Aratóebéd

Ültünk a kepék árnyékos tövében
és folyt a szalonnáról a veríték.
Fáradtabbak lehettünk, mint a tücsök,
mi előbb hagyta alább a ciriplést.
Tudtam már akkoriban, nem magadnak,
de az ismeretlen jövőnek szültél,
a kenyérnek, mi még ott szárítkozott
felettünk, szálanként összekötözvén,
a békétlenségnek, a háborúnak,
mitől minden élő percedben féltél,
egy másik ölnek, hamis szerelemnek,
akitől oly fájón visszaölelnél.
És nyújtottad a korsót, igyál fiam,
de óvatosan, mert a torkod megég,
s én megláttam szemedben az elmúlást,
de te csak nevettél rajtam, nevettél.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.