apokrif ( az út ) I.

az út


az élet csupán halál-szülte vágy
becsap megtéveszt magával ránt a mélybe
hófehér könnyek zuhognak a gyász-feketére
mindannyian a pillanat rabjai vagyunk
mégis egyszer úgyis mindent elhagyunk
álmainkból tűnt múltak még tűntebb
egyszeri élményei felé megyünk
s a végén mindannyian vérző keresztet
cipelő felhorzsolt vállak leszünk


hol vagyunk?

hol vagyunk, ha mindent vakság takar
a halált roppant súlyos testével védi az élet
de sarkig kitárul az éjszaka
és végül mindig kialusznak a fények
túl szűk testbe vagyunk zárva
és soha nincs előre csak hátra
akármennyit is hazudhatunk
saját magunknak vagy bárki másnak:
önmagunkba csomagolt
ajándékok vagyunk mind a halálnak


honnan jövünk?

onnan jövünk ahová érkezünk
semmi-voltunkra nullázódunk míg élünk
s mire a halál zsebében kotorászva megtalál
még magunkhoz sem térünk
de mi úgy teszünk hogy nem is félünk
mert hajt valami láthatatlan vágy a szabadság felé
de közben tudjuk ám hogy mi az igazság:
csak haladunk egy átmeneti rövid szakaszban hátrafelé
s éppen ez állít minket a mulandóság elé





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.