Láztól lángoló, égő szemed
a semmibe mered.
Az idő rozsdás szögei hullnak ki
belőled,ahogy a padon ülve, sóhajtó
lelked a fellegek közt elvegyül.
Mosolyod már nem a régi.
Napkelet felől-napnyugta felé bolyongsz,
kifogytál a menedékből.
Szavaiddal egykor varázsoltál, most
imádságoddal, a csillagok felé repülsz.
Szádra pecsétet nyomtak,
de szemed nem ég hiába,
mert kihúzod ezt a telet,
egy didergő - lélekágon!
