Ábránd

Én csak festem a szemem.
Feketére.
S te nézel
kék szemekkel
rám meredve.
Tükröm előtt állunk,
a bézs szobában.
Elég üres.
Csak két bútor lakja.
Mosolyogsz.
Félve visszamosolygok.
Ijedten, rémülten.
Mint ki szellemet látott.

Pedig egyedül csak
téged látlak
a sminkasztalon ülve,
és mosolyodat
-arcodra hűlve.

Elkenődött a szemfesték.
Könnyeim tették.
Boldogságom könnyei,
hogy itt vagy velem.
S nézel engem,
epekedve.
S én megszeppenve
fésülöm meg hajam.

S belül szól egy
édes dallam.
A szerelem zenéje.
Értelem a megvetője.
Magja ihlet,
s hogy megláttalak.
Hogy bennem él
minden szavad.

Öltözök -s te ugyanúgy
csak figyelsz-,
Veszem nadrágom, pólóm,
mellényem.
Majd besüt ablakunkon
a lemenő nap fénye,
s rávetődik szádnak
vörösére.

És szemedből a vér
bőn csordul,
és szívedből is
futva tódul,
majd eltűnsz előlem,
hisz csak képzelet vagy,
s lassan lemegy,
elbújik a nap.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-02-10 18:52:39
Utolsó módosítás ideje: 2011-02-10 18:52:39