Sic itur ad astra

Evezek. Alattam csipkés, kékbe fodrozódás.
Végtelen csillanások hívnak, messzire el,
csobbanásból kiszakadó cseppek hasítják arcom
és sóvá karcosodnak rajtam. Azon tűnődöm, vajon
merre vinnének az áramlatok, ha többé nem tartanék
ellen.

Tovább evezek. Egyenletesen, fröcsögve lököm el
a világmindenséget. A napsugarak elhomályosítják
a horizontot, sehol egy maroknyi Föld, csak víz, csak
víz mindenütt, csak én vagyok valami biztos pont,
önmagam körül. De, hogy mihez viszonyítsam magam...
nem tudom.

És evezek. Tenyerembe kérgesedik a tengeren töltött idő.
Egészen megszoktam már ezt a hánykolódást, pedig
eleinte folytonos émelygés gyötört, bukfencet hányt a
gyomrom és csillagok pattogtak a szemem elé. Ma már
csak a vízcseppek törik meg a fényt. Szikráznak, ahogyan
súrlódom a végtelennel.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-01-29 15:28:34
Utolsó módosítás ideje: 2012-01-29 19:37:03