Emlékező kezek

Hiányzol,
suttogja a lány, és belekortyol a teásbögrébe.

Néha olyan ez az ódon emlékkép, mintha szürkére fakulna,
néha, mint valami állomás, kipattintott lámpákkal,
de van amikor gyönyörűségesen ragyog,
mint egy lámpaoszlopnak támasztott utca.

Az utca egyik ajtaja előtt halomba dobált teásbögrék látszódnak,
és amikor esik az eső, apró csónakokként sodródnak az utca kövezetén.

Ha nagyon magányos vagyok,
a kövek köré folyót csavarok - suttog tovább a lány -,
rájuk tekerem, mint a cérnát,
a vizet melleimből veszem hozzá,
a kövek álmomban gyűlnek össze.
Folyókat alkotok így,
ezekbe szórom a kiivott teásbögréimet.
Egy idő után nem lehet tudni, melyiken milyen név áll,
melyikre mit írtam. De számít is ez,
amikor egyedül állok száz patakfolyás fölött,
és a merülő teásbögrék buborékjait palackba gyűjtöm,
ami végül,
bármennyire is vigyázok rá,
eltörik.
Széttörik az óceán felé csordogáló folyók mozdulatlan felszínén.
Üres kezeim között kavicsokká dermednek a buborékok,
ahogy próbálom az üvegcserepeket felszínre emelni.
Érzem a súlyt, a kerekséget, de tudom,
semmit sem tartok az ujjaim között.
Csak a kezeim emlékeznek
a folyóparton felszedett régi kavicsokra,
ahogy buborékokként pukkantak szét az ujjak között.

A lány kihalássza a kavicsok koptatta teásbögréket,
kiakasztgatja őket a bokrok ágaira száradni.
És már nem emlékszik az ujjaival sem, hogy melyikre
írhatta fel,
hogy felírta-e egyáltalán bármelyikre is
a nevem.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-01-10 12:32:53
Utolsó módosítás ideje: 2012-01-10 17:18:11