Horány

Horányban vág a szél. És égig érnek a fák.
Horányban ropog a hó. Fagyott a világ.
Míg jöttem át a kompon, a vizet néztem én:
ez is elválaszt tőled, de maradt még remény,
hogy ott állsz majd a parton, kezed lehelgeted,
fázósan toporogva méred a perceket.
Arcod fagytól piroslik, meglátod, hogy jövök.
Istenem, megismersz-e? A bennem oly örök,
szelíd mosolyoddal fogadsz-e vagy talán
csak elcsodálkozol, és kérdőn nézel rám,
vagy ügyet sem vetve átnézel rajtam ott,
hisz harminc-negyven év múlt, arcom is elhagyott.

Nem voltál a parton. Az út havas, s a hó
oly szikrázó és néma, mintha minden lakó
téli álmot aludna; néha cserren madár,
autó suhan el, nézem, te lehettél akár.
Megyek tovább, a házak szótlanok nagyon.
Egy kutya rámhörög, válasz nélkül hagyom.
Aztán a víztoronynál csak visszafordulok.
Megállok, békés csend van, a nap vadul ragyog.
Vissza kell mennem innen, nem talállak sehol,
de úgy szerettem volna, csak pár percet, ahol
eldadoghatnám gyorsan, kapkodva, nézve téged,
hogy elrohant felettem is, konszolidáltan az élet,
és mégse bírok szökni, a mosolyod elér,
másban kutatom, hiába, bármivel felér
a perc, hol láthatnálak és hangod hallanám
(logikus magyarázat nincs erre talán).

Visszaérek a komphoz, épp húz át a vizen.
Addig a parti kocsma, hátha ott most üzen
valaki neked, s hallom esetleg a neved,
de semmi: két melós valami viccen nevet.
Megjön a komp, még nézem: nem jöttél-e vele.
Néhány idegen arc csak, indulnak elfele.
A révész kérdi: jönne? S én lassan indulok.
Fáj itt hagyni e tájat, ahol oly sok dolog
kötődhet hozzád bizton, én csak találgatom.
A vízről szemem még átfut a parti házakon,
aztán nagyon hideg lesz. Horány már messze van.
A túlparton fázósan összehúzom magam.

2004.február





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: -, -
Kötetben: - (-, -)
Kiadó: -