A vasútállomáson

Kiéhezett éjszaka várja testem látványát,
S az unalom késztette éjben útnak indulok.
Átszelem gyors lépteimmel az alvó falut,
S az éj csendjébe kicsinyt elvonulok.

Az állomásra vezet hosszú nyomasztó utam,
Miközben néhány kutya belecsahol a csendbe,
Majd hirtelen megrezzen mellettem egy bokor,
De csak egy sün bujkál alatta a sötétben.

A falak mellettem szinte az égig érnek,
Nagyon szűkös ez a régi gyalogos utca,
A falon születésem kori graffiti hirdeti,
Hogy talán jobb valahol ott lent a pokolban.

Hosszú hajamat fekete csuklyám eltakarja,
Kezem kissé idegesen motoszkál zsebemben.
S lassan elém tárul a megszokott út,
Melyet már lassan egy órája kerestem.

Sötét lombok közt vezet fel a rövid lépcső,
Melynek a végén hatalmas vaskapu áll,
S a kapu mögött az emlékeimben szépen élő kép,
Ott emelkedik ki a földből a vasútállomás.

Régi épület, mikor épült még nem éltem,
Mögötte már a régi peronok fekszenek,
Szemaforok halvány piros színnel jelzik,
Vonat most sehonnan nem közeleg.

Lemászok óvatosan az ócska sínek közé,
S Pest felé veszem komótosan az irányt,
Ügyetlenül ugrálok egyik sínről a másikra,
S az egyik szemafor hirtelen zölden kiált.

Vonat közeledik, már szinte hallom hangját,
Öreg kis piros, rég nem látott kedves barát,
Kinek errefelé már olyan nagyon régen
Nem láttam kedves megnyugtató arcát.

Kis orosz szépség zakatol mellettem el,
Megállni ilyenkor itt már régen nem áll,
Hiszen ilyen későn vándorútra innen
Nem indul más, csak egy bánatos leány.

S ez a lány vagyok én itt az állomáson,
A régi sínek, a régi szép emlékek között.
Azért sétáltam ki olyan későn ide,
Hogy elbújhassak valahol a valóság mögött.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.