A hősökről!

Mondandómat mostan a való életből merítem,
Midőn-e sorokat itten, hamar elébetek kerítem.
Volt egy ember, akinek a lelke lázban égett,
Hajtotta csak esztelen, a harci dicsőséget.
Sokáig bírta az Istenek gyámolító kegyét,
El is kerülte sokszor a fegyverek gyilkos hegyét.
Állt a harcmezőn vérben úszva, de győztesen,
Ott hol nem sokan maradnak életben összesen.
Tette mindezt addig a pontig, amíg lehet,
Figyelmen kívül hagyván a sok intő jelet.
Végül teljesedett rajta a szörnyű vátesz,
Nem osztotta a véleményt, hogy a halál szabaddá tesz.
Nem volt a számára soha semmi korlát,
Feszítette mellét a gőg, mint a szél a vitorlát.
Remélte, hogy haza jut, teli iszákkal és zsebbel,
Hollók martaléka lett, mocsokban, halálos sebbel.
Sokan maradtak aznap halottként fekve ottan,
Ne hidd azt, hogy örökre pihenve, nyugodtan.
Mert ha sötét az éj, támadni készül a förgeteg,
A sok vitéz életre kel, megannyi áttetsző szörnyeteg.
Összegyűlnek mind a síkon, állnak újra hadba,
Csak néznek némán, valami különös kábulatban.
Nem segít már rajtuk sem dicséret, sem szánalom,
Krétafehér arcukon mérhetetlen fájdalom.
Már cseppet sem félelmetes a megannyi csodás Hérosz,
A végítéletnél mit sem számít Trója, Spárta, Délosz.
Még évekig vártak rá, asszony meg a gyermek,
A remények még gúzsba kötnek, gyökerekbe vernek.
Volt számtalan magányos nyarunk, s hideg telünk,
Míg téged hajtott a virtus, addig egy gyáva packázott velünk.
Ha az Elíziumba érsz, megrónak az ősök,
Te voltál az utolsó, veled kihaltak a hősök!

Sz. Nagy János






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-01-30 18:24:54
Utolsó módosítás ideje: 2011-01-30 18:24:54