Egy bögre kávéval

Egy bögre kávéval ülök a tudomány felett
És kérdezem, mit tehetsz a hallatlan dolgok ellen,
Mint ólomgolyók fúrják át húsodat,
Szellemed is összeroskad,
A képlékeny anyagtalant így rombolja az anyag,
Összeszabdal egy ügyes kéz és
Darabjaid, mint egy szétszórt mozaik,
Mindig mássá és mássá állnak össze,
És tehetsz-e pontot a mondatok végére?

- Talán soha…..folytatódnak a korcs éjszakák,
A holt eszmék újra kikukucskálnak a láthatatlanság mögül

- És téged mi véd? Önzésed egyedül, hogy magadba szerelmesedsz,
Tudomásaid  szerény hajlékában éldegélsz,
Ablakodon nem bámulsz ki és a leselkedőket elzavarod,
Magadban írod és magadba fojtod a gyermeki látomás kincseit,
A tetten nem érhető mozdulatokat, a színek szerelmes fényét,
Ahogy visszaverődnek a reggelek kristály törmelékén

- Lehet-e jobb és értelmesebb válasz a hallgatásnál,
Amit nem cáfol meg és nem helyesel senki,
Amibe nem ragasztom bele a hízelgés leszakított pillangó-szárnyait,
Hogy a legolcsóbban enyhítsem szükségemet,
Vagy, hogy megkóstoljam a gyönyört, ami lehet a pusztulás gyönyöre,
Amibe nekem is meg kell válnom önmagamtól

- Hogyan szólítasz hát meg, hogy védfalaim ne omoljanak le,
Mint ócska tákolmány, legyek és maradjak
S az már mindegy, hogy porosodom,
Hogy kergetnek az évek véremet szívó denevérjei

- Hogyan találsz rám a vihar sötétségében,
Ha a villámok sem villantanak fel,
Ha háborúznom kell az égi és földi mindenséggel
S szuronyaim végén a hegy kicsorbult helyén,
Egy-egy versem néhány legrosszabb sora áll

- Hogyan próbálsz ki, ha nem is láthatjuk egymást,
Sejtésünk az egyetlen vezérfonal, egy formátlan űr határtalan terében,
Ujjbegyeink sem rajzolhatják körül másikunkat
S lebegésünk tűrhetetlen fájdalom, ami szétrepeszti koponyánkat

- Hogyan értesz meg, ha jelbeszédem négy jelét ismételgetem,
Semmilyen indulat nélkül,
Ha megformálom és összekuszálom, akármi is kerül kezeim közé,
Elferdült számon sírás és nevetés ütközik és kínzóimba szeretek folyton

- Hogyan és hogyan megannyiszor kérdezem,
Magam fölé tartva érzékeim esernyőjét,
Mennyire vigyázok az elejtett szavakra,
Elharapom mondataimat és jajgatok helyettük,
Hogy lepaktáltam elleneimmel, s magamat mennyire magam alá helyeztem,
Hogy csak az alantasabb erőkkel viaskodhassak…..    

2003.01.16.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.