Isten béresei (eredetstrófák)



       I.

Hideg éjben zsongó jászol
Távol Isten ablakától
Mely volt egykor tenyerében
Feszül most a magyar télben

Oly magányos, mint a puszta
amely e világra hozta
Mécseséül kóborlónak
Világául ittlakónak

Olykor erős karral szétnéz
S mit előtalál, visz a szélvész
Hogy nyikorogva leng utána
A megnyírbált kapu szárnya

Jöttek messzi- s közelnépek
Megszemlélni a vidéket
Hogy megvennék ha ingyé adnák
S alku közben jól lelakták

Mentek ezek, jöttek azok
Lakni, amit emez hagyott
S a jászol, szegény fogyott egyre
Vihar marta, vendég lepte...

     II.

Béreséül iderendelt
Hajdan Isten magyar embert
Hogy a hajlékot vigyázza
S két szeme legyen a tájra

Bátor szívet, dolgos kezet
Mindent-látó lelket, szemet
Örökölt a Magyar népe
Hogy ráterüljön e gyöngy-vidékre

Családját ez úgy szerette
Utána ment rengetegbe
Utána ment száz veszélybe
Mert messzi testvér is testvére

Szétszórva és elgyengülve
-Ennyi csak a Béres bűne-
Védte övét, óvta másét:
Fizetett az akarásért

Szép mezőit, gazdagságát
Irigyelték boldogságát
Jó szivéért kihasználták
Láncra verték szabadságát...

       III.

Öreg tél csoszog a tájon
Megáll, szétrúg a határon
Látja lenn a jászol fényét
Írígyli a benti békét

Benn a jászol meleg, tiszta
Hangos szó, a harag ritka
Csak akkor keményszik meg csendje
Ha emlékszik a régi rendre

(folyt.köv.)







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.