A tűz eloltja az időt

Te vagy a képzeletbeli,
minden imám pucér tükre,
te vagy a legszerencsétlenebb!

Hozzád a csönd súlya lapít –
hozzád önmagad hasonlít,
és az idő is megszólít.

Te vagy félig mondott imám,
meghitt arany ékszerem,
te vagy ledőlt istenem.

A tűz eloltja az időt,
csóvákat húz a fecskeszárny
a csókok jégtorlaszába.

A tél hósapkával halt meg –
a halhatatlanok halála
kívül-belül bejárta.

Nótázok, mint egy napkirály –
gondolj rám, ha hirtelen
a földből kifelé emelkedsz.

Madár dalol itt valahol –
mint éhét a fondor szegény
konokul elfelejti, eltűnsz –

Egyetlen versbe nem zárkózhatsz,
mint egy lendülés, hogy igazolja létét,
vagy mozdulatlan, mint az árnyék.

Lesem, mily nagyszerűen esik,
pattog a zápor ablakomon –
minden cseppje egy-egy idő –

bolond nézi tehetetlenül,
hogyan lesz fából a deszka –
a megrakott hajót nyeli a tenger –

Elrebbentem erdőidet –
te vagy a képzeletbeli.
Te vagy az összezárt ajkam.

Hideg városban kövek dala –
folyók által elpusztított kenyér –
céltalanul veszendő virradat.

Gyermekkorom nem tarthatott soká –
magam halok meg könnycseppjeim fölött –
öntudattal és ismeretlen.

Mint fehér páva tolla a sárban –
A táj szétfoszlik, untat, kit érdekel?
Ha meghalok, az élet kibomlik






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-03-02 16:00:36
Utolsó módosítás ideje: 2011-03-02 16:48:34