Visszaút


Zsebkendőbe fújt élete végén nagyanyám újra négykézláb járt.
- Így kényelmesebb – mondta, mikor rákérdeztem csodálkozva.
Kitérdelt lelke karjában remegett.
Őt miért nem emelte föl egyetlen felnőtt sem?
Árnyékvirágok szoba falán – láttam, még lehajoltak hozzá.
Átmászott rajtuk, felém nevetett gögözve, ahogy egy kisgyerek.
Én lecsúsztam a székről, a szégyen szétmállott arcomon, miközben másztam utána a reszkető földön.
Átöleltem.
- Játsszunk lovasat? – kérdezte.
De nem ülhettem fel rá, ő is tudta.
Másnap már a rendőrség nyomozott. Egy patanyomhoz hasonló folt látszott a fehérre feszült homlokon.  
Akár az enyémen, mikor a hátáról leestem.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.