Apa



I.

Tegnap velünk volt még.
Mindegyikünkkel
külön fogott kezet.
Sóhajtva szólt, keveset.

Ma már csak a csend tapintható:
Reszkető hiánya tökéletes.

II.

Ennyi, fiú. Továbbmegyünk.
Görbülő kövek morzsolódnak
lassan ujjaink között
csend-zajosan.

Eggyé válunk az idővel
csodát hazudva magunknak
e korszerű döbbenetben.
Továbbmegyünk.

III.

Volt idő, hosszú, szeretetlen.
Akkor csak jelen voltunk
szótlanul egymás mellett.

Hamar elragyogott
az a néhány  
kegyelmi pillanat,
amikor feltételek,  
kényszerek nélkül
elfogadtuk egymást.

Magam vagyok most.
Szeretném, ha megáldanál.

IV.

Sikoltó visszadöbbenés,
hallgatag emlékezet:
Szerettél s nem feleltem.
Hiába szólnék. Távolodsz már.




Hiába látlak álmomban,
ahogyan a kivágott fa
törzsére dőlsz.
Öleled, hoznád be
az udvarra, a házba,
de nem bírod egyedül,
alig kapsz levegőt,
csak intesz nekem
türelmetlenül.
S én rohanok feléd:
Ismét itt vagy velünk!

V.

A hely, ahol dolgoztál, éltél,
persze megváltozott.
Ám mi mostanában azt is
fejlődésnek látjuk,
ha múltunk eltűnik nyomtalanul...

VI.

Csendes a temető.
Sírodnál mécsesünk
egyenes lánggal ég.
Istenem!
Miért nem segít
az emlékezés?!
Hova távolodsz, Apa?!

Súgd fülembe
utolsó tanácsod,
amit én, a makacs,
örök gyerek
végre megfogadnék.

Ma már tudom: ha némán is,
ha viszonzatlanul is,
ha fájdalmasan is,
de szerettél,
szerettél mérhetetlenül!

Tudtad előre:
Gyászában az ész
soha nem jut tovább  
közhelyeknél,
fekete-fehér-szürke
márvány sírköveknél.
Csak áll ostobán,
ha a szív-emlékezet
harangja utolsót kondul.

Míg élek,
szívem, agyam
emlékezik Rád.
Én nem feledek.









VII.

Azt mondtad mindig:
”Számíthatsz rá,
sarkadban jár folyton,
munkamániás.
Acél fénye villan
jéghideg éjszakán,
sohasem törik el
a kaszanyél.
Ne érjen váratlanul,
ha megtalál.
Készülj erre, míg élsz!”




VIII.

Elnézek a város felett,
elnézek a falu felett.
Morcos, sötét szelek hajtják
a decemberi égen
a tébolyult fellegeket.

Karácsony angyala
oson mellékutakon.
Egyedül jár,
csikorgó lépte visszhangzik
a hómarta domboldalon.
Társául szegődtem,
s most arra ballagunk,
ahol még nincsenek nyomok.

Fel, fel meredek utakon!
Régi templom árnya
a lámpafényben.
Előttünk keresztek,
mögöttünk az éj,
alattunk a házak.
Sírodon a csonka mécses
még mindig
egyenes lánggal ég.
Hova távolodsz, Apa?!

Karácsony angyala
eddig hallgatott.
Ám ebben a percben
gyermekkezét
vállamra téve így szólt:
„Veled marad mosolya,
életedben emléke rezdül,
de most el kell engedned Őt,
különben elsodor a fájdalom.”

Elnézek az utak felett,
hazaindulok.
Ma már senkivel
sem találkozom.

2000.január







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Börzsönyi Helikon, 2008.08.hó