A korcs




Egyszer majd elmesélem,
ha nem marja tudatom a szégyen
és az egész elfuserált, léha
lélek rongyos tánca bennem: néha
milyen volt szegénynek lenni,
de büszkének, hogy akkor se kérj enni,
ha nyelved már a szájpadlásodra
tapadt a lépcsőházi főzelék-illatokra.

Egyszer majd talán leírom,
hogyan sikerült mindent kibírnom,
mit már önmagam pakoltam önmagamra:
aztán ebből gyúrtam szép szavakba
az álmot, a vágyat, amiről tudtam,
csak addig voltak szépek, míg vajúdtam.
Mert látom,
bár megszültem kicsiny világom,
társ, remény, hit vak mind, hogy lásson
bennem mást, mint aminek látszom.

Egyszer majd megérti tán
e nemzedék, hogy minden titán
valami elfajzott, elferdült eszme
és a mindennapok borszagú szennye
közt lát Napot: Belőlük és Belőletek
születnek a korcsok, nemes ebek.



Bp.
19:02 2008.11.13.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.