A partra vetett

aszpikos reggeleket alszom át
egy koponya csöndes szegletébe bújva,
fiatal testemre a megadás fehér plédjét húzva
s mikor távoli szavad szól, ébredek;
ajkam friss félmosolyba gyűröm,
vesztett vonalba, mit egy ecset sem
fest meg
helyette kedves reggeleket fest,
ezer embert, s keresett tengert;
télikabátok megpuffadt sátrait,
s megannyi arcot ölelő kapucnit és sálait
ezer embert, és meg nem lelt tengert;
sok talpat, mely egy új reggel
pedálját hajtja; s innen oda jutnak,
onnan ide jönnek, megfordulnak,
és repülnek, repülnek
vonatokat lő ki sok pályaudvar,
sínpárok szaladnak előlük a távolba,
s buszok berregnek,
fémkorlátnak dől sok homlok és sok váll
illatokat kerget szét a szigorú szél,
kacagó gyermekként
búj meg az orrokban a kávé, s tea esszencia
új szimfóniák születnek,
minden hangjegy egy cipő halk koppanása;
mert mindenki megy, mert mindenki fut,
kötött kesztyűbe csomagolt kézzel
markolva ecsetet,
hogy megfessék napjuk’
s mint meg nem lelt tenger, hullámzanak, lebegnek,
szaladnak, reszketnek;
és szájukból lélekként gomolyog a pára
arcok mosolyát festik ők, ezer embert,
s egy elfeledett tengert,
honnan az én csónakom hiányzik csak,
hisz én vagyok a partra vetett
a földhöz ragadt, ki nem érinthet
se vizet, se eget
ki aszpikos reggeleket alszik át egy koponya
mozdulatlan szigetén megbújva
s ha álmomban távoli szirén szavad szól,
képzeletben ébredek
és felém futó hullám leszel
és feléd futó hullám leszek





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.