Menedék

A vak vakond,
mikor a fénynek nekiront,
oly elesett és védtelen,

mint én vagyok,
emberbőrbe bújt átkozott,
kinek a vers nem lételem,

csak csüngő vágy
csámpás érzelmek homlokán.
Érzek ébren, de alva is

nehéz teher,
még csukott szemmel is megver
s rámölti álomarcait

csontos ésszel,
mint aki élni merészel,
noha már rég eltemették.

Nincs egyebem,
mint ez a nyűgös szerelem.
Hiába jó, hiába szép,

menekülök,
élni akar az újszülött,
ne csak értelmeddel leleddz:

férfi vagyok,
kinek a sors nőt is adott
és két gyönyörű gyermeket.

Ártatlanok,
hisz bennem a költői szót
elevenség tükre adja,

tetten érve
engem bűnös születésben
a van-nincs mindegykalapja.

Világ taszít,
ha erkölcstelen hamvait
emlékeimbe temetem

s világ emel,
örökvágyú reménytelen,
ezért még jobban szeretem.

Mint gyalázat,
megfogalmaz ócska vádat,
ki ellök, taszít magától,

de harcolok,
megveti lábát a dolog,
ha ki mernék venni számból

a rímeket.
E kínok kínja méreget,
ha könnyűnek találtatok.

Fogjatok le,
mert minden laza senkibe
rúghatok és haraphatok,

öklöt rázva,
heréknek meg nem bocsátva,
ki csak bíra s nem rímmel él.

Ki megtagad,
tagadja édes sorsomat
s magát is, így semmit nem ér.

Mert az ember
hazudta meg Jézus ellen,
miben egyszer örökre hitt.

Menedéket
keres magának az élet
s versbe fűzi koszorúit

s ki nem talál
éltet, mi bennünk szép halál,
alkudjon meg és múljon úgy!

Ordíthatok,
ha nem elég a farkasfog,
öljetek meg, legyek hazug

semmittevő,
ne egy díszes masni-költő -
mert már csak magamtól félek.

Átölelem,
ami szépet adtok nekem,
a bátor költőiséget.

ÓGy.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.