Időzavarban

Máig nem tudom, hogyan születtem;
szüleimet nem egyszerre hordtam ki,
anyám távozott később, elébb apám,
akit alighogy megteremtettem, már volt.
Ijesztő, hogy mindkettő testvére vagyok,
és ők még csak rokonok sem, tán a megszokás,
a kezdeti viszolygás hozta őket össze, hogy
velem győzzék meg magukat magukról.
Pedig sejthették, hogy nem jó így, elfutóban,
előbb engedve betegségnek, mint szeretetnek,
és a szerepek: a tisztelet, az elfordulások, a sok
nem illik; így leskelődés és fantáziálás, mennyi
karácsony-ajándék kutatás, köszönet és ima - miért?
A seprűnyél luggatása, zöldágazása, jaj, de fenyő!
Hát nem az. Megfelelni a díszítésnek és a lecsupaszításnak,
nagy mesékben megkapni a világot, és elköszönni
az óvodában: megőriznek, ha nem akarom is.
A radiátor mellett várni a javítóintézet kocsiját,
ami éppen nem ért zárásig - így haza, nevelve.
Aztán málén - ütni tanítva - és apám alig kapott
levegőt - öklöm a gyomorszájára, ő akarta, ne legyek
nyimnyám, hát így kell kezdeni, meg a bandázást.
Összehozni őket, ha már nem lennének, büszkeséggel,
hogy életük helyett most az élet, amit én, az övék.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-04-05 13:48:45
Utolsó módosítás ideje: 2012-04-05 13:48:45