Próza-tű

A legszebb verset szeretném ma éjjel,
Újra megírni, neked, apám;
Aki valaha hozzásegítettél egy meséhez,
Amivel könyvet nyertem a rádió pályázatán.
Nem is szerettem azt a mesét: szegény fiú,
Megy világgá, meg orvos lesz, gyógyító –
Mert én nem lettem orvossá; téged is alig
Mertelek megbökni, kezem tiéddel fogva
Szakította át a rétegeket – cukorbaj, inzulin,
Naponta combba fecskendés, borzalom:
Milyen öreg apám voltál mindig, évre
Legvégül – alig negyvenhárom; mi maradt?
A hangod gyorsan elveszett; szagod, bőröd
Könnyű áldozat a Napra – lehámló héjad
Frottírral dörzsöltem „bérbe”, mert kényes,
Nem úgy, mint anyámé, enyém, de fehér.
Bármit mondhatnék rólad – hazudhatnám
A szeretet fátylait, messze és burkol, de nem.
Akkor vesztettelek, amikor küzdeni akartam:
Megmutatni, nem csak a zsák fát hozom fel,
Hátamon három emelet; de kezed szorítom;
S erre te, úgy visszaszoríttál…, képtelen, hogy
Egy öreg és beteg ilyet tegyen; és hajíttál rögvest,
Ha „fölment a pumpa” krumplit, papucsot, uborkát, mi
Kezed ügyében – amit meg én, némi megvetéssel:
Visszavittem – elvesztett tárgyadat – s elédbe tettem –
De tőled kaptam a nyári jutalmakat: ultipénzedből
És sakkozásból hány korfuszelet vándorolt csupaszon
Helyére, hogy újabb falatért zavarjalak egyre.
Csak az a mese – az nem tetszett. Mondtad, mit írjak.
Én nem akartam érzelgősre, hosszúra írni, kezem fájt;
De te mondtad: az ember nem csak magának szolgál;
És az a fiú falujának vitte, amit tudott; én fecskendőt,
Meg a tűt hoztam neked, s nem mertem reszelni-törni
Ampullán az üvegsatyakot, s keverni tűt bökve át
A gumis üvegcsén inzulinnal a már nem tudom, micsodát.
Mert jött még egy húsvét, amikor, hát jó: van a halál,
De jön rá a föltámadás – anyám vigasztaltam: semmi
Baj nem lesz, apa a kórházból jön ki mindjárt, meglásd;
Mit tudtam akkor még leukémiát és gyors halált.
Csak álltam; az értetlenségben fecsegés van, de sose
Magyarázat; és pletykák, kedvesek rólad, hogy
Valami erőd mindenképp van, mi másért mennének
Utánad, mint majd Lorenz után sok kacsája, a társak.
És minden jelenben maradt egyszerre, megkopó jelben,
Ami ellenáll még múlt és jövő hullámverésének;
Lassan vékony tű, amit szívem fölé tűzök, félve,
Össze ne vérezzem, s ki ne csorbuljon a hegye.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-11-07 10:11:26
Utolsó módosítás ideje: 2010-11-07 10:11:26