,
sziasztok. Gombszemében a vágy,
szépen harapni (de torkot).

Igen, a vágy, harapni szépet.
(Ínyencek vagyunk, ízekre szedjük
egymást.) Suhanni a hálószobában,
elsötétítés után, neszekkel mégis.

                              *

Teszem azt egy szénakazalban.
                  Nyár idején.
Vonaton, expressz-ülésben. Vagy
                  muflonok almán.
Néztem a hátad, hallgattam
                   orrfúvásaid,
ráismertem azonnal a cserszömörcék
                   vattapihéire,
az út mellettük vezetett fel,
                   úttörőtábor
hajdani nyomvonalán a westel
                   őrtornya mellett.
Szólnom kellett volna talán.
                   Egy gyurgyalag
röppent, lestük, bámultunk
                   csak utána.
Siklott, mint a hajók lenn, a tavon,
                   mennyi vitorla.
Hallgattuk egymást, lassan
                   ereszkedtünk le
oda, hol megmutattad a túlsó partot.
                   Várj, mohó fecském,
nem röpülünk még. Gyerekek hívnak,
                   munka, miegymás.
Visz haza expressz, ősz idején, majd,
                   legközelebb tán.

                              *

                   (Szépek voltunk
                   és vagyunk, ne sírj.
                   Lassan engedi el bokrát
                   a lángospapír.)






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.