Falak

Lassan megfojtanak a falak, melyeket magam köré raktam,
mert csiszolatlan kőlapokat faragtam az érdes szavakból,és
elharapott félmondatok habzó véres habarcsát köptem rájuk,
hogy felépüljön verseim új Babilonja szám keserű sarában.
Ám tudom, én sohasem lehetek költő, a káosz megszállottja,
mivel ami felvillan, s ami meghódításra vár, azt látványosan
nem lehet megközelíteni, így gőgöm ingoványába elveszek.
Valami hiányzik, talán egy szó, a káprázatként feloszló lényeg,
aminek csalóka lángjai beleszülettek szemeimbe, de hiába ha
még eszméletlenül heverek, s mire felocsúdok csak a semmit
markolom, és mindig mélyebb, távolabbi rétegeibe süppedek.
Olyan ez, mint mikor a halálraítélttől megtagadják az utolsó
sóhaj jogát, torkába a örökkévalóság vágyott rongyát tömik,
hogy néma sikolyával dörömböljön a feledés rettegett falán.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.