A vöröslő alkony lágy ölén
Ott ültünk mi ketten te és én.
Kart karba öltve,minden gondot elfeledve,
De mostmár csak én ülök ott egyedül,
mint húrját vesztett hegedű.
Hiába térnél most már vissza
Az időt senki se fordíthatja vissza.
A fájdalmat mit okoztál
Elvitte a nyár...
S íme itt a tél,
Mit adhatnál már semmit sem ér!
