Visszatekintő

Írhatnék még néked erről a télről
Rendhagyó, dermesztő sorokat,
Arcodba moroghatnám deres bajszom alól
Hörgő múlandóságunk örök igéit,
Ám ez mit sem változtatna a tényen:
Valahogy túléltük ezt is, megint.

Hányat még, és hogyan?
Valahogy leperdül a jópofa csend,
Mint páracsepp a jól fűtött paloták
Ablakairól.  

Mint odvából felvert sakál, házadhoz
Oson, ajtódat kaparássza a jól idomított
Reménytelenség. Ne hidd, amit hihetnél,
Ne tedd, amit tehetnél, úgyis hiába.
A spirális örvény leszippant magába.
A maelström pokla vár, szélein kereng
Roncsolt reményed, életed minden szilánkja.
A felszín, mint mindig, fecseg, mellébeszél.
Jövőt vázol, stabilizál. Intézményrendszert,
Struktúrákat, karhatalmat, de te sejted és
Ők is tudják, hogy az egész légüres tér.
Csendbe merült közöny, joviális szenvtelenség.
A mögöttes tartalmakat felszámolták rég.
Itt van a várt, jól kiszámított esetlegesség.
A holnapra szánt renyheség bocsánatos bűn,
Gyónhatatlan gyalázat, szokvány televény.
Esélyegyenlőtlenség.
E kor partizánjai már nem kérdeznek,
Visszaszámolnak.
Kezükben feszül a kötél.

Írhatnék még néked arról az alkonyatról,
Amikor a tulipános égre halványkék
Hallgatás feszült, s a kisfiú az óvodában,
Hiába várta, hogy jöjjenek érte a szülei.
Mikor a portás kézenfogta, bevackolta,
S meleg teát készített, már nem sírt,
Csak szipogott kicsit, s az öregember
Deres bajsza alól mesét dünnyögött neki.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-03-13 15:26:34
Utolsó módosítás ideje: 2012-03-13 15:26:34