Egy asszony meglesése



I.

Te érted, miről beszélek.
Kinn az est bús lárvája reped,
házfalakra köpve elkent fényeket,
s lenn az utcán,
mint hurkapálcán a
vattacukor-bimbók,
sápadnak fel csillagok táncára
az emberfejek.

Az üresen bomló szemek
kék, zöld, sárga hintók
a légben, az aszfalton,
s míg tavaszt morzsál
szét bennük az alkony,
már Holnap-mester jő amott,
hogy befalazzon.

Előle, mintha vattába vajúdna,
sikoltva szökik a csönd
a langyosan kanyargó Tejútba,
hogy visszazuhanjon közönnyé gyúrva:
e zsongás csúszkál a macskakövön.
Egy istentelen város imája,
mely minden templomára,
mint hites nyálka, feltapad.

És neked értened kell,
mitől e céda éj,
és szűz minden reggel,
mert te is árvája vagy
csecsein marjuló kezekkel.
Te tudod,
milyen konok, szűk burok
a bilincsbe verő tudat,
mely szálka létünkre szabottan
kísér kéretlen - a vérszívó -
jóllakottan:
szívedből kell etess
egyszerre két urat,
hogy önmagad szolgája is lehess.

A lélek,
a riadt bogárka,
úgy rejtezik el innen a fonákra,
hogy őrizzék az erezetek, rostok,
mert ki majd megtalálja,
ne dobja ki egy ízekre bomlott,
csapzott napvilágra.

II.

Az asszony boldog melle
gond szagával telten
hullámzott fel s le
a konyhamelegben.
Álca most nem takarta,
megcsalta parfüm, festék:
anya volt, csupasz asszony,
féltés gőze rajzolta testét,
majd egyetemes szépséggé összerakta,
hogy a mából reményt dagasszon.

Hajló lénye, mint a szép,
verandára űzött hintaszék,
begyűjtve a világból színt, lángot,
elringat magában minden fáradtságot.
Ha léte olykor csak
nyikorgás a megszokottban,
ő maga a holnap.
Meg kéne köszönni, hogy van,
úgy, ahogy van.

Talán csak én láttam gyávaságát,
törékeny merszét pőrén,
a letisztult embert - mert ember ő is,
kinek a legkisebb hő is
hólyagot húz fel lelke bőrén,
s nincs orvos, ki e sebekhez férne.
Lettem volna bárki, pedig
csak magamnak kellett volna lenni érte.

Csak én láttam tisztaságát
egy pillanatra, s majd megfojtott,
hogy szűz palástként
viselhet magán megannyi szennyes foltot,
s ragyogja mégis: nem lehet másként
túlélni s éltetni szerelmet,
vágyat...
viselni ékszerként ráncot,
mosolyba reszkető szájat.

Lányos árnya
kacagva csobog ki
az éjszakába,
mint vén arcokon a derű,
ha felgyűlik egyetlen
mindent tudó táncba:
él, s az élet egyszerű.
Hangok, hangulatok
feldobva ágakra, fákra,
s alattuk én meztelen vagyok.

III.

Te érted, miről írok.
A világ tökéletes, csak én benne
vagyok egy penészes szeletke,
és titokként őrizget az élet:
ezért őrölnek szerelmek és kínok,
hogy magamét feledve
megfejtsem a tiédet.

Egyetlen vízcsepp hiánya
mennyit vesz
el a zápor erejéből?
Lelked vakon döbben a világba,
mikor majd elveszítesz,
mert elveszítesz,
úgyis, hiába.
Az ázott szag hűs lepelnek
áll eső után, de sok-sok repedésben
már tócsák ünnepelnek.
Nem búcsúzom örökre én sem,

mert ha színpadra állítottak,
megfeszültem, hogy megfeleljek.
Ha partjaim ellöktek, visszahívtak:
s csak a hullámok láttak hídnak,
és csak az örvények szerettek,
de elfogadtam, hogy ölük is csak
egy magányos forgószínpad,
hol ára van a szerepemnek.

De ez így hazugság,
te is újra
írnád minden versed,
ha tudnád. Fáj, ha szeretnek,
s fáj, ha mégsem:
ezért látsz mosolyt
a kés hegyében,
és szíveddel, e hős izommal
mostohábban bánsz,
mint részegen egy
kibomló nőszirommal.

IV.

Te tudod, milyen
a világ összegyűrve s aztán
kisimítva, mert láttál
vinnyogni, sikítva (mint
pengét a tükrön),
ahogy áttolt az élet egy másik síkba.
Ma már az eszmélet rám tapint,
s lázat pumpál
lázító izmaimba:
ma már te is csak éltetni tudnál.

Az őrület olykor
megkörnyékez, mint ősz a fákat,
olyan idegen vagyok magamnak:
szeretem, ha békén hagynak.
De az asszony árnya
sejtelmesen úszik velem,
bármerre hajszol a szerelem
mindent megfojtó hiánya.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-08-22 09:33:17
Utolsó módosítás ideje: 2010-08-22 09:33:17