Minap...



- Jó ideje felnőttem, mégis, akár egy huncut kisgyerek - a suttogásba - úgy bújtam veled.
Az örökkéből csak pillanatnyit loptunk, nem tudtuk, hogy hol kezdődtünk, és azt sem, hová jutottunk, de jó volt újra lesni, az ujjaink közül ravaszdin megfigyelni, hová is rejtőzött a másik; az ember alig szeret, talán csak szemhunyásnyit. -



Minap...      

mintha semmi sem számított volna, csupán a játék,
úgy lettél ajándék éjjelembe. Bámultam a könyvet,
amelybe írva nincs, de azt üzente, ünnep, hogyha
zárórakor nyílik ki a nap, s bár csókot sem terem,
a vágy attól még jó barát, hát, úgyis megmarad.

Minap...

semmi sem történt, csak ránk szakadt a minden
összes kincse. Kinevetnének, ha mondanám, hogy
valóban, néha több a kevesebb, sőt, egészen biztos,
minden is lehet az a másoknak semmi - persze,
azt is jól tudom, az ilyesmit jobb csak elfeledni.

Minap...

kár a szóért, aki sokat beszél, aligha érez.
Egyszerűen ilyen az élet, hatalmas szókupac,
pedig egy érthetetlen oával jövünk világra
és a búcsúzásra sokszor ennyi sem marad.

Minap...

egy felnőtt idő, ha már azt mondják, hogy
a perc is létezik. Egy hiányt emlegető
újabb valószínűség következik.

Minap...

elevenen a kispárnában is, amit
átölelt két álom közt a kar, hideg
melengetett, míg végül már beláttam;
enyém csak az lehet, aki engem akar.










Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-01-09 07:47:18
Utolsó módosítás ideje: 2012-01-09 07:47:18