Marcus Aureliusnak

Életecset, ki a napból jöttél, festeni földünk,
fested a fájdalmat; változik-é, ami van?
Íme előtted fény-árnyék és mind, ami kéne,
isteri isteni víz, bacchusi mézízű fürt.
Kedved nem ronthatja le hordák vad szavú jajja,
erre a germánság sok faja dúlni akart;
markoman’oknak, kvádoknak nekiment, aki győzött:
koldús imperator – az’ aki élni tanít.

Nagy hatalom, szerelem, hány gyermeki vágy fogan itten;
istenek itt-léte – ajzza feszesre ijunk.
Pannon ecsettel pannon tájon ível a napfény,
néha az ég túl sok, elfordul a föld is,
Kleió s Kalliopeia írni vitázik e témán:
történet legyen az? Hősibb, mint a való?
Végül Melpomené szomorú s Thalia víg dalt
egyként szól minekünk – s mint akarunk, kapjuk.

Megvan a mérték itt: bőven mérik az istenek olykor
mind, amit a’ föld ad, s szűken az égit rá.
Felszabadulva örüljük, hogyha mi épp igy akarjuk,
visszaakarják jaj, néha mit adtak már.
Tölgyet vélnénk mandulafára cserélni, ha volna,
főistent akarunk trák hercegnőre –
istenerő, szerelem, meg öröklét egybe’ maradjon,
képtelenül várunk olykor tettre valót.

Belülről fakad az, mire külső képeket látunk,
nincs történelem itt – tört dalaink vannak.
Két lélekrész küzdene végülis önmaga ellen:
római barbárral – így lesz pannon egész’:
Délnek ez északi táj, északnak mediterrán –
napnyugvás kelete – visszatekintve nyugat.
Isteneket szélen keresünk – míg volt a gyerekkor –
ősz szempillákkal: szív meg a táj közepén.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-11-26 11:09:43
Utolsó módosítás ideje: 2012-11-26 11:09:43