Mint cowboy a bikába (Kamaszkorom emlékeibõl)

Távol az embertömegtől,
egy önmagam által éltetett világba bezárva…
Így éltem én,
napjainkig, míg rá nem jöttem,
csak adni kell, s már nem is fáj annyira az ütés.
És én csak adtam.
Napjainkig olyan könnyű volt csak adni,
és sosem kérni, de aztán
jöttél te,
és adtál, annyit és úgy adtál, hogy
teljesen függővé váltam, és már csak akartam,
nem is kértem, foggal-körömmel kapaszkodtam beléd…
    mint cowboy a bikába.
És nem is vettem észre, hogy úgy szívom a véred, mint egy kiéhezett szűz pióca… .              
    Mondd, nagyon fájt?
Elvettem belőled egy darabot, de adtam is magamból, többet, mint hinnéd!
Egész valóm a tiéd, csak te nem vetted észre,
milyen drága is volt egyetlen mosolyom, érintésem,
s hogy milyen nehezen raktam is én össze
azt az embert,
amilyet te mindig is szerettél volna.
Egy részt elvettem belőled,
s most visszaadom,
de nem rejtem véka alá, csak hogy megmérettesselek.
Egy részt elvettem, és visszaadtam,
csak hogy önként nyújtsd át nekem szíveddel együtt.
S hogy mi legyen azzal a résszel belőlem,
amit te birtokolsz?
Tartsd meg! Nekem már nem kell.
Úgyis visszaadnám neked önként, szerelemből.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.