Elégia felé

Nem zavar senki,
itt szervesen jön létre,
ami való és önmagáért.

Egy beszélgetős szövegben
talán zene, nem értik, szólják .

Tán hallgatni kéne olykor,
előhozni, mi egykor fölkavart,
de már nem.

Ez itt a nyugalomnak tengere,
sehol egy hullám,
de moccanatlan is;
mindegyik sejt, molekula
az egésszel van,
és kapcsolatban bonthatatlanul,
a hűségnek tudása – hűs víz ez.

Talán az élet lenne ez?
Az élet örök nem tudás,
ficánkol, les az újra,
közben már a régit sem,
az átéltet sem érti;
ha szomjazik – iszik,
nem gondol másra,
az ösztönök vezérlik
– benső folyam –,
szemét homályosítja látás,
sírás a vágytól, fájdalomtól,
gondtól öröm: hogy van.

Jaj, a vizek sosem találkoznak;
van barlangvíz, van tenger,
folyamvíz és égi –
s mire az egyikből egy másik lenne,
örök már nem, folyvást sosem –
a gondolat effélét mondana,
de csitt; az önteremtő természet
fölé nem kéne spekuláció.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-06-11 08:39:12
Utolsó módosítás ideje: 2012-06-11 08:39:12