Levél a túlsó partra

   Hat éve, hogy elszálltál tőlünk László.
Tűnődésre is kevés idő. Velem hallgat a
megnémított Hold. Halkan hull le körém minden
hópehelyre bomló pillanat. Ma sem tudom fölfogni,
hogy már nem vagy. Nélküled már csak romokat
remélhet az ember, de ugyanúgy megremegnek
egyetlen hajszáltól a tarkón virrasztó
bárdok - szomorúbbak a lányok.
   Hajnalban, ha fölkelsz a Nappal, titkokat
kitapintó ujjaiddal megsimogatod a fákat,
hullámokat bodorítasz a tóra. Ha meleg van,
tudom, te mosolyogsz a felhőkkel mosakodó
éggel, ha fázom, összeráncolod homlokod
márványból fejtett arcodon.
   Tél van megint László, s egyre iszonyúbbak
a napok, szinte már minden álmunk orra bukott.
Őrlődünk a remény malmai közt virágot szorítva
szánkban...
   Kérlek, ha eljövendő éveim nem bánva,
már csak a kihűlt lángokat látva szememhez
szelídül a halál, fogd meg majd a kezem!
                                        
                                                           (1984)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Tiszatáj,
Kötetben: Énekő kopjafák (Budapest, 2003.)
Kiadó: Püski Kiadó
Feltöltés ideje: 2011-11-23 23:09:07
Utolsó módosítás ideje: 2011-11-23 23:09:07