Tengerarcok



A víz teste, mint élő hústömeg vibrál és lüktet, beleremeg  
a szél érintésébe, izmai összehúzódnak – elernyednek.
Egy-egy felbukkanó tajték tünékeny mellszoborként
emelkedik a magasba, hullámfal szippantja be a partot,
maga alá gyűri a homokszőnyeget.

Kicsapó víznyelven megvonaglik egy ottfelejtett
fürdőköpeny, öve  kígyóként  tekereg, beszívja, majd
visszaöklendezi  a sodrás. Csíkjai markolják a homokot.
Negatívja még őrzi a formát, cibálja a szél, de nem
emelkedik – lesúlyozza a test hiánya – csak ottfelejtett
illatát viszi magával diadalmasan.

Apró lábnyomok mélyedésein gyöngéden gördülnek át
a homokszemek. A vízsodor felkapja, kavarog a pulzáló
felszín fölött a sűrű por, mint törökkávéban a zacc.
Okkerek, umbrák olvadnak bele az ultramarinkékbe,
nedves papíron összefolyó akvarell.

A márványtenger csipkefodrait  pörgeti, forgatja
a szél, mint dédmama elsőbálozó ruháját a megsárgult
dagerrotípián. Buborékparányokat teremt a hullám,
gömbtükrében  újraszüli magát az ég, ívére ráhajlanak
a spektrum színei.

Hullámlépcsőn siklik a színszőnyeg, majd méltósággal
szétterül a homokfövenyen. A Nap utoljára villan ki
a felhőpaplanból – puha párnára  gurított üveggömb –
majd  alig hallhatóan koccan a pengeéles horizonthoz,
mielőtt széthulló szilánkjai felvéreznék a gyanútlan éjszakát.








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.